Lillának az Újvidék–Belgrád közti autópálya-szakasz a kedvence. Ezen az úton szeret a leginkább vezetni. Szabályos, 10 óra 10 perces óramutatóval megegyezően fogja a kormányt, a szerbiai előírásoknak megfelelően 130 km/h-s sebességgel utazik. Többnyire a jobb oldali sávban, s csak akkor teszi ki az irányjelzőjét, amikor egy lassabb járművet előz. Ekkor először mindig a visszapillantó tükörbe tekint, ha pedig megbizonyosodott arról, hogy biztonságban átsorolhat a másik sávba, csak addig marad ott, amíg elhalad a másik gépkocsi mellett. Gyakran tehergépjárműveket előz meg, de már egészen messziről kiszúrja azokat az autókat is, amelyek gyengébb motorral rendelkeznek az övénél, és hamar felkészül a sávváltásra.
Lilla nem azért kedveli az Újvidék–Belgrád közti autópálya-szakaszt, mert az a legjobb minőségű, hiszen korántsem erről van szó. A Nikola Tesla Repülőtérhez közeledve egyenesen förtelmes az aszfalt. Máshol, fejlettebb országokban a hegyi falvak közti átjárók egyenesebbek és időben is tovább bírják, mint a lyukacsos, foltozott rész. De Lilla hálás ezért is. Hogy egyáltalán ilyen van. Amiért mégis a leginkább kedvel itt autózni, az a fények miatt van. Közvetlenül azután, hogy elhagyta az újvidéki fizetőkaput, s pont ott, ahol az újvidékiek csatlakoznak a főváros felé tartó útszakaszra, ott a legszebbek a fények. Ezen a tájon visszavesz a sebességből, mintegy 110 km/h-ra, hogy tovább élvezhesse a látványt. A különösen kialakított köztéri lámpaoszlopok megteremtik számára a flow-élményt. Lilla most is egyedül van, siklik a hajnali sötétségben az ég felé, melybe csak a sárgás világítás tör be. Amikor kicsi volt, mindig a hátsó ülésen szórakozott: az esőcseppek áztatta ablakokon azt figyelte, melyik csepp ér le előbb az üveg aljára; amikor pedig fáradtan feküdt, képzeletben azt játszotta, hogy egyik villanyoszlopról ugrál a másikra, közben fejben számolta, hány van belőlük pontosan. Az autópályán mindig az apukája vezetett, mert az anyukája – bár nem vallotta be – félt a nagy sebességtől, s a legtávolabb Szabadkára tudott eljutni nyugodtan. Újvidék már túl nagy kihívás volt a számára, bár ezt még teljesítette, a vajdasági tartomány szívébe utazva már nagyon ideges volt.
A nagy sebesség ellenére Lilla örömmel bámulja a szépiavilágot teremtő lámpákat. Úgy érzi magát, mint egy feelgood sorozatban, amely olyan csodás élménnyel ruházza fel az embert, melyet definiálni sem igazán tud. Visszaemlékszik arra az időszakra, amikor egyetemistaként hétről hétre 33 sorozatot követett, többnyire amerikait és angliait, de akadt közte talán egy spanyol is, amely a világvégéről regélt. Akkor úgy tartotta, ez a szuperképessége, hiszen mindegyikkel szinten volt, így mondta mindig, szinten van, a sorozatokkal, azaz mindegyiknek látta már a legutóbbi epizódját is. Ezekben a feelgood sorozatokban családi történeteket látott, és minden családnak megvolt a maga problémája, ám bármekkora dráma is szőtte át a kalandokat, az ember mindig boldogan kelt fel a kanapéról egy-egy 40 perces rész megtekintése után. Lilla szeret az elméjében elmerülve bolyongani, a szépiás fények, mint egy filter, úgy kebelezik be. Nem a vadnyugaton vagy valamelyik dél-amerikai álomvilágban képzeli el a sötétségbe való siklást, sokkal inkább egy könnyebb, hétvégi családi tragikomédiában barangol. A rádióból halk zene szól, ő pedig ugyanúgy játszik, mint régen: egyik oszlopról ugrál a másikra, és kedvenc szuperhősét utánozza. Pókember hálókat lőtt ki a kezéből, szövögetett, Lilla is így közlekedik a levegőben. Nyelvével halkan csettint az autó biztonságos belsőjében, és a csettintésekkor egy új fonat lövell ki a testéből.
Minden egyes új fonat egy lehetőség a továbblépésre: menekvés a meglévőből, mely holtakkal és betegségekkel teli; menekvés az ismertből az ismeretlen felé; menekvés a csalódást keltő múltból a reményt keltő jövőbe. Lilla 110 km/h-val hajt a szépiában teli autópályán. Feje fölött a sárgás fény kétoldalt belóg a látómezőjébe, s ahogyan maga elé néz, csak a fényrengeteget látja az Újvidék–Belgrád útvonalon. Lilla nézi a világot, és ahogyan szépiában látja a tájat, arra gondol, milyen jó lenne csak suhanni és suhanni a pók szőtte hálókon a mindörökkébe…