Úton

Úton

Szerző: Skrabány Viktor (Fotó: Molnár Edvárd)

 

(ballada)

Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, amelyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt, szűk esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról… Szóról szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, és elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.

  De megbolondul néha az ember.

Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság uralkodott, s kibírhatatlan légszomj… Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek. Fogtam néhány rongyomat, és elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, ahol bíborra váltott már az ég.

  Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, hét határon túl voltam már.

  Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig tudtam hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, amelyért jár egy falat kenyér, s pihenésre akad mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs, és sül valami az idegen kemencékben… Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek.

  Így kell élni, biztattam magam, pillangó módra érinteni csupán ezt-azt, és tovalibbenni.

Néha persze alaposabban megnézett valaki: akadt olyan, aki feljelentett, a másik kirabolt, s előfordult, hogy – urambocsá! – valaki a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát… Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát… Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig. Ó, a lányok, akik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek…!

  Ám az óarany színű borban megtört a fény, és néma rosszkedv süllyedt kábán a pohár fenekére. Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól falig mértem lépteimmel a szűk teret. A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül. Hosszú éjszakák… Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni. Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom…

  Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon… Tovább, tovább, csak el innét…!

  Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét.

  Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret. Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk. Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett. Hát emberből vagyok én…?! – kérdeztem a holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amelyet végül már a számba tömtem… A langyos, lisztes por… Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, amikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést…!

  Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában… Tovább, tovább innét…! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: isten veletek!

 

  Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges? Hurkot vet talán, és magába tér vissza minden út?

 

  Csodálkoztam csak, öröm és bánat nélkül, amikor, feltekintvén, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel ott itatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötő rebbent fel rávetülő árnyékomtól. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.

 

  – Ha megjöttél, hát megjöttél… – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.

  – Úton voltam – mondtam –, mindenféle történhetett, sokan jártak-keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?

  – Igaz is… Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember!

  – Honnan tudják? Hiszen ha ma jött…

  – Nem érted te ezt, fiam! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk… No, aztán mit végeztél?

Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.

  – Hol van az az ember?

  – Nálunk – szólt mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfűolajat: csupa seb lábára. Te is megjöttél? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere…

  Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, s aztán csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.

  – Mit hoztál nekem? – törte meg a csendet.

  – Semmit.

  – Miért mentél hát el?

  – Nem tudom…

  – Jól van… – suttogta. – Jó éjszakát! – és zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.

  Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.

  Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Továbbmentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.

  Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, majd újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, és késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja… A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, amikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.

  A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra… Ittam is, bőségesen. Vizet sem kívántam azóta… két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.

Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam egy gyászmenet elől, s kezemben kalapommal vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi. Egy öregasszony mormolta a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod… Rám pillantott. Elhallgatott.

  – Ámen…! – suttogtam.

 

 

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...