Fordította Berkes Izidóra
Most, amikor könnyű szuszogása ismét betölti a világot, ezt a felhős égboltot, ebben a hideg tavaszi szélben, és a térdemen hever, mint egy nehéz szilikáttégla, mint Bunyiné, néha elvonom tekintetem az oldalról, és a falra nézek, ahol az ő véletlenül megőrzött képe lóg.
Sokkal fiatalabb volt nálam; a sors véletlenszerűen hozott minket össze, és nem gondoltam, hogy az irántam való elkötelezettségét a tekintélyem okozza. Számára én, ha megengedik, hogy fiziológiai kifejezéssel éljek, csak olyan ösztönzés voltam, amely reflexeket és reakciókat vált ki, amelyek ugyanolyanok maradtak volna, ha a helyemben egy fundamentalista fizikus lenne diplomaosztó sapkában, egy korrupt képviselő, avagy bárki más, aki készen állna arra, hogy értékelje sötét déli varázsát, és megkönnyítse létezése terhét ősi szülőföldjétől távol, egy éhes északi országban, ahol félreértés miatt született. Amikor a fejét a mellkasomra hajtotta, lassan végigfuttattam ujjaimat a nyakán, és elképzeltem a másik tenyerem ugyanabban a szelíd kanyarban – vékony ujjú, és sápadt, egy kis koponyával a gyűrűjén, tisztességtelenül szőrös; kék horgonyokon és dátumokon át kezem ugyanolyan lassan lecsúszott – és úgy éreztem, hogy ez a változás egyáltalán nem érinti meg a lelkét. Soha nem szólítottam teljes nevén – a „Veronika” szó botanikai kifejezés volt számomra, és a déli virágágyás furcsa illatú fehér virágait idézte elő, amelyek a gyermekkortól távol maradtak. Nevének második tagján szólítottam, amely közömbös volt számára; a zene iránt nem táplált érzelmeket, sőt még nem is tudott a saját névtelen, fejetlen és szárnyas istennőjéről.
A barátaimnak már első látásra sem tetszett. Talán rájöttek, hogy a nagylelkűség, amellyel már néhány perc után a körükbe fogadták, észrevétlen maradt. De valami mást elvárni Nyikától ugyanolyan ostoba lett volna, mint elvárni a gyalogosoktól, hogy megbecsüljék az utat készítő munkásokat. Számára a körülötte lévők beszélő szekrényekhez hasonlítottak, amelyek érthetetlen okból megjelentek mellette, és ugyanolyan érthetetlen okokból el is tűntek. Nyikát nem érdekelték mások érzései, ösztönösen csak magára figyelt – és amikor eljöttek hozzám, ő leginkább felállt, és kiment a konyhába. Nyíltan az ismerőseim nem voltak durvák vele, de nem is leplezték lebecsülésüket, amikor ő nem volt a közelben; természetesen egyikük sem tartotta őt velük egyenlőnek.
– Miért nem akar Nyika rám nézni? – kérdezte tőlem egyikük vigyorogva.
Nem is fordult meg a fejében, hogy pontosan úgy van; furcsa naivitással azt hitte, hogy Nyika a lelke mélyén egész galériát rendelt neki.
– Egyáltalán nem tudod, hogyan kell őket kiképezni – mondta a másik részeg szívélyesen –, a kezem alatt már egy hét alatt megpuhult volna.
Tudtam, hogy tisztában van vele, miről beszél, mert a felesége őt már negyedik éve képzi, de az utolsó dolog, amit valaha is szerettem volna, hogy valakinek a nevelőjévé váljak.
Nem arról van szó, hogy Nyika közömbös lett volna a kényelem iránt – kóros állandósággal mindig ugyanabban a székben helyezkedett el, ahova én akartam ülni –, de a tárgyak csak addig léteztek számára, amíg használta őket, majd eltűntek. Talán ezért szinte semmi sem volt az övé. Néha azt hittem, hogy pontosan ezt a fajtát próbálták kutatni az ókor kommunistái, de, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit eredményeztek volna erőfeszítéseik. Nem törődött mások érzéseivel, de nem a visszataszító karaktere miatt, hanem azért, mert gyakran nem is sejtette, hogy ezek az érzések léteznek. Amikor véletlenül összetört egy régi, a szekrényen álló Kuznyecov porcelántálcát, én pedig később váratlanul felpofoztam, Nyika nem értette, miért emeltem rá kezet. Kiugrott, és amikor elnézést akartam kérni, csak némán a fal felé fordult. Nyika számára a cukortartó csak csonka, fényes anyagból készült kúp volt, papírdarabokkal tömve; számomra pedig olyan, mint egy porcelánmalacka, amelyben az egész életem során a valóságról összegyűjtött bizonyítékokat tároltam: kitépett oldal egy már régóta nem létező füzetből egy telefonszámmal, amelyet soha nem hívtam; érintetlen belépőjegy az Illúzióra; fénykép és számos nem beváltott gyógyszertári recept. Szégyelltem magam Nyika előtt, de bocsánatot kérni hülyeség lett volna. Nem tudtam, mit tegyek, és ezért zavartan, összevissza beszéltem:
– Nyika, ne haragudj. A szemétnek furcsa hatalma van az ember felett. Bármely repedt szemüveg kidobása azt jelenti, hogy be kell vallanunk, az egész világ, rájuk nézve, örökre hátramaradt, vagy éppen ellenkezőleg, megjelent a közelgő nem létezés birodalmában… Nyika, ha megértenél engem… A múlt roncsai olyanok, mint a horgonyok, amelyek a lelket a már nem létezőhöz kötik, de ami azt is mutatja, hogy nincs olyan, amit általában a lélek alatt értenek, mert…
Az ujjaimon át néztem rá, és láttam, hogy ásít. Isten tudja, mit gondolt, de a szavaim nem hatoltak be a gyönyörű kis fejébe – ugyanilyen sikerrel beszélhettem volna ahhoz a kanapéhoz is, amelyen ült.
Aznap este különösen gyengéden bántam Nyikával, mégis úgy éreztem, hogy a teste felett csúszó kezeim nem különböznek az ágaktól, amelyek az erdőt járó közös sétáink során érintik az oldalát – akkoriban még együtt mentünk sétálni.
Minden napot együtt töltöttünk, de meg kellett értenem, hogy valójában soha nem leszünk közel egymáshoz. Azt sem tudta, hogy abban a pillanatban, amikor macskás, rugalmas testével hozzám bújt, én gondolatban egy teljesen más helyen járhatok, teljesen megfeledkezve a jelenlétéről. Valójában nagyon is érthető volt, és igényei tisztán fiziológiaiak voltak: teli has, elegendő alvás, és hogy megszerezze a jó emésztéshez szükséges simogatást. Órákig szundikált a tévé mellett, szinte a képernyőre sem pillantva, sokat evett – egyébként a zsíros ételeket részesítette előnyben –, és imádta az alvást. Nem emlékszem, láttam-e valaha könyvvel a kezében. De a természetes elegancia és az ifjúság minden megnyilvánulása valamilyen illuzórikus szellemiséget adott lényének; benne – ha meggondoljuk – a létezés egy magasabb harmónia tükörképe volt, természetes lélegzetvétele annak, ami után a művészet reménytelenül rohan. És számomra kezdett látszani, hogy egyszerű sorsa valóban gyönyörű és értelmes, és mindaz, amire az életem építettem – csak kitaláció, sőt idegen is. Egy ideig tudni szerettem volna, hogy mit gondol rólam, de felesleges volt tőle választ várnom, és naplót sem vezetett, amelyet titokban elolvashattam volna.
Hirtelen észrevettem, hogy igazán érdekel az ő világa. Szokása volt, hogy hosszú ideig ül az ablak mellett, lefelé nézve. Miután megálltam a háta mögött, rátettem a kezemet a nyakára – kissé összerándult, de nem húzódott el –, és megpróbáltam kitalálni, mit néz, és mi az, amit lát.
Előttünk egy szokványos moszkvai udvar – homokozó néhány orrukat piszkáló gyerekkel, vízszintes rúd, amelyen a szőnyegeket porolták ki, egy építmény – vörös fémcsövekből hegesztett keret, gerendaház gyerekeknek, szemeteskukák, varjak és egy lámpaoszlop. Ez a piros keret mindennél jobban zavart – valószínűleg azért, mert gyermekkoromban, egy szürke téli napon, a lelkem összerogyott egy hatalmas Gederovszki-album súlya alatt, amely alubot a mamutvadászok régóta eltűnt kultúrájának szentelték. Bámulatosan ellenálló civilizáció volt, amely több ezer évig változás nélkül létezett valahol Szibériában – az emberek kicsi, mamutbőrrel borított, félkör alakú házikókban éltek, amelyeknek a váza hasonlított a játszóterek jelenlegi vörös szerkezeteinek geometriájára, csak nem vascsövekből voltak összeállítva, hanem mamutagyarakból. Az album a vadászok életéről szólt – ez egy romantikus szó, egyébként nem felelnek meg a mosatlan kevert fajú embereknek, akik havonta egyszer ezeket a nagyszerű, hiszékeny állatokat bottal egy gödörbe csalták. Nagy részletességgel ábrázoltak mindent, és meglepődtem, hogy sok apró mindennapi részlet, tájak és személyek is láthatóak voltak; azonnal levontam életem első logikus következtetését is, hogy a művész kétségtelenül szovjet fogságban volt. Azóta ezek a vörös rácsos félgömbök, amelyek szinte minden udvarban tornyosulnak, számomra úgy tűnnek, mint annak a kultúrának a visszhangja, amely bennünket szült. A másik visszhangja pedig a porcelánmamutok kis állománya volt, amelyek az évezredek sötétségéből a szovjet büfék millióinak átjárásával a jövőbe vándoroltak. Vannak más őseink is, gondoltam, például a Cucuteni–Tripolje kultúra – amely nem a Tripoli szóból ered, hanem a Tripolje szóból (mai Ukrajna) –, amelyek már négyezer évvel ezelőtt foglalkoztak mezőgazdasággal és szarvasmarha-tenyésztéssel, valamint szabadidejükben kőből nagyon nagy fenekű, kicsi, meztelen nőket faragtak ki. Ezekből a nőkből, a „Vénuszokból”, ahogyan ma hívják őket, nagyon sok maradt hátra – egyértelmű, hogy minden ház vallásnak szentelt sarkában volt belőlük. Ezenkívül a Cucuteni–Tripolje kultúráról ismert, hogy a rönkházakból álló településeik szabályos elrendezésűek voltak, széles főutcával és teljesen egyforma házakkal. A játszótéren, amelyet Nyikával együtt néztünk, ebből a kultúrából egy szigorúan a világ tájaihoz orientált gerendaház maradt, ahol egy gumicsizmás lány ült egy órát – ő maga nem volt látható, csak a halványkék lábbelije.
Uraim – gondoltam, átölelve Nyikát –, mennyit mondhatnék én például a homokozóról? A kukáról? És mi van a lámpával? De mindez a világom része, ami miatt nagyon elfáradtam, és ahonnan nem tudok kijutni, mert a mentális konstrukciók, mint a legyek, ragaszkodnak minden tárgyhoz, amelyek a retinámon helyezkednek el. És Nyika teljesen mentesült a szemétkosár feletti láng és az 1737-es moszkvai tűz összehasonlításának szükségességétől. Ugyanúgy nem érdekelte egy böfögő-krákogó, jól táplált önkiszolgálói varjú összekapcsolása sem az ókori római jelzéssel, amelyet a Julianus római császár haláláról szóló mű említ. De akkor mi is rejtőzhet a lelkében?
Rövid távú érdeklődésem, ami az ő belső világát illeti, amelybe nem is tudtam behatolni, annak ellenére, hogy maga Nyika teljesen a hatalmamban volt, nyilvánvalóan megmagyarázta a változás iránti vágyat, hogy megszabaduljak a fejemben folyamatosan zúgó gondolatoktól, amelyek rohantak, de már nem törtek ki. Valójában sokáig nem történt semmi új velem, és reméltem, hogy Nyika mellett új módon tehetek szert érzésekre, és újra élhetek. Amikor beláttam, hogy az ablakon kinézve egyszerűen csak azt látta, ami ott van, és az elméje egyáltalán nem hajlandó a múltba és a jövőbe utazni, hanem elégedett a jelennel, már rájöttem, hogy valójában nem Nyikával foglalkozom, hanem a saját gondolataimmal; hogy előttem, ahogyan mindig is, az ötleteim formálódtak, és maga Nyika, aki fél méterre tőlem ült, elérhetetlen volt, mint a Szpasszkaja torony teteje. És ismét a vállamon éreztem a súlytalan, de elviselhetetlen magány terhét.
– Látod, Nyika – mondtam félreállva –, nekem mindegy, miért nézel ki az udvarra, és mit látsz ott.
Rám pillantott, és visszafordult az ablakhoz – látszólag sikerült megszoknia a kirohanásaimat. Ráadásul – bár soha nem fogja beismerni – számára teljesen mindegy volt, mit mondok.
Az egyik véglettől rohantam a másikig. Miután megbizonyosodtam róla, hogy zöldes szemének rejtélye tisztán optikai jelenség, arra jutottam, hogy mindent tudok róla, és kötődésem enyhe megvetéssé változott, amit nem igazán lepleztem, gondolván, hogy nem is fogja észrevenni. De hamarosan úgy éreztem, hogy elszigetelődött az életünk zártságától, és idegessé, sértődötté vált.