Sör a padon

Sör a padon

Szerző: Szalma Zsóka: Bolygó

 

Csak egy szilárd pont, egy meghatározott állapot

hiányzik. Egy mindent átfogó mozdulat.

Sziveri János: (Itt találkozunk…)

 

A minap újságért ballagtam, no meg levelet adtam postára. Hivatalosat, mert egyébként nem igazán kell postázni semmit. A világhálón minden intézhető: recept, jogosítvány, banki átutalás… Távmegoldások egy jórészt virtuális világban, közvetlen emberi kapcsolatok nélkül.

  A tárgyi valóság is egyre silányodik körülöttünk. Az újságok, folyóiratok zöme már online olvasható. Mégis úgy vagyok vele, ha már kimozdulok, hát veszek kézzel fogható sajtóterméket, hiszen csak pár utcányira a bolt, ahol magam kereshetem ki a sok közül éppen nekem tetszőt. Ráadásul van eladó, akihez szólhatok, akitől kérdezhetek. Ezek az alkalmak jelentik a kapcsolatot a szűkebb környezettel a kartali remeteségben.

  Naponta egyszer biztosan sétálok, ha esik, ha fúj. Ez még a járványügyi intézkedések idején is így volt, csak akkoriban – akár egy hosszúra nyúlt álarcosbál eltévelyedett résztvevője – az utcán, másokhoz hasonlóan, orvosi maszkban közlekedtem. Mivel úgy tűnik, hogy messze még a kilábalás, így valamelyik zsebben mindig ott lapul a huszonegyedik századi kiegészítő! Ami indokolt, hiszen egy újabb mutáns bármikor ránk szabadulhat…

  Nem is olyan régen letehettük ugyan az orrot és szájat takaró, légzést akadályozó textíliát, így egy ideje már nemcsak szempárokat, tétova vagy szúrós tekinteteket láthatok útjaimon, hanem jobbára felszabadultan mosolygó embereket is, akik még mindig tisztes távolságot tartanak egymástól.

  Szóval séta: a falusiak már megszokták, hogy oda-odaköszönök, sőt néha pár szót is váltok velük. Érdekes dolog ez, amolyan befogadási rituálé, amit nekem kell, illik kezdeményeznem, és amivel idestova nyolc éve kísérletezem. Az újjal, ismeretlennel, idegennel szembeni bizalmatlanság kimutatása biztosan nem helyi jellemvonás, sokkalta inkább örök emberi. A törzsökös lakosok jó ismerősök, csak a folyamatosan érkező betelepülők nem. A Pest környékén élők magával a jelenséggel már megbarátkoztak ugyan, ám ha ismeretlen közeledik, a beszélgetők mégis elhallgatnak, szemük sarkából figyelik az érkezőt, majd hosszasan néznek utána. Néha összesúgnak: Ki ez, ismered? Vagy bemennek, hogy ne is lássák az újabbnál újabb jöttmentet. Sokszor megesik, hogy kapucsukódásra érek csak egy-egy ház elé.

  A padon ülőkkel, bandázókkal könnyebb, mert nem rebbennek szét. Megállok pár szóra: Beszélgetnek?; Szép az idő!; Megint lóg az eső lába!; Így ki lehet bírni! Mikor mi aktuális. Kissé meglepődnek ugyan, de válaszolnak, visszakérdeznek, majd elmenőben hallom: Mindig köszön! Ki ez?

  Hazaérve, feleségemnek azzal kezdem mondókámat, hogy sikerült társadalmi életet élnem! Aztán beszámolok arról, hogy kit, mit láttam, kikkel beszéltem. Mi újság a faluban, bocsánat: nagyközségben!

  Mostani utamon azonban a barátságtalan időben egy lélekkel sem találkoztam az utcán. Noha az eső elég rendesen esett, mégis ráérősen, nézelődve kaptattam a dombon álló postára. Félúton, a buszmegálló mögötti üres pad közepén sörösdoboz árválkodott. Akár egy modern csendélet darabja. Sehol egy teremtett lélek, nemrég mehetett el a busz. Kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy megemeljem a limenkát: vajon kiitták-e a tartalmát? Azt fontolgattam, dobjam-e a közeli szemétgyűjtőbe.

  Aztán eszembe jutott, hogy járványos időben jobb nem összefogdosni a mások által széthagyott tárgyakat. Továbbmentem hát, de a látott kép ott ragadt agyamban, és azon gondolkodtam, hogy volt már ilyesmiben részem, mi több, szereplője voltam egy sörösdoboz-elhagyásos történetnek…

 

Találkozás

 

Sok évvel ezelőtt, az ezredforduló után, egy langyos őszi napon a Múzeum körúti antikváriumban bóklásztam. Ha Pesten vagyok, lyukas óráimat régi könyvek böngészésével, esetleges vásárlásával töltöm. Mindig keresek valamit. Akkor is ez történt, ám a keresgélést, olvasgatást egy mögöttem megszólaló, öblös férfihang zavarta meg: – Te vagy az?! – szegezte nekem a kérdést valaki. Kissé bárgyú arckifejezéssel fordultam a hang irányába, és néztem az engem kérdezőre úgy, mint aki azt akarja mondani, hogy ki más lennék, mint én? Elvégre önmagammal csak azonos lehetek, nem?

  Természetesen semmi ilyet nem mondtam, legfeljebb az arcomra lehetett mindez írva. Az agyam már zakatolt, lázasan kutakodtam emlékezetemben, mert világos volt számomra, hogy az előttem álló felismert vagy felismerni vélt. Mi több, nagyon biztos lehetett a dolgában, amiről széles mosolya árulkodott. Azonnal közelebb lépett, és már fel is tette az ilyenkor szokásos, következő kérdést: – Megismersz?

  Egyre kínosabban éreztem magam, mert én viszont még mindig nem jöttem rá, hogy ki ő. Velem egykorúnak néztem, így rengeteg variációt kellett átpörgetnem, kirostálni gyorsan a megfelelő emlékmorzsákat, de akárhogy erőlködtem, csak nem ment. Ki lehet ő? Honnan kellene ismernem: óvodából, általános vagy középiskolából, talán az egyetemről? Hogy némi időt nyerjek, a kezemben lévő könyvet összecsuktam, és gondosan visszatettem a polcra, sőt a gerincét kijjebb húztam, hogy jól látható legyen. Majd a lábamnál lévő, régi, öblös kézitáskámért nyúltam. A mozdulatból felegyenesedve mélyen a szemébe néztem az enyhén kopaszodó embernek. – Segítek – mondta elnéző mosollyal. – Topolya! A kültéri. Rémlik már valami?

Sör a padon
Szerző: Szalma Zsóka: Kapcsolatok

  Tehát elemi, villant át rajtam a felismerés, amitől azonban mégsem ugrott be a név. Így, ha lehet, még nagyobb lett a zavarom. Mert valljuk be, ennél kevesebb támpont is segíthetett volna, meg talán több is, de az elhangzott kettő semmiképp. Már csak azért sem, mert ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a város belterületén lévő összes iskolaépületbe járt. Ráadásul évről évre újabb osztálytársak jöttek, és a valamikor együtt kezdő mag lassan elenyésző kisebbséggé fogyott. Még mellé nagy osztályok voltak akkoriban, negyvenegy-két gyerek rohangált szünetekben a tantermi padok között vagy az iskolaudvaron. Hát honnan tudjam, kivel hozott össze a véletlen ebben a pesti boltban?

  A fonák helyzetet csak tetézte a szituáció, ami miatt egyre gyanúsabbá váltunk: nálam egy elég nagy és nyitott kézitáska, amiben könyékig vájkálva kerestem a szemüvegtokomat, nála egy füles reklámszatyor, méghozzá súlytól feszülő. Már két bolti eladó figyelt, egy harmadik pedig felénk indult. – Menjünk ki, itt nem tudunk beszélgetni! – mondtam kissé hangosabban, mire a könyvesbolt vásárlói is ránk néztek. A mágneskapunál a pénztáros szúrós tekintetét éreztem a hátamban, de a szerkezet nem sípolt be, így kiléphettünk a házból az utcazajba.

  A kiskörúton éppen nyitott a lámpa, és az Astoria felől autók sokasága startolt a zöld fény felvillanását követően. A járdán álltunk, ahol újra megismétlődött a benti kínos jelenet: ismerősöm mosolyogva választ várt, én pedig időt szerettem volna kérni, akár a kosárlabdameccseken az edzők. – Figyelj – mondtam –, egysaroknyira a Károlyi-kert, csendes hely, ott beszélgethetünk. Bólintott, elindultunk. Némán követett. Járdaszélen parkoló autók között léptünk az úttestre, majd át a kerítéssel védett zöld oázis előtti járdára.

  A park kapuján tábla: kutyát bevinni szigorúan tilos! A kapu tárva-nyitva. A padokon itt-ott emberek ültek, többnyire mobiljaikkal voltak elfoglalva. Egy napfoltos helyen letelepedtünk, miközben az járt a fejemben, hogy több mint ötven éve történtekre kell hirtelenjében visszaemlékeznem. Táskámat, ahogy ő a szatyrát, a pad sarkába tettem, így egymáshoz nem túl távol foglaltunk helyet. Csak akkor tűnt fel, hogy rajta ballon van, míg én a zakót is melegnek ítéltem a reggeli induláskor. Otthonról jöhetett, vagy ő is itt él valahol? Esetleg pestivé lett a zűrzavaros években? Míg ez járt a fejemben, ismeretlen ismerősöm láthatóan kezdett egyre türelmetlenebb lenni. – Szóval? – nézett rám várakozva. – Szóval mi? – kérdeztem vissza nem túl udvarias modorban. – No, hát ki vagyok?! – nézett rám, és a homlokát ráncolta.

  Ekkor, nem tudom, milyen ötlettől vezérelve, hirtelen rámordultam: – Te biztos vagy abban, hogy tudod, ki vagyok?

  Kissé elkomolyodott, látszott, hogy egy pillanatra odalett a magabiztossága, de aztán újra megjelent arcán a könyvesbolti széles mosoly. Bosszantásomra sokatmondóan hallgatott. Nyilván azt gondolta, hogy közben már én is tudom, ki ő. Ezért valami furcsa játékot játszom. Éreztem, ha sokáig várok, megint sarokba szorít, így hát neki szegeztem a kérdést: – Halljam, szerinted ki vagyok?!

Pillanatnyi fölényem tudatában a parkot bámultam, úgy téve, mintha már tudnám, ki a rejtélyesen felbukkant alak, vagyis ő. A nagyobb hatás kedvéért vártam még egy kicsit, hátha sikerül újból elbizonytalanítani, de nem ez történt.

  Valami furcsa zörgés, csörgés zajára fordultam feléje. A zacskójában matatott, és két dobozos sört tett közénk a padra. – Limenkás, praktikus! Nincs kedvem üvegekkel lötyögni! Meg a visszaváltás is macerás. Remélem, szereted. Egészségedre! – azzal kinyitotta az egyiket, és nagyokat kortyolt belőle. Újra széles mosoly ült az arcán, amikor megszólalt: – Én a zAndris vagyok! Tudod, a kültéribe jártunk… – megint ivott a sörből. – Hát el sem hiszem, hogy ebben a nagyvárosban botlottam beléd. Építészeti szakszótárakat keresek, mert a magyar kifejezések néha, akár a kínaiak… – nem folytatta a gondolatmenetet. Maga elé nézett, majd a kezében lévő dobozra, amit két tenyere között hengergetett.

  – Tudod, Szegeden húztam meg magam, amikor elkezdődtek a behívások. Szerencsémre a júgó útlevelem még pár évig érvényes volt. Másként a zöldhatáron kellett volna próbálkozni, ami nem egy életbiztosítás. Kúszni vagy úszni? – újra elhallgatott. Aztán rám nézett, és folytatta történetét: – Először befogadótáborban voltam, de a tömeg egyre nyomasztóbbá vált. A sok elkeseredett ember… Hónapokig nem volt munkám. Abból éltem, amit a feleségem áthozott a határon. Aztán kicsit jobb lett, mert egy másik bácskaival sikerült céget alapítani. Albérletbe költöztünk, de ami fontos, hogy legálisan dolgozhattunk. Az ám a valami: a táborlakókat foglalkoztattuk! Kezdetben kis munkáink voltak: felújítások, bontások, átalakítások. Úgy, mint otthon az önálló kőműveseknek valamikor. Majd a kolléga továbbállt. Németországba ment. Hívott, de maradtam. A magam ura lettem. Ahogy mind jobban mentek a dolgaink, átjött az asszony is a gyerekekkel. Eladtunk mindent: házat, nyaralót a tengeren. No, azt egy kicsit sajnálom, ki lehetne adni… Tudod, építészeti technikumot végeztem. Jó állásom volt. Szépen éltünk, de gyorsan elmúlt. Szóval mindent a magyar cégbe tettem. – Hadart, állandóan olyan ritmusú volt a beszéde, mint aki gyorsan, egy szuszra akar mindent elmondani.

  Majd egy pillanatra csend ült közénk. Talán mérlegelte, mi az, ami érdekelhet, mi az, amit elmondhat. Mindeközben nekem meg az járt a fejemben, hogy nem emlékszem Andris nevű osztálytársra.

  Kis szünet után egy nagy levegővétellel folytatta tovább: – Szegeden lakunk, otthon már nincs élő rokon. Mind kint vannak a Hodik kertjében. A gyerekek is korán átkerültek, itt eresztettek gyökeret… – hirtelen újra megállt, most ő nézelődött. Vártam, hogy megkérdi, mi van velem. Időt hagy nekem is egy nagy monológra, amihez egyébként semmi kedvem sem volt. Kivált úgy, hogy még mindig nem voltam biztos az egykori osztálytárs kilétében. De nem ez történt. Miután kiitta a maradék sörét, a limenkát összenyomta, és egy laza csuklómozdulattal a közeli szemétkosárba dobta. Valami kapkodó türelmetlenség áradt a mozdulatból. Hirtelen rám nézett, majd fürkésző, megrovó tekintettel így szólt: – Figyeljél, Ferikém, a hátamon ültél, amikor lovazás közben sálcsatát vívtunk. Na ne mondjad már, hogy még mindig semmi…

  Nem fejezte be a mondatot. Bosszankodva felállt, az órájára nézett, aztán felkapta a szatyrot, és határozott léptekkel elindult. – De én Zoli vagyok! – kiáltottam utána. Ám ő akkorra már túl volt a park kapuján, sőt, beleolvadt az utca forgatagába. Egyszerűen faképnél hagyott egy doboz sör társaságában.

 

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...