Világvége-sirató

Világvége-sirató

Szerző: Nagy Kornélia

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül és tűnik egzotikusnak, főleg meg akkor, ha az ember idegen országban van, ami valaha a nagyapjáé is volt.

  No, mi a nótád, kérdezte, és sercintett egyet a vagon deszkapadlójára.

  Még sohasem szólítottak idegen gyereknek, még soha nem akarták elhúzni a nótámat. Gondolkodtam egy kicsit, aztán azt mondtam, „száncsák az erdei utat”, az a nótám, öreg, azt húzza el. „Száncsák az erdei utat, viszik a magyar fijukat, viszik, viszik szegényeket, szegény magyar legényeket.” Az öreg megértette, sercintett még egyet. Eltaposta, a vicinális barnás padlóján kis világos folt keletkezett. Ha teliköpködték volna a tizeshonvédek, és taposták volna el, mint a Magyaros tető ösvényeit, talán tiszta lenne ez a szaros vonat.

  Pelyhedzik az állad, gyerek. Még nem is voltál katona, de legyen úgy, ahogy akarod. Belehasított a vagon füstjébe az énekem, „száncsák az erdei utat, viszik a magyar fijukat, viszik, viszik szegényeket, szegény magyar legényeket”.

  Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.

  Még csak tizenhat éves voltam.

  Egyedül voltam.

  Otthon azt mondtam, hogy osztálykirándulásra megyünk.

  Akkor még nem létezett bankkártya, se mobil, a vakvilágba indultam.

  Már egy hete utaztam, stoppal, vonattal, busszal, szekérrel, csak mentem úgy céltalanul, mint ahogy a céltalanok szoktak menni. Ha felvett valaki az autójába, és kérdezte, hova megyek, akkor a tizenhat évesek bölcsességével azt mondtam, mindegy, az ember nem azért utazik, hogy menjen valahová, hanem csak hogy menjen.

  A Magyaros-tetőre mennék, de nekem minden, ami van, magyaros.

  A pályaudvarokon mindig az első vonatra szálltam fel, ami indult, kivéve, ha lehetett valamit enni a restiben, halfasírt, mics, puliszka, mindegy. Most is véletlenül kerültem erre a vicinálisra. Áldottam a Jóistent, hogy erre terelt, azt hittem, a tárcsás hegedűs öreg lesz utazásomnak a végpontja. Aztán hazamegyek, újra a suliba. Bekapcsoltam a diktafont, Bécsből hozta apám, valami konferenciáról.

  Zötyögött a vicinális, néha lassított, ilyenkor az első kocsiból leszállt a kalauz, előrerohant, leengedte a sorompót, aztán amikor áthaladt a vonat a kereszteződésen, az utolsó kocsira visszaszállt. Néha megálltunk, falusi népség szállt fel, hatalmas batyukkal, kaskában kötözött lábú tyúkokkal, egyszer egy kecske is az útitársam lett. Csípte a szememet a vágott dohány füstje, de körbe-körbe jártak a demizsonok, adtak újra, nekem, az idegen gyereknek.

  Egyszer, egy kis állomásnál, amihez szemlátomást nem tartozott falu, elkiáltotta magát a kalauz. Büfé! Az emberek szedelőzködtek, csomagjaikat hátrahagyva szálltak le a vonatról. Nem féltek attól, hogy kirabolja őket valaki, hová is vitték volna a semmit a semmibe.

  A büfé egy kerekes kút volt.

  A kút kávájáról egy madzagra hurkolt bádogcsupor lógott le. Sorban álltak az emberek, ittak néhány pohárral, aztán jöhetett a következő. Nem értettem, mi ez a büfé, a vonat teli volt pálinkás meg boros demizsonnal. Aztán amikor megittam az első pohárral, rájöttem, ez az élet vize.

  Ez az Isten vize, mondta egy férfi, aki ezt megissza, örökké boldogul.

  Mégsem a tárcsás hegedűs a végállomás, gondoltam, és nem szálltam vissza a vonatra. Amikor a vicinális elment, az arcomat a napfény felé fordítottam. Körülnéztem, tényleg nem tartozott falu az állomáshoz, csak egy kis bakterház, egy váróterem és egy söntésnek kinéző épület állt az egy szál sín mellett. Húztam még egy vödör vizet, ittam belőle, megmostam az arcom, aztán elindultam a söntés felé.

  Csak néhány ember tartózkodott bent, Isten vize helyett sört meg pálinkát iszogattak. Nem tudom, hogy honnan kerültek ide, talán a vonatról szálltak le, és a következő vonatra vártak. Kértem egy sört, és megkérdeztem, lehet-e enni valamit. Éhes vagyok. A kövér pultosnő elém rakta a sört, aztán elnevette magát.

  Enni, itt?

  Már két napja nem ettem. Legutóbb, amikor megláttam egy pékséget, a kirakatban hatalmas kenyerekkel és kiflikkel, rohantam, venni akartam négy-öt veknit, csak legyen mit enni, de csalódtam. A boltban nem lehetett kapni egy falat kenyeret sem, csak néhány vágni való házi vajat meg lekvárt. De hát ott van a kirakatban, hebegtem a boltosnak. A boltos kivett egy kenyeret a kirakatból, neked adom, hogyha kell, mondta. Elviheted. Boldogan fogtam a kezembe a kenyeret, bele akartam harapni, nagyot koppant a fogam. Parafából volt a kenyér. Kirakat az egész világ, mondta a boltos, aztán vajat kent a tenyeremre, rá lekvárt, nyald le, ez ingyen van, mondta. Most meg ott ültem az Isten vize söntésben, ahogy elneveztem, és nem volt mit ennem.

  Idegen ember idegen helyen nem sokáig üldögélhet észrevétlenül. Főleg, ha gyerek. Az egyik asztalnál három férfi snóblizott ötbanisokkal. Szerettem az ötbanisokat, értékük nem volt, csak verstanilag. Kedvenc költőnőmnek, Hervay Gizellának egyik versében potyogtak az ötbanisok. Ennek a költőnőnek egy másik verssora így hangzott: „én térképen tanultam járni”. Eddig csak a katalógusszekrény és a könyvtáros pult között járkáltam, talán ezért is indultam el, csak úgy, találomra.

  A három férfi észrevett.

  Hová sietsz, gyerek, kérdezte az egyik.

  Csak úgy ténfergek, mondtam. Nem tudtam, miért gondolják, hogy sietek, már vagy egy órája itt üldögéltem a sarokban.

  Ha nyersz, hazaviszünk, mondta az egyik.

  Persze nem nyertem. Lassan beesteledett. Nem tudtam, mit fogok csinálni, itt nem lehet aludni. A következő vonat meg csak reggel jön. A vicinális meleg kályhájára gondoltam, bár lehet, hogy már az is bezárt a világ végén. Meg a vajas-lekváros tenyérre. Talán kár volt mohón lenyalni.

  Na, gyere, gyerek, mondták ők hárman, hazaviszünk.

  Álltak az istenverte kocsma előtt, a fiú várta, hogy valamelyikük elindul, és visszatér egy rozoga Dácsiával, vagy talán egy ködette egylovas szekérrel, de nem.

  Egyébként is, hova vittek volna haza, hiszen a semmiből jöttem.

  Nem volt se Dácsia, se szekér. Elindultunk gyalog. Már beesteledett. Mintha behavazták volna a szemünket.         

  Ballagtunk a homályos semmiben, falunak nyoma sem mutatkozott. Egy útkereszteződéshez értünk. Balra az állt az útjelző táblán, hogy Keresztút. Ami előremutatott, azon meg az, hogy Keresztút. A jobbra menő is Keresztútra vezetett. Megfordultam, már nem is csodálkoztam, hogy Keresztútról jöttünk. A három férfi hívogatott magához, Keresztútra.

  Van még egy kis dolgom az életben, mondta a fiú, el kell jutnom a Magyaros-tetőre, de köszönök mindent, azzal visszaindultam Keresztútra, megvárni a reggeli vonatot.

  Befeküdtem a fűtetlen váróterembe a hálózsákomban.

  Egyedül voltam.

  Elővettem a tárcsás hegedűs felvételt, mielőtt a fülemhez szorítottam volna, és mielőtt elaludtam volna, még ráírtam a kazettára:

  Világvége-sirató.

Patak Márta

Hegyi nővérek

Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a...

Patak Márta

Hegyi nővérek

Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a...

Bakos Réka

Gyorsposta oda föl

Egy szó, mint száz, egy ideje azon morfondírozom, hogy hol vagy. Illetőleg vagy-e egyáltalán?   Hát könyörgök, nem látod, hogy elvesztünk? Itt ülök a házad...

Bakos Réka

Gyorsposta oda föl

Egy szó, mint száz, egy ideje azon morfondírozom, hogy hol vagy. Illetőleg vagy-e egyáltalán?   Hát könyörgök, nem látod, hogy elvesztünk? Itt ülök a házad...

Mirnics Zsuzsa

Holdfogyatkozás

A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt,...

Mirnics Zsuzsa

Holdfogyatkozás

A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt,...

Száraz Miklós György

Még hintázom kicsit az ágon

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot....

Száraz Miklós György

Még hintázom kicsit az ágon

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot....

Silling István

Dinasztia

A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet...

Silling István

Dinasztia

A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet...

Jódal Rózsa

Titokzatos koppanások

Éppen a kispárnájára húztál tiszta huzatot, amikor bekopogtak a konyha terasz felőli ajtaján.   Nem volt bezárva, viszont a kapu igen. Ki lehet? Ránéztél az olcsó...

Jódal Rózsa

Titokzatos koppanások

Éppen a kispárnájára húztál tiszta huzatot, amikor bekopogtak a konyha terasz felőli ajtaján.   Nem volt bezárva, viszont a kapu igen. Ki lehet? Ránéztél az olcsó...

Mirnics Zsuzsa

Estike

Édesanyám emlékére Még ki sem zárta a kaput, Bálint már zörgetett.   Szerda volt, a falu főterén piac, így volt ez ebben a faluban, amióta világ a világ....

Mirnics Zsuzsa

Estike

Édesanyám emlékére Még ki sem zárta a kaput, Bálint már zörgetett.   Szerda volt, a falu főterén piac, így volt ez ebben a faluban, amióta világ a világ....

Kis Kinga

A vonaton

Amikor felszálltam a vonatra, egyből jobbra fordultam, és üres hely után nézelődtem.   Az ablak felől a második ülőhely épp szabad volt, ledobtam magam a kényelmesnek nem...

Kis Kinga

A vonaton

Amikor felszálltam a vonatra, egyből jobbra fordultam, és üres hely után nézelődtem.   Az ablak felől a második ülőhely épp szabad volt, ledobtam magam a kényelmesnek nem...

Silling István

Füstbe ment rajzok

Égtek az apró ceruzarajzok a Zsolnay kályhában nyár közepén. Hullottak a tűzbe a kis vázlatfüzet lapjaira skiccelt bácskai élet tükörszilánkjai: a karapancsai...

Silling István

Füstbe ment rajzok

Égtek az apró ceruzarajzok a Zsolnay kályhában nyár közepén. Hullottak a tűzbe a kis vázlatfüzet lapjaira skiccelt bácskai élet tükörszilánkjai: a karapancsai...

Kolter László

Ami egyszer megtörtént, másodjára is megtörténhet

Gyerekkoromban az Orgona utcában laktam. A szomszédos utcabeli gyerekekkel együtt mi voltunk az utcák hősei. Nyaranként szinte állandóan kint tanyáztunk, és kellő hangerővel...

Kolter László

Ami egyszer megtörtént, másodjára is megtörténhet

Gyerekkoromban az Orgona utcában laktam. A szomszédos utcabeli gyerekekkel együtt mi voltunk az utcák hősei. Nyaranként szinte állandóan kint tanyáztunk, és kellő hangerővel...