Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a zárban, amikor elment. Nem a közeli piacra járt, hanem a nagycsarnokba, mert szerinte ott volt a legszebb áru.
Anya aznap leengedett játszani a játszótérre. Ez ritkaságnak számított, nem szerette, ha egyedül vagyok lent, egyetlen gyermeke voltam, és nagyon féltett mindig.
Épp Anitával hintáztunk, amikor apa hazatért a piacról.
– Meglepetés! – kiabálta már messziről. Apa kis meglepetést mindig hozott, ezért hozzátette: – Kislányom, nagy meglepetés.
És igen, tényleg, a piros horgolt szatyorból egy nyúl kandikált ki. Egy igazi, élő nyúl. Szóhoz sem jutottam, annyira boldog voltam.
– Apa, ez az enyém? – kérdeztem.
– Persze, ki másé lenne? Mi legyen a neve?
– Tapsi – vágtam rá rögtön. A nyuszi egy csoda volt. Hófehér, csak a füle szürke. Izgatottan szimatolt mindenfele. Boldogan vittem fel.
– Anya, nézd csak, apa nyuszit hozott nekem.
Anyám arcán átsuhant valami, ami nem jót jelentett. Mindenesetre önfeledten játszottam a nyuszival egész délután. Még piros masnit is tettem a nyakába. Etettem répával.
– Nézd, kislányom, ez lesz a nyúl doboza. Itt fog aludni – mondta anya. De Tapsi nem tartotta be a szabályokat. Mellettem aludt, boldogan szökdécselt, s egyszer, amikor véletlenül kizártuk az erkélyre, kopogott, hogy engedjük be. Elrágta a telefonzsinórt is.
Egy reggel fojtott suttogásra ébredtem.
– Ez így nem mehet tovább – mondta anya. – Nyúl nem való lakásba – még csak nem is Tapsinak nevezte –, most rágta szét a telefonzsinórt. Gyurikám, tudod, milyen nehezen jutottunk telefonhoz, erre most meg ez is.
– De megragasztottam a telefonzsinórt, és működik – mondta apa.
– Én ezt nem bírom így tovább, vidd el a nyulat, bárhova – folytatta anya. – Ott az iskolában is a sok munka, a küzdelem a tanáccsal.
– És Klári? – kérdezte apa. – Neki mit mondunk?
– Hogy hiányzott a nyúlnak a rét.
Apa gyorsan talált megoldást, mint mindig.
– Klárikám – mondta másnap. – Tudod, van az a kollégám, András bácsi. Nekik kertes házuk van, ott jobb helye lesz Tapsinak. Biztos hiányzik neki a rét. Nem lakásba való hosszú távon egy nyúl. Gyere, ültessük be a kosárba, és vigyük együtt András bácsihoz. Ő el is fogja mondani neked, hogy jó helye lesz.
Alig láttam a könnyeimtől, de engedelmeskedtem apának. Apa nem akarhat rosszat. Egész úton Tapsi szimatoló arcocskáját néztem, hogy jól megjegyezzem.
– Na látod, jó helye lesz itt a nyuszinak – mondta András bácsi barátságosan. – Itt a kert, nézd csak, ki is vesszük a kosárból, kedvére futkározhat.
Otthon nem beszéltünk utána Tapsiról, hosszú hetek teltek el, de én mindennap gondoltam rá, ott volt a szívemben. Egy este apa pityókásan jött haza. Ezt onnan lehetett tudni, hogy akkor ugyanazokat a történeteket mesélte el többször. Így volt ez akkor is:
– Klárikám, képzeld, meglátogattam Tapsit. És már ekkora nagy lett, el sem hiszed, ilyen nagy. Nézd csak – tárta szét a karját úgy, mint amikor meg szokott ölelni.
Akkor jöttem rá, hogy apa hazudik. Apa, aki sosem hazudik, most igen. És ez neki fáj, nagyon, ahogyan nekem is. Tapsi már nem rohangál semmilyen legelőn. András bácsi biztos megfőzte. Engem pedig becsaptak. Akkor megfogadtam, ha nekem gyerekem lesz, sosem hazudok neki, és lesz egy nyulunk is.
– Anya, Tappancs nem mozog. Mi baja lehet? – kérdezte a fiam másnap, azután, amikor a hosszú szőrű, fehér nyuszija első születésnapját ünnepeltük.
– Várj, mindjárt megnézem – mondtam. – Addig szerintem gyere vissza a szobádba.
A ketrecben Tappancs nézett rám, az örökkévalóságba dermedt tekintettel. Nem értettem, mi történhetett, rendszeresen jártunk vele állatorvoshoz, kapott nyúlvitamint. Azon töprengtem, hogyan fogjam meg, ilyen még sosem történt, hogy egy halott állathoz hozzá kelljen érnem. Megváltásként szólalt meg a csengő.
– Megjött Nagyi – a fiam már rohant is ki hozzá.
– Anya, baj van – mondtam én. – Szerintem Tappancs az örök vadászmezőkre távozott.
– Megoldjuk, Klárikám – mondta anyám. Fogott egy lapátot és seprűt, és a nyulat zacskóba tette. Anyám falun nőtt fel, ez neki nem okozott gondot.
– Palikám – folytattam én. – Tappancs az örök vadászmezőkre távozott. A nyúlélet sajnos néha ilyen rövid a földön. De gondoljunk arra, boldogan ugrándozik már Tapsival, az én gyerekkori nyuszimmal.
Ekkor már sírtunk mindketten.
– Anya, én tudom a megoldást – mondta hüppögve a fiam. – Szeretnék akkor most egy kiskutyát.
Anyámra néztem, aki kezében a nyulas szatyorral csak bólintott.
– Jól van, Palikám, és milyen legyen az a kiskutya? – mondtam.
– Az a nagy barna fülű, fehér bundájú. És fiú kutya legyen. Nagyi, ugye, te is fogod sétáltatni?
– Persze, Palikám – mondta anyám –, de tudod, én már idős vagyok, lehet, hogy néha csak egy kis pisire fogom levinni. Ugye, nem baj?
– Nem baj – válaszolt a fiam. – És ugye, nagyi, szeretni fogod nagyon a kiskutyát?
– Persze, az én kis unokám kiskutyáját nagyon fogom szeretni – mondta anyám, majd kilépett a lakásból a nyulas szatyorral. Én kiskutyás oldalakat kezdtem nézegetni az interneten.