(részlet)
És akkor előbb Nagykikindára vezényelték a férjemet, majd 1926-ban átdobtak bennünket a határon. – Miközben félálomban hallgattam ezeket a húsz évvel korábbi történeteket, annyi maradt meg bennem, hogy Amáliát (anyám), az akkor huszonhat éves, ruganyos testű, élénk vörös hajú, parázsló tekintetű fiatalasszonyt szőrös kezű férfiak ragadják meg, magasra tartják, várnak néhány pillanatig, majd átdobják egy kerítés felett. Hosszú, bordó szoknyája beakad a szögesdrótba, egyik cipője visszaesik a szerb királyságba. Nagyot huppan a magyar oldalon a zöld erdőben. Az égen fehér felhők úsznak, bordó szoknyájának foszlányai lebegnek a feltámadó szélben, vergődnek a szögesdrótba akadva, ahogyan a véres nyál rezeg, nyúlik ki az ember szájából. Kónya Lajost nem így dobták át. Olyannak képzeltem, amilyennek Amália (anyám) leírta, magas, ábrándos arcú férfi volt, természetesen bajusszal. Kék tekintetében kacsák fürödtek, vadkacsák. Mert olyan volt a tekintete, akár egy német délután. És valamiért úgy képzeltem, a német délutánokat folyók szelik át, párban úszó vadkacsákkal. Őt katapulttal juttatták át a határon. Messzebb ért földet, majdnem nyakát szegte. Sebtében keresztet vetett, hálát adott Istennek, hogy él. Tekintetével a feleségét kereste, aki bosszankodva nézegette szétfeslett szoknyáját. Így kezdődött az ő magyarországi életük.