Akit keresnek, az nincs sehol.
Amíg rá nem lelnek, addig legalábbis. A cseléd mindig ott van, ahol szükség van rá. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást. Azt nagyon is meghagyják a cselédnek, hiszen annál jobban, mint hogy a gazdája gondolatát is kitalálja, semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy jól lett kiválasztva a cseléd. Mert a cseléd léte ura nagyszerűségének ékes bizonyítéka: emberismeretének, jártasságának és nagyszerűségének. Nagyszerű nagylelkűségének – hiszen ki találná ki egy otromba természetű gazda gondolatait? Senki. Pontosabban a cseléd kitalálná, mert ilyen, de nem teljesítené. Juszt sem. Igy vélekedik a gazdák mindegyike. Önmagukról kialakított képük káprázatos, szinte belevakulnak, úgy ragyognak. Legalábbis olyan gazdával még senki sem találkozott, aki önmagát ócsárolta volna. Abban a boldog tudatban élnek, hogy mindent, amit a cseléd számukra elvégez, saját maguknak köszönhetik, az ő jóságuknak. A cseléd számára nem munka, hanem megtiszteltetés, hogy kikefélheti a kabátot, megfőzheti az ebédet, leviheti a szemetet, söpörhet, port törölhet, mosogathat, krumplit hámozhat, hamutartót üríthet, egyenként megfoghatja az összes porcelánt, kikeményítheti a csipkéket, fényesítheti az evőeszközöket, felrázhatja a párnákat, elsöpörheti a faleveleket.
A kabátkefélés egy különleges munka, ami teljes diszkréciót követel. A kabátkefélés teremti meg a cseléd és gazdája közti intim teret, a titkos összekacsintás lehetőségét. A cseléd csak idővel jön rá erre. Eleinte csak fogja a kabátot, mint egy lusta, fekete állatot és a fényes reggelben, a porolóteraszon vagy a konyhából nyíló verandán álldogálva, kicsit dideregve a forgatja, simogatja, ütögeti, időnként ujjaival is rásegítve a műveletre, megszabadítja a dohánytól és kölnitől illatos ruhadarabot minden pöszmettől. A hónalj szagától nem, de az fel sem tűnik a cselédnek, az nem többlet, mint a dohány és a kölni illata, nem felesleges, mit a pöszmetek, hanem az egyedüli emberi. Csakis a kabát hónalj szaga miatt hiszi el a cseléd, hogy a gazdája is ember. Néha mélyen beleszagol, megborzong, szinte megrémül. Hiszen a férfiaknak mégis másmilyen a hónaljuk szaga, mint a nőké. Nem, nem is nőké, hanem a cselédeké, akik nem nők, hanem cselédek. A nőknek nincs is szaga, inkább illata van, permetes, lágy fuvallat. A vénasszonyoknak, akiket mégsem nevezne még magában sem így a cseléd, szúrós ecetszaguk van. De erről senki sem beszél. Erről sem beszél senki. A cseléd, karjára puhán omló a fekete állattal, egy pillanatra megpihen. A reggeli szellő földillatot hoz az orrába, akárha egy kedves vakond volna. Elkalandoznak a gondolatai, visszaréved a gyerekkorába. Mert még egy cselédnek is volt gyerekkora, amire nem szeret gondolni.