„Mert ti képesek vagytok arra, hogy sivár napokon, ábrándjaitokból könnyű habot verve, s azt angyalporral meghintve, egy magatok feletti valóságból táplálkozzatok, akár púpjából a teve!” /Az Úr/
Az előadás szünetében nem ment be az öltözőbe, inkább leült egy kicsit a takarásban. Fáradt volt, és közömbös. Az ügyelőpultnál a rendező az egyik válófélben lévő színésznőt tartotta szóval. Gépek halk zúgása hallatszott, azután minden elcsendesedett. Felment a függöny, és egyszerre csak önmagát látta, amint derekán egy fakarddal, ott áll a tapsviharban. A lassan csendesülő közönség végeláthatatlan sorokban ült, és egyre várakozóbban tekintett rá. Kivárt, majd mintha valaki meglökte volna, beszélni kezdett.
– Az álom, mint a paradicsomi állapot folyamatos újraértelmezése, még mindig tart és tart és tart – itt hosszabb szünetet tartott –, és ez annak köszönhető,
hogy a káprázat állapotában jelentős mértékben csökken a szempillantások száma, és erőteljesen fokozódik a nyáltermelés. Ennek következtében zavaró ködképlátás alakul ki, amit a tudományos nyelv érzéki csalódásnak nevez, és ami ébrenléti állapotban is jelentkezhet. A „minden olyan, mintha az volna” tapasztalata felettébb veszélyes, merthogy – emelte fel a mutatóujját – az alanyt keveri a jelzővel: mézet az édessel, kést az élessel, szappant a tisztával, színest a színházzal, nőt a szépséggel. Pszichés zavart, súlyosabb esetben szélütést is okozhat mindez, akár a dohányzás vagy a mértéktelen almafogyasztás. A feltételes mód pedig csupán udvariaskodás a halállal.
Vajon lehet-e a halállal szemben udvarias bárki is?
– Ugyanakkor megnyugtató – folytatta –, hogy az elmúlás már nem a fantáziánk része, hisz az emberek többsége igazából akkor csöppen vissza a valóságba, amikor saját magának hűlt helyét
találja, vagyis amikor meghal. És vele együtt a káprázat is elpárolog, akár az alkohol, szárnyra kel a reménnyel, miszerint egy végső elalvást követő végső felébredés után nem kerülünk a süllyesztőbe, mint az egyhetes babfőzelék.
Két dolog miatt volt lelkiismeret-furdalása: egyrészt nem szerette a babfőzeléket, másrészt azt sem tudta, miért kell önmagát hallgatnia, amikor olyasmiről beszél, ami neki is teljesen értelmetlen. Ezek a szavak a kimondhatóságon túl számára nem jelentettek semmit. Mint ahogy azok sem, amelyek a rendező felől érkeztek egyre erőszakosabban és egyre inkább felfoghatatlanul. Most ezekből próbált kétségbeesetten mondatokat összerakni, amikor feltűnt neki, hogy a nézőtérről egy szőke, anyukaszerű nő figyeli.
– Először enni, azután szeretkezni. Nem fordítva inkább? Mindjárt a cél? Valójában mi a célunk? Az evés? És a küzdés? Maga mit gondol?
– nézett farkasszemet a hölggyel. – Először jól elverni a nőt, azután megismerni? Esetleg verés közben megismerni? Maga úgy ül itt, mint Éva, miközben azt sem tudja, hogy Éva csak egy érzéki csalódás. Az érzékiség csalódása. Ne, ne! Ne csücsörítsen! Inkább jól jegyezze meg: a férfiak részéről történő családon belüli erőszak pusztán védekezés, amely egy szerencsétlen félreértésen alapul! Csak egy példa: a férfi attól fél, hogy a nőben ott lapul a vadállat. De hol itt a félreértés? Nos, ott, hogy valójában nem lapul, hanem ágaskodik.
Az anyukaszerű nő vicsorított, mire szájából hegyes farkasfogak villantak elő. A morgásra riadt fel. A rendező keze a válófélben lévő színésznő vállán nyugodott, miközben a vigasztalás meleg, viaszos hangján duruzsolt a fülébe. Ő még mosolyogva nyugtázta ezt, majd ismét elvakították a reflektorok. A színpadon feküdt, már szerepben.
– Ki lehet ez? – tapogatta félénken a mellette pihegő meztelen testet. Az én nagyon nagy vétkem? Az én küzdésem maga? Furdalásom áldozata? Utálom a sértődős halottakat – suttogta negédesen a mozdulatlanul szuszogó nő fülébe.– Hát nem látod, hogy mindent tönkreteszel, amióta bukott angyalok kígyóját melengeted a kebleden? Ne mondd, hogy ez a kezdeti tapasztalatlanság eredménye!
Dühös tanácstalanságában egy kört rajzolt a levegőbe, majd függőleges irányban áthúzta egy egyenessel. – Nem leszel a feleségem! (?) Először is együtt kéne vacsoráznunk.
A gyomra folyamatosan korgott, miközben gyöngyöző homlokát a nő fenékig érő hajába törölte.
– Vajon sértő-e rám nézvést, hogy te, mint magyar Éva, először egy író álma voltál, s csak azután lettél az enyém? Szerintem nem. Éhesen hajthatta álomra fejét Imre, hát vérszegény lett az Éva-szerep. Nagy átejtés, barátom! Mert távolról sem annyira jelentéktelen ez a nő, hogy évezredek múltán ne kerekedhetne felül Imrén vagy akár rajtam! – csuklott meg a hangja, miközben a színészi átélés sosem tapasztalt hőfoka sugárzott gondterhelt homlokáról. De erőt vett magán.
– Tudod, mi az a kerék? Megmondom, mielőtt közbevágnál: a kerék a gömb egy síkban ábrázolható szelete. Térbe kivetítve tehát egy almaszerű valami, amibe beleharaptam, mielőtt feltalálhattam volna. Látod, ez az én tragédiám.
Egyszerre elszomorodott, miközben látta magát szomorúan nézni a semmibe. A nézőtérről itt-ott kuncogás hallatszott.
– Szánalmas vagyok, mi? De tudom, rajtam kívül nem válogathatsz. Most pedig alma helyett a fenekedbe harapok. Vedd úgy, hogy ez a nősülés népi szimbóluma, és nem előjáték!
Erre már a menyasszony is megmozdult, mondhatni, egy pillanat alatt magához tért. Ájulás volt, nincs. Ő viszont, felgerjedő vágyától megrészegedve, egy új típusú, még nem kanonizált népdalba kezdett. Vesztére.
– Jól van, ne visítozz, nem bántalak! Nehogy visszaájulj!
S már rá is mozdult a nőjére, miközben elégedetten dörmögte:
– Csak semmi álom! Most kell észnél maradnom, hogy elveszíthessem az eszem!
Így zajlott az ő másodjára már sikeres próbálkozása Évával, miközben a közönség tombolt, és Ádám nevét kiáltozta.
A félrenyelés, vagyis amikor cigányútra megy, sajátos sorsot adhat a falatnak. Mint ahogy ő is rájött, hogy két pont között a legrövidebb út nem járható. Hörögve, köhögve, a színpad közepétől a proszcénium széle felé, vagyis kifelé tántorgott, és miközben levegőért kapkodva, kiguvadt szemmel egy pillanatra a közönség felé fordult, azt kellett látnia, hogy azok ott lent még fel sem fogták, hogy ez nem játék, hanem már maga a kegyetlen valóság. De mielőtt összeesett volna, ott termett mögötte valaki – talán az ügyelő, a jóisten aranyozza be a nevét –, és szegycsontja alatt összekulcsolt két karjával akkorát rántott rajta, hogy a félrenyelt almacsuma a második sorig repült, ahol zavartan sikkantva egy szőke, anyukaszerű nő kapta el, két kézzel.
– Tévúton járok… – gondolta még mindig levegő után kapkodva, igazi könnyekkel a szemében, miközben azt figyelte, hogyan repül vissza az almacsuma a színpadra, egy visszafojtott szitokszó kíséretében.
Függöny következett.
A szünetben – szünetből több is van egy színházban –, nem kis csodálkozására, még mindig a rendező és a válófélben lévő színésznő beszélgettek a függöny mögötti ügyelőpultnál, de ez a beszélgetés már inkább szakmai instrukcióra, mintsem lelki terápiára hasonlított. A nézők közben felmásztak a színpadra, ott álltak egymás hegyén-hátán, és bámultak befelé a kulisszák mögé, de sajnos csak a rendező hátát látták, amint gesztikulálva magyaráz a válófélben lévő színésznőnek.
– Lucifer az első terrorista, aki érzelmileg megvezet egy egész emberiséget. Vagyis annak akkor még csak a reményét. Érti? És ez a remény egyrészt Ádám, Éva szövetségese, másrészt Éva, Lucifer szövetségese. De Ádám, amellett, hogy szövetséges volt, még hiú is, s hiúsága talán még nagyobb volt, mint az emberiségbe vetett hite. Szeretett volna látni tudni, repülni tudni, érezni tudni és szeretni tudni, szóval, tudni tudni. S ez utóbbi lett az ő végzete, habár a tudni tudás bűne Éva lelkén szárad, akármennyire furcsa is ez most magának. Semmi trükk: Ádám csak belement abba, amit Éva felkínált neki, s így van ez azóta is. A tudás már csak az öncélú érvényesülési szándék egy kivitelezési formája, semmi több. Az eredendő tudást régen elfelejtettük, nem úgy, mint az eredendő bűnt! Vagy tévedek?
A rendező szúrós tekintettel meredt a színésznőre.
– Igen, tévedek. Látja, nem figyelt elég jól! Eredendő tudás és eredendő bűn – ez a kettő, bizony, ugyanaz. Ha maga szerint nem ugyanaz, vágjon pofon. Hallja? Mondom, ha nem ugyanaz, vá…
Hatalmas csattanás visszhangzott a teremben.
Az álmodozás, mint az önmegvalósítás posztdeista lelki procedúrája, mindenkit túlél, hisz a mindennapi fárasztó munka után ki másról ábrándozhatnánk, ha nem egymásról, ezáltal viszont önmagunkról? Ádám igenis belemenős volt, Éva viszont, tapasztalatai alapján, ezt csupán egyféleképpen értelmezhette. Mert ami ezzel kapcsolatban számára feltűnt, az nem Ádám szorgalma és munkaéhsége, hanem elemi ösztöne (basic instinct) volt. Mondhatjuk tehát, hogy a szorgalmat és munkaéhséget kiegészítő álmodozás, mint az élet kellemes hangulatot előidéző megrontója, már Káin előtt sanyargatta a még nem túl népes emberiséget. Létrejöttét olyan felkiáltások előzték meg, mint: „hagyjál, ma már nem hozok vizet” vagy „a frissen lenyúzott bőrök maradhatnak a barlangban, úgyis rájuk fekszünk” és így tovább. Ha akkoriban lettek volna feltalálók, az álmodozás feltalálója Lucifer lett volna. Luciferből így viszont csak házibarát lett. Körábrándos megközelítésből ez a barátság ugyanúgy többféleképpen volt értelmezhető, mint Ádám nemi indíttatású kirohanásai. Egyrészt illúziókon alapult, hisz Lucifer a maga módján már az első emberpárt is szerette, másrészt – horribile dictu – valami hasonló érzelmi töltés materializálásával válhatott később hagyománnyá a házasság. A szeretet, mint egész társadalmakat beterítő, papírvékonyra nyújtott érzelmi lepedő, az önmagunktól való megszabadulás, így a másokra való kétes odafigyelés szimbóluma lett, hovatovább, ha tudjuk, hogy ezen ördögi barátkozásoknak íratlan szabályaik is voltak, nem kerülheti el figyelmüket az sem, hogy ugyanezt később, írott formában, már szerződésnek nevezi az emberiség. A házasság ugyanis, mint a feltételekhez kötött szeretet intézménye, a mindkét irányban pozitív erkölcsi szempontok által közelítő, jobbik esetben ellentétes nemű emberek közösségévé vált. Azt, hogy ennek a nagyon is érzékeny mérlegnek a mutatóját ma is Lucifer kaján tekintete irányítja, sajnos még mindig kevesen tudják. Az ördögi ábránd tovább hódít.
De vajon hol az isteni?
– Becsukódik már a szemem – motyogta, s ekkor az Úr megteremtette számára a csendet. Nem azt, amely minden előtt volt, hanem a már létező világ csendjét. Egy jóllakott csendet. Álma már a szárnyát bontogatta.
– Dream on, Ádám – suttogta az Úr –, a rémálmok is álmok. Semmi sem mozdult, a teremtését ki sem heverő, fiatal világmindenség is aludt még. De azt, hogy magát Ádámot álmodta-e, senki sem tudja, mint ahogy azt sem, Ádám álmodhatta-e magát a világmindenséget. Érdekes lett volna, mi tagadás, egymás kölcsönös megálmodása, mert pozitív interferencia esetén egy teljes és maradéktalan „dream on” megszületését álmodhatnánk ma tovább, az idők végezetéig. Amit bizton tudunk, az az, hogy Ádám valóban álmodott, mert Éva arra riadt fel, hogy élete párja hegyeket görgetve horkol. Lám, az álom is lehet valós, különösen akkor, ha valakit a férje (vagy kije) még alvás közben is idegesít. Erre hegyes kis könyökével oldalba vágta őt, mire Ádám felordított. Frissen begyógyult sebe, ahonnan az az egy szál borda hiányzott, újból felszakadt, jelentős vérfoltot hagyva a nászágyon. Egyszerre ültek fel, s merően egymásra néztek. Éva közben a foltra is odasandított. Odafentről égzengésszerű, tompa moraj hallatszott.
– Látod, haragszik rád az Úr, hisz ő is csak férfi! – kezdte volna Ádám, de Éva, mutatóujját a magasba emelve, csendet intett. És Ádám, habár egy bánatos hang sem hagyta el a száját, tudta, hogy akkor és ott, ők ketten már nem azok egymásnak, akik addig voltak. Mert megjelent közöttük valami, amire Éva felfigyelt, és ő, Ádám, nem látta, mi az, nem értette, mire figyelhetett fel Éva, mert fogalma sem volt arról, hogy neki bármit is észre kell vennie. Bambán bámult maga elé. Valami zöld színű, finom feszültség remegett a levegőben, aminek hatására Ádámnak egy idő után felhorkant a gyomra, hímvesszője pedig lustán megmozdult a lába között.
– A szexuális éhség! – pattintott elégedetten, felismerve testének immár jól látható igényét, s mivel néhány nap után amúgy is kezdte kellőképpen idegennek érezni Évát, sőt haragudott is rá, amiért az oldalba vágta őt, fogta magát, és rövidebb küzdelem után szépen, módszeresen maga alá gyűrte.
Később, ahogy kinn világosodni kezdett, halk derengéssel vonva be az egymás mellett félálomban pihegő emberpárt, Ádámban megszületett a felismerés, hogy lám, még ezt is, ezt a maga alá gyűrést, mint később annyi minden mást, csak egyetlen cél érdekében tette és teszi. A Nap, az emberiség jövendője, ott mosolygott felettük.
– Jöjjön, aminek jönnie kell – futott át a férfi agyán, s álmában lett szerelmes, hisz ezt a szót még nem ismerte.