Serkó éppenhogy csak ledobta a cipőjét a szűk előszobában. 21.28 volt, amikor betoppant az ajtón. Benyögött egy megjöttem-et a nagyszobába, ahol szülei, név szerint dr. Friedman Balázs és Friedman Nikolett a Szívek szállodája megmagyarázhatatlanul sokadik ismétlését nézték. A tiszteletre méltó professzor úr – ahogy Serkó is mindig hivatkozott édesapjára – felköhintett a szobából, jelezvén, hogy tudomásul vette, édesanyja a puszta helyett a konyhába kiáltott ki néhány szót, amire talán soha nem érkezik válasz: Milyen volt? Hol voltál? Pakolj le az asztalról, ott van a hűtőben a makaróni, melegítsd fel! Serkó ebből az egészből maximum annyit hallhatott, hogy: habrabrabrabrabrabra…
Leült a konyhaasztalra, és megnézte az elszalasztott üzeneteket a mobilján. Egy pár értesítés – senkit sem érdekel –, egy régi, meg nem nézett vicces kép üzenettel apjától. Az üzenet két részből állt: „Njgyon vicces” és „/nagyon”. Serkó már százszor elmagyarázta apjának, hogy az üzeneteket nem /, hanem * jellel javítjuk. De a professzor érve, mint olyan emberé, aki tanított már bevezetés a leíró nyelvtanba elnevezésű tárgyat, mindig ugyanaz volt: *-gal a helytelen vagy nem létező alakokat jelöljük! Apjára ráfért volna már egy bevezetés a Messenger-üzenetekbe és egy valóban vicces képek óra. Volt még egy új üzenete, sokkal frissebb és sokkal fontosabb. Egy olyan üzenet, amelytől talán még egy picivel gyorsabban is vert edzett szíve. Adéltól érkezett egy rövid haiku és egy kép. Nálam maradt a pulcsid, mellékletben egy pedánsan összehajtott szürke kapucnis-cipzáros egy zöld ágyhuzaton. Ezek szerint hazaért.
Édesapja nehézkesen felkelt a kanapéról, és németül hangosan énekelve Papageno belépőjét a Varázsfuvolából, elindult a halovány fényárban úszó konyhába.
– Der Vogelfänger bin ich ja, Stets lustig heissa hopsasa! – dalolta szinte tökéletes akcentussal, de annál tökéletlenebb hanggal. Imádott fütyülni, énekelni, dúdolgatni, mindig is egy vidám ember volt. Olyan értelmiségi, aki a vasárnapi rántott húst is Mozart Figaro házasságának végtelenített nyitánya mellett sütötte, utánozva a maestro mozdulatait.
– Tán vidám a tiszteletre méltó professzor úr? – érdeklődött Serkó, még mindig a mobiljába temetve magát, lanyhán elnyúlva a konyhaszéken.
– Tán őrzője vagyok én az én uramnak? – válaszolt édesapja a rá jellemző olyan szósalátával, amelyben mindig keresni kellett a mögöttes és egyenes tartalmat. Serkó és édesanyja ehhez már rég hozzászoktak, megtalálták a néha hosszúra nyújtott gondolatmenetek mögött a magot.
– Mondd csak, édes fiam – kérdezte, miközben kivett egy korábban félig megivott zöld löttyöt a fridzsiderből –, milyen volt a randid?
– Miből gondolod, hogy randizni voltam? – Serkó csak most emelte fel a fejét a telefonjából, és nézett kissé meglepett, kissé „haggyámá!” szemmel a tiszteletre méltó professzor úrra.
– Ugyan, Serkó! Öreg róka vagyok én már. Felismerem én az ilyen csirkefogók mondataiban a változásokat. Hangsúly, hanglejtés, dallam, szünetprozodémák… Ne feledd, hogy a fonológia szakértője elől rejtegeted a bágyadt szerelmedet.
Persze szó sem volt hangtani változásokról, tapasztalatokról viszont annál inkább. A professzor úr ugyan valóban fonológiával foglalkozott, ezt tanította az egyetemen, és ebből is írta a nagydoktoriját, de a felismerést nem ennek köszönhette. Amikor mit sem sejtve kijött a konyhába, hogy megigya azt a bizalomgerjesztő üdítőt, észrevette a csekély, de letörölhetetlen vigyort Serkó arcán. A nyelvész úrnak muszáj volt önmagához hűen ezt így performálnia: – Az első randik mind ilyenek.
– Hát én… a… nem hanem a… a Daniékkal voltunk a-az izébe… – dadogott Serkó, de apja csak nevetett, majd felkelt, hogy visszanyúljon a kanapéra, és tovább merüljön a Szívek szállodája szépművészeti miliőjében az az ember, aki, ha ideje szakad, Arisztotelészt olvas. Kifelé menet csak ennyit mondott, mielőtt tovább dúdolta volna Papageno áriáját: Iuventus, ventus! Ich Vogelfänger bin bekannt, bei Alt und Jung im ganzen Land…
Serkó nem sokat töltött a konyhában ezek után, elköszönt a tévé előtt félig fekvő zombiktól, és felment a szobájába. Anyja még azért utánakérdezett: Jól van, fiacskám. Ettél? Serkó már javában szedte a lépcsőket felfelé: Persze (hogy nem)!
– Evett ez a gyerek? – Kérdezte Serkó anyja a férjét, de a férfi jól begyakorolva csak annyit válaszolt: Tán őrzője vagyok én az én uramnak?
Friedman Nikolett nem véletlen nevezte fiacskámnak Serkót. Persze a fia volt, de rá hasonlított leginkább. Ami ebben az esetben szerencsés. Édesanyja ugyanis fiatal korában – mikor férjével megismerkedett – modellként dolgozott. Gyönyörű nő volt, olyan, akiről senki sem gondolta, hogy bölcsész férje lesz. Talán egy gazdag olajmágnás vagy egy focista. Ma már női magazinokba ír cikkeket, divatbemutatókra jár, divatkritikákat publikál, színházi darabokhoz tervez jelmezeket. Divattervező a tisztes szakmája, Londonban szerzett diplomát az LCF-en. Serkó a szépségét tőle örökölte. Kisfiús bája mellett talán az is közrejátszott abban (lehetett tizennyolc éves), hogy szinte ragadt rá mindenki, hogy vízilabdázott is. Szóval sem arca, sem testalkata nem volt figyelmen kívül hagyható. És persze a dumája sem, amelynek tündéri porát édesapja szórta el felette, amelyet a kis újszülött anélkül szívott magába, hogy kitüsszögte volna. Ezt a gondolatot – egyértelműen – a prof. fogalmazta meg még évekkel ezelőtt. És ezt kedvelte Adél is leginkább a fiúban.