Úton

Úton

Szerző: Skrabány Viktor (Fotó: Molnár Edvárd)

 

(ballada)

Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, amelyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt, szűk esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról… Szóról szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, és elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.

  De megbolondul néha az ember.

Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság uralkodott, s kibírhatatlan légszomj… Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek. Fogtam néhány rongyomat, és elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, ahol bíborra váltott már az ég.

  Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, hét határon túl voltam már.

  Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig tudtam hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, amelyért jár egy falat kenyér, s pihenésre akad mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs, és sül valami az idegen kemencékben… Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek.

  Így kell élni, biztattam magam, pillangó módra érinteni csupán ezt-azt, és tovalibbenni.

Néha persze alaposabban megnézett valaki: akadt olyan, aki feljelentett, a másik kirabolt, s előfordult, hogy – urambocsá! – valaki a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát… Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát… Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig. Ó, a lányok, akik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek…!

  Ám az óarany színű borban megtört a fény, és néma rosszkedv süllyedt kábán a pohár fenekére. Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól falig mértem lépteimmel a szűk teret. A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül. Hosszú éjszakák… Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni. Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom…

  Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon… Tovább, tovább, csak el innét…!

  Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét.

  Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret. Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk. Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett. Hát emberből vagyok én…?! – kérdeztem a holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amelyet végül már a számba tömtem… A langyos, lisztes por… Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, amikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést…!

  Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában… Tovább, tovább innét…! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: isten veletek!

 

  Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges? Hurkot vet talán, és magába tér vissza minden út?

 

  Csodálkoztam csak, öröm és bánat nélkül, amikor, feltekintvén, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel ott itatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötő rebbent fel rávetülő árnyékomtól. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.

 

  – Ha megjöttél, hát megjöttél… – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.

  – Úton voltam – mondtam –, mindenféle történhetett, sokan jártak-keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?

  – Igaz is… Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember!

  – Honnan tudják? Hiszen ha ma jött…

  – Nem érted te ezt, fiam! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk… No, aztán mit végeztél?

Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.

  – Hol van az az ember?

  – Nálunk – szólt mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfűolajat: csupa seb lábára. Te is megjöttél? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere…

  Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, s aztán csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.

  – Mit hoztál nekem? – törte meg a csendet.

  – Semmit.

  – Miért mentél hát el?

  – Nem tudom…

  – Jól van… – suttogta. – Jó éjszakát! – és zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.

  Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.

  Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Továbbmentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.

  Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, majd újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, és késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja… A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, amikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.

  A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra… Ittam is, bőségesen. Vizet sem kívántam azóta… két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.

Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam egy gyászmenet elől, s kezemben kalapommal vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi. Egy öregasszony mormolta a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod… Rám pillantott. Elhallgatott.

  – Ámen…! – suttogtam.

 

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...