Várakozás a palotában

 

Egy régi, elfeledett könyvben olvastam valamikor, hogy a múlt elfeledése egyenlő a jelen befogadásával. A vaskos kötet mindenki számára értéktelen volt, s miután magamra öntöttem a benne lelhető haszontalan tanácsot, úgy döntöttem, inkább felidézem a gyászt, amikor eltemettem anyámat, a királynőt.

  Hideg csütörtöki nap volt. A szúnyogok épphogy csak előbújtak rejtekhelyükről, a krokodilok a mocsaras vízben várták prédájukat, egyéb csúnya teremtmények pedig az ásítozást tartották a legjobb tevékenységnek. Nővéremmel, Emmával, ebben az időben a palota kertjében szaladgáltunk, szőlőt csenve innen-onnan, csámcsogásunk közepette a tiszta kék égboltot lestük, amelyen a bárányfelhők békésen úszkáltak, és különös személyiségükkel azon ügyködtek, hogy beborítsák a magas kőtornyokat. Márkusz öcsénk ezüst diadémmal a homlokán rohant utánunk. Nevetése a buborékfújó játékából előbukkanó átlátszó, fényes gömböknek szólt. Vékony arcocskáját egy apró seb tette komolyabbá, mely sebnek okozója anyánk volt. A magas kapubejárótól egy komor tekintetű férfi közeledett felénk némán. Hosszú, fehér köpenyt viselt, vaskos nyakék lógott mellkasán. Lassan, lépésről lépésre vette az emelkedő jelentette akadályt, majd mellettünk foglalt helyet.

  – Nem sok látnivaló akad ma – mondta, és kétségbeesetten maga elé nézett.

  – Nem, valóban nem – helyeselt Emma.

  – Anyátok meghalt – szólt így a férfi.

  Emma a komor alak felé fordította a fejét. A nővérem arca egy csapásra megöregedett, szemöldöke V alakot formált. Orrlyukai hevesen kitágultak és összehúzódtak, mintha bármikor kész lenne megölni valakit. Minden mozdulatára kínosan ügyeltem, hátha kitalálom, mire gondol.

  – Hogy halt meg? – kérdezte hidegen.

  – Öreg volt. Az alultápláltság talán segített egy kicsit a folyamaton. Hamarosan temetjük – válaszolta a férfi.

  Nem volt többé mit mondani. Emma és én felálltunk, hogy megnézzük halott anyánkat. Márkuszt magára hagytuk. Még nem értette a halált. Csak fújta tovább a buborékokat, szivárványszínbe borítva mindent.

  Mi ketten végigsétáltunk a palota sápadt folyosóin. A márványoszlopok a padlótól a mennyezetig értek. Egészen a nagy, széles lépcsősorig mentünk, amely egy csiga alakjában vezetett fel anyánk hálószobájába. A helyiségben a függönyök a földön hevertek, az ágya darabokban terült szét a padlón, az ékszerek mindenfelé.

  Anyánk ott feküdt élettelenül előttünk. A szeme még nyitva volt, a nyelve gusztustalan módon tapadt oda a szája széléhez. Egy pillanatra azt hittem, még lélegzik. Mintha láttam volna, ahogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. Emma gyöngéden húzta el kezét anyánk arca felett. Nem reagált. Márkusz öcsénk ekkor szaladt utánunk. Emma egyenként végigtekintett kettőnkön tetőtől talpig, és bólintott. Minden erőnkre szükség volt, hogy hárman cipeljük a feszes, holt testet. Le a lépcsőkön, keresztül a folyosón, majd újra lépcsők, egészen a pincéig.

  A föld alatti szoba teljes ellentéte volt annak, ami fényűző életünket jelentette: por és sár mindenütt, pókok a falakon, giliszták és egyéb kukacok a földön. Anyánk teste torzul nyomódott a talajnak. Ujjainkkal ásni kezdtünk. Emma talán egy könnycseppet is elmorzsolt, eközben Márkusz csak értetlenül állt mögöttünk.

  – Segíts! – kiáltott rá a nővérem.

  Márkusz elővarázsolta a karmait, és ő is vad kaparászásba kezdett. Pár perc múlva az előttünk tátongó lyuk már elég mély és széles volt ahhoz, hogy a királynőt belehelyezzük. Közösen emeltük fel, és tettük a sírjába, ahol már oly sokszor pihent. Sötét szőre hamar egybeolvadt a körötte lévő sárral és földdel. Arca felismerhetetlenné változott, a szeméből folyékony maszlag tört elő, amely pillanatok alatt beborította az egész testét. Az imént hatalmas hasadék önmaga zárult be.

  – És most mi lesz? – kérdezte szipogva öcsém.

  Emma és én egymásra tekintettünk. A pincét elhagyva a palota kertjébe vettük az irányt. A férfi, aki közölte velünk anyánk halálhírét, az emelkedőn ült mozdulatlanul. Mindhárman a közelében foglaltunk helyet.

  – Most várunk – mondtam. – Az újabb teliholdat.

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...