A teherautó megállt a többemeletes épület előtt.
Tamás gyorsan haladt felfelé a lépcsőházban, minden lakásajtó zárva, bár sejtette, a szomszédok ott lapulnak mögötte, szinte kihallatszik a szuszogásuk, a suttogásuk, figyelnek, kilesnek a kémlelőlyukon. De nem jönnek elő, elköszönni sem. Előfordulhat persze, talán a részvéttel vegyes tisztelet tartja őket vissza, de ezt nehéz lenne ellenőrizni, s akkor sem volna róla meggyőződve. A legfelső emeleten benyitott a lakásukba, amelyet most lát utoljára, rámutatott azokra a bútorokra és az előkészített, összekötözött dobozokra, amelyeket a cipekedő munkások máris vihetnek, s míg a zajos léptek meg a fordulóknál az eligazító hangos kiáltások visszhangzottak a lépcsőházból, benyitott apja műtermébe is, aki egy hete került kórházba, felpuffadva és magas lázzal. A látása is rendkívül megromlott az elmúlt hónapok során, így újabb tájképein már szinte csak a kikeveretlen, nyers színek rikoltoztak, durván és markánsan; valójában ez az árnyéktalanság zavarta Tamást, aki a régi fekete-fehér filmekben egyedül az árnyékokat volt képes megfigyelni. A szalonban meglibben például a függöny, árnyékot vetve, amint a főszereplő belép, az ajtó kitárulásával az érkező fény végigsétál a falon, de csak most, illetve úgy csupán azon a délutánon, amikor a filmnek ezt a jelenetét felvételezték, mert más napokon az árnyékbolygató bejövő fény már más szögben és eltérő magasságban helyezkedne el – amit most látunk, az tehát egyszeri és megismételhetetlen. S ez mind olyan dokumentáló értéket képvisel, amely magasan meghaladja az amúgy gyatrácskán szenvelgő film színvonalát. A műteremből kilépve Tamás még egy pillantást vetett az állványon maradt vázlatra, amelyen elmenetele előtt az apja még dolgozott, végigpásztázott a hosszú asztalon rendszertelenül halmozódó újságokon, levélkupacokon, képeslapokon, elmosatlan poharakon és a szerteszét heverő tubusokon, tekintete legvégül megállapodott a fogason lógó, elkoszolódott, festékfoltos mantlin, amely nélkül a mester szinte elképzelhetetlen volt, így abban fényképezték le mindig a sajtótól érkező fotósok, s az volt rajta tévéfelvételek alkalmával is.
A költöztető munkások jól haladtak, már csak a könyvcsomagokkal kellett megbirkózniuk. Azok viszont méteres magasságban ott tornyosultak még, elfoglalva a nappalinak szinte a felét. Ekkor jutott eszébe, egy fényképet meg kellene találnia, eddig nem jutott rá idő, s az az album is elkeveredhetett valahová, egyszóval lázasan kutatni kezdett a szekrények aljában, közben maga előtt látta a fotón megörökített pillanatot, amint egy távoli város főutcáján haladnak, a barátnőjével, s akkor ér hozzájuk egy fiatal lány, vizsgálódó tekintettel, ő Csilla, mondja a barátnője, Tamás finoman megszorítja a feléje nyújtott kezet, s máris pereg előtte a várható eseménysorozat: a barátnője elutazik néhány napra, de Csilla a városban marad, meghívja egy italra, de lehet, hogy mindez csak hetek múltán következett be, Csilla akkor lett a szeretője, ám a szemében mindig az a kémlelő nézés. Tamást valójában nem zavarta, szeretkezés közben sem, Csilla mintha mindvégig figyelt volna, őt nézte, aztán a bútorokat, végig nyitott szemmel, bár lehet, így álmodott, csak így tudta elfogadni, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Aztán Csilla elköltözött, a hegyekbe vágyott, egy szanatóriumban kapott állást, s amikor Tamás néhány esztendő múlva meglátogatta, már az intézmény betege volt, séta közben gyakran meg kellett állniok, ilyenkor Csilla bocsánatkérően mosolygott, kényszeredetten jókedvet mímelve, lesoványodott, a gyümölcsfákról mesélt, szülőfalujáról, a folyó menti nyaralójukról, ahová elvonulhatott, ha rejtve akart maradni, ott telefon sem volt, a szomszédok meg csak magukkal törődtek. Amikor meghalt, kérésére idős szülei egy barackfát ültettek a sírja mellé. Néhány esztendő múlva Tamás – egy hosszabb utazása során – átvágott autójával azon a falun, közvetlenül a sírkert mellett haladt el a településről kivezető út, aktuális barátnője hátul ülve az imént vásárolt holmikat rendszerezte, közben valami vidám történetet mesélt, néha kacarászott is, s Tamás már majdnem félbeszakította, legyen kicsit csöndben, most haladnak el Csilla sírja mellett – de nem szólt, bár kevés hiányzott, hogy leállítsa a gépkocsit, és lekeverjen egy hatalmas pofont a barátnőjének. Vagy ki is dobhatta volna. Mégis továbbhajtott, ekkor érezve igazán a vereséget, hogy képtelen volt akkor Csillát megtartani, segíteni a felépülését, maga mellé venni… Ezt a fotót kellene tehát megtalálni, amely rögzíti a pillanatot, amikor megismeri Csillát, nem mehet el úgy a lakásból, hogy ezt ne vigye magával. Közben a könyvcsomagok egyre fogynak, a nyitott ablakon beszűrődő zajok alapján a városban mindenütt növekvőben a forgalom, jó lesz sietni, hogy a teherautóval mihamarább kijussanak a nyílt útra. – Rövidesen végzünk! – szólt hozzá az egyik munkás. – Lesz még valami? – Tamás felhagyott a Csillát ábrázoló fénykép keresésével. Cserébe viszont elhatározta, kigondol majd valami illően megfelelőt az emlékezés jegyében, egy hétig nem dohányzik például. Utóbb viszont eltűnődött: lehet-e halott nőnek fogadalmat tenni. – Lesz még valami? – ismételte meg kérdését a kék munkaruhában sürgölődő férfi. – Azt vegye le a falról! – mutatott Tamás egy festményre. Egyik barátja készítette, neves grafikus, aki pénzt kért kölcsön, de nem tudta megadni, inkább megkérdezte egy alkalommal, mit fessen meg. – A tengert! – vágta rá gondolkodás nélkül Tamás. Mutatós kép lett: előtérben a kőváros egy részlete, aztán a tenger hatalmas tömbje, majd – sajnos – egy vitorlás. Meg néhány sirály is. De elfogadható, szolid mennyiségben. Ezt elviszem, gondolta Tamás, hiszen ha ő megérkezik a külföldi útjáról, és látja a „kifosztott” lakást, meg szembesül Tamás végleges távozásával, bizonyára végigpanaszolja majd a szomszédoknak, hogy alig maradt neki valami, s rákérdez, miért nem szóltak a rendőrségnek, amikor látták, hogy a férje, kihasználva az alkalmat, hurcolkodik. De lehet, hogy nem szól semmit, a szégyen hallgatásra bírja, meg különben is: a saját dolgain kívül Tamás csak a kisebb televíziót írta fel az elvinni valók listájára, azon szerepelt továbbá még a régi villanysparhelt, egy kanapé két fotellel, más nem – ennyi viszont mindenképpen kell az újrakezdéshez.
Lassan lépkedett lefelé a lépcsőkön. A bejárati ajtók továbbra is mindenütt zárva. – Hanyadik újrakezdésem is ez? – kérdezte némi szelíd öngúnnyal. – És mi végre?
A sofőr leengedte a ponyvát. – Indulhatunk? – nézett Tamásra.
Amikor beült a kamionvezető mellé, hallotta, hogy néhány lakásban felhúzták a redőnyöket. A sofőr gázt adott, a hatalmas jármű megremegett. A rakodótérből behallatszott a költöztető munkások egymást ugrató, vidám beszélgetése. – Tülköljön egyet – szólt oda szórakozottan Tamás a sofőrhöz. Éppen kanyarodtak ki az utcából, amikor ez a búcsú-kürtszó felriasztotta a fák ágain gubbasztó madarakat. Azok megindultak valamerre, mint a sirályok a tenger lüktető kékjében.