Nagyapám emlékére
Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.
– Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam, hadd ágyazzak én is!
– Aranyalmám, nőj még egy cseppecskét, hogy felérj a dunnáig! – felelte a hálóréklis asszony.
– Akkor ketten!
Az asszony hárító mozdulattal megemelte az ágyterítő sarkát.
– Nagymamáááám…
– Na, mássz fel! – mosolyodott el Éva, mert nagyon is ismerte unokája segítését. A kislány próbált fellendülni a magas ágyra, de visszaesett. Az asszony beemelte a gyerek popsiját a dunnák és vánkosok közé. Kettejük nevetése kísérte ezt az esténként ismétlődő játékot. A kislány hempergett a magas ágyon, rávetette magát a nagy, tollal tömött párnákra, aztán eltűnt a takarók alatt. Az asszony összehajtogatta s a szék karjára tette az ágyterítőt. Csend lett, a kislány várt. A konyhából vízcsobogás hallatszott. Az asszony a konyha felé is figyelt.
– Nagymamám, keressen meg!
Az asszony hátravetette éjszakára leengedett, vastag éjfekete hajfonatát: egy szem unokája kedvéért többnyire belement egy kis esti hancúrozásba. Egy darabig játszották az Elbújtam, találj meg! – Ugyan hova tűnhetett? keresgélőt, aztán az asszony benyúlt a takarók alá, és megfogta a kislány bokáját.
A kislány visított, rúgkapált, szabadulni próbált. Majd ismét befészkelte magát az ágy mélyébe.
A konyhában felhangzott egy meleg bariton: Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa.
Az asszony leengedte a kispárnát. Mosolya eltűnt.
– Nagymamám! Elbújtam!
De az asszony mozdulatlan maradt.
– Keressen már meg!
– Aludni! – mondta a konyhának szóló rosszkedvvel Éva. A kislány meg sejtette, hogy vége a játéknak. Mert a nagymama bosszús. Kidugta a fejét a dunna alól.
– De nagymamám… – próbálkozott. – Ne haragudj a fehér rózsára! – Finom érzékével máskor is megtapasztalta, hogy a fehér rózsától a nagyanyja indulatos lesz, és ilyenkor jobb kilépnie a haragnak e nem neki szóló, de őrá is ráboruló ködéből. S végleg elbújt a dunna alatt.
A kislány mélyen aludt, amikor Éva elfújta a lámpát, és letette magát az ágy szélére. János araszolgatva nyújtotta a kezét az asszony felé, de nem jött válasz. Pedig máskor úgy bújt formás kis testével urához a ropogósra keményített fehér vánkosok és dunnák közé a páros ágyba, mintha ez lenne az utolsó együttlétük. Tudta, hogy bármikor megzörgethetik az ablakot.
A férfi visszahúzta vonó finomította ujjait, és a tükrös kávéházra gondolt, ahol meglátta felesége haragjának okát. Társaság robbant be a kávéházba: egész nap a patikus születésnapját ünnepelték, s Amália napja is volt; a férfiak kapatosan érkeztek, a nők is hangosak voltak, mindenen nevettek. Túl voltak már a nagy evészeten, ivászaton, csak az orvos kívánt valami „eredetit”: bablevest csülökkel; a vendéglős széttárta a karját, este tizenegy után nem tudja előteremteni, de a másnapi tyúkhúslevest csak be kell főzni, és sült kolbász, párolt káposzta is gyorsan kerülhet az asztalra.
– Jöhet! Hozd! – kiáltozták. A kocsmáros kifordult a konyhába, Lajos meg Janika tiszta abroszokat tett fel, gyorsan terített.
A vendégek hajnalig mulattak. A zenekar egyik nótát húzta a másik után, a társaság meg hol könnyezve, hol rekedten, teli torokból énekelt. Csak egy szőke asszony ült jobbára mosolytalanul. János egyre csak őt nézte, tekintetük újra meg újra összefonódott – neki játszott. S amikor felhangzott a Fa leszek, ha fának vagy virága, a nőnek fényes könnycsepp gördült le az arcán.
– Hallod-e, Jani! – kiáltott a patikus. – Én egész nap – mit egész nap, egész évben! – próbálom ezt a szép asszonyt meghódítani, de olyan, mint a jégcsap, a te zenédtől meg máris elolvadt?! Húzzál neki még valami szívhez szólót!
János az asztalhoz, a fiatalasszony mellé lépett, s belekezdett abba a nótába, ami később Éva asszonyt mindig elkedvetlenítette: Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa, – Annak az asszonynak halálos a csókja… A társaság részeg búval, nekikeseredve dalolta, újra meg újra ismételve a refrént, amit végül taps, hurrá, bravó követett.
– Amália! Te adod a borravalót! Ezt neked húzták!
– Csókot! – kiáltott az orvos. – Csókot, csókot! – üvöltötték mind.
S Amália, aki addig szótlanul ült, felállt, átölelte a zenész nyakát, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolta.
A társaság tombolt.
Már virradt, amikor kitántorogtak a vendéglő kékre festett ajtaján.
Lajos meg Janika leszedett, takarított, a zenekar vezetője elosztotta a keresetet, s amikor Jánoshoz ért, azt mondta:
– Te már ki vagy fizetve!
A zenészek nevettek. János zsebbe gyűrte a maga részét, s lassan tisztuló fejjel elindult az ébredező utcákon.
Másnap eljutott a hír az esti mulatságról Évához is. Felnagyítva, felfújva. Piaci nap volt, amikor a helybeliek begyűjtötték, továbbadták egymásnak a híreket; dagadt a pletyka.
Éva a mészárszékben meg a boltban még adta a közönyöst. „Na és? Szép szál ember az uram, nem akárki, vasutas is, zenész is, másnak is megakadhat a szeme rajta.” Amikor azonban már a negyedik jóakarója súgta neki, hogy azzal a zsidó nővel nem árt vigyáznia, teleszaladt a szeme könnyel. Róza mentette meg: belekarolt, szinte cipelte haza. „Ne edd magad! János nem olyan, te ismered a legjobban. Meg aztán előbb-utóbb elviszik azt a nőt is.”
Éva nem nyugodott meg, ily módon nem is kívánta, és nem is hitte. Mert amikor először hallotta, hogy lesznek, akiket majd elvisznek, az ura azt mondta: nem kell mindennek felülni. Csak nem jön olyan idő, olyan törvény, amikor majd különválogatják az emberek hajszálait, ez a zsidó, az egy szerb, amaz meg a magyar, vagy német őstől származik? Úgy összekeveredtek már a mi elődeink, Évám, hogy ilyen törvény sosem lehet!
A faluból váratlanul elköltözött a jegyző és a családja, egyik napról a másikra tűnt el a bábaasszony és két fia, észrevétlenül távozott a patikus. Az orvos felpakoltatta a diófa bútor egy részét, a zongorát, lekerültek a szobák faláról a festmények. A gabonakereskedő azonban szinte mindenét hátrahagyta: a kristályai, híres porcelánjai, bútorai nélkül, házát lezárva távozott.
A szép szőke asszony maradt. János néha látta őt a kisfiával, amint vasárnap templomba ment, vagy sétált vele a templomkertben.
A mulatozások, dáridók, a nagy születésnapok és névnapok megszűntek, a vendéglő bezárt, a lakodalmak csendes esküvőkre váltottak, a zenés temetések elmaradtak. János már csak néha, otthon, magának muzsikált.
Kenyérkereső munkája a vasúthoz kötötte. A SAS-behívók elkerülték, mert jó műszaki érzéke, értelmessége, pontossága fontossá tette az új állomásfőnök mellett. Idővel ott is kevesebb lett a munka. A személyszállítás leállt: a kofák, termelők, piacozók, utasok elfogytak, nem vitték a városba a gyümölcsöt, tojást, tejet, vajat… télen disznósajtot, kolbászt, szalonnát, húsvét előtt a sonkát. A falu elszegényedett. Helyettük lezárt, menetrend nélküli tehervonatok vánszorogtak át az állomáson, és bizonytalan volt, melyik áll meg, s melyik nem.
Jánost utolsó emléke a szép asszonyról szintén a vasúthoz kötötte. Júliusban, Amália-nap környékén az állomásra bedöcögött egy lezárt szerelvény. A vonatról a katonák leugráltak, az állomás kútjánál vizet húztak, ittak, mosdottak, megtöltötték kulacsaikat. Aztán körbeálltak, dohányoztak.
A kocsikból mozgolódás, gyereksírás hallatszott. János az állomásépület végén állt, amikor meghallotta az ismerős hangot: János! Jani! Itt van? Hall engem? Vizet! Vizet! – és egy kezet látott a vagon kis rácsablakában. Száz közül is, úgy piszkosan és sebesen is, felismerte volna az apró, finom, szinte gyerekkezet, melyet egyszer megcsodált. Kalimpáló szívvel, de nyugodt léptekkel bement a szolgálati irodába, a kannából vizet öntött egy üvegbe, s kényelmesen megindult a hang irányába. A vagonhoz érve keze elindult a rács felé, de megállította egy akadály: a rács magasan volt, nem ért fel. A lábának valami támasz, a kezének kapaszkodó kellett. S amikor megtalálta, és felnyújtotta az üveget, ijesztő csattanás hallatszott, szinte belesüketült: kezében felrobbant, szilánkokra tört a vizes üveg.
– A szentséges istenedet! – hallatszott egy katona hangja. – Mit keresel ott? Köszönd meg, hogy nem a fejedbe eresztettem!
A vagonban egy pillanatra csend lett, aztán megindult a sírás, a könyörgés kórusa: Vizet! Vizet! János a szellőzőablakot nézte, de már nem látott semmit. Zsebébe dugta sajgó, vérző kézfejét, melyen a heg az évtizedek folyamán ugyan elhalványodott, ám örökre megmaradt.
Negyvenhatban-negyvenhétben felsejlett az életüket befolyásoló új történelem: „felszabadították” a falut, meghúzták az új határt. A tizennyolc éves Jenő egy éjjel összecsókolta anyját, apját, s még sikerült átjutnia a határon; vejük életjelt adott magáról: nem esett el a Don-kanyarban, mint hitték, hadifogságban várja, hogy hamarosan hazainduljon. Egy férfi elment, egy meg majd visszajön. Még jól jártatok, mondták Évának, Jánosnak az ismerősök, van olyan család, ahol minden férfi odaveszett. Évát azonban ez az egyensúly nem vigasztalta. Fehér, slingelt zsebkendője mögé rejtette heteken, hónapokon át könnyben puhult, felázott arcát. Még akkor is siratta fiát, amikor az már jelezte, hogy jól van.
A konyhába, a rakott tűzhely alá, a sutba beköltözött a fiatal, fekete-fehér anyamacska. Előző este rongyokat tettek alá, mert a nagyapa szerint Rumli hamarosan megellik. A kislány ült a sámlin a lyuk előtt, és feszülten nézte, hogyan bújik ki az anyjából már a harmadik kismacska. Akkor a nagyanyjához fordult:
– Éhes vagyok! – mondta.
– Bírd ki délig, kis madaram – mondta Éva, és megemelte a fazék fedelét. – Nem lesz helye a lekváros gombócnak!
– De én délben is éhes leszek! – válaszolt a kislány.
– Ugyan, anyus, adj ennek a kislánynak egy kis harapnivalót! – szólt közbe a nagyapa. Éva befordult a kamrába, s egy kis karéj zsíros-pirospaprikás kenyérrel jött vissza. A kislány a kenyeret majszolva visszaült a macskához, János meg azt mondta: Nagyanyád ma nem valami adakozó… – de nem fejezte be, mert a kiskapu felől hangos Jó napot! hallatszott. Éva indult kaput nyitni.
– Nem vagyok itthon – mondta János. A kisablakon át azonnal felmérte, ki a látogató. Ujját szája elé emelve hallgatást intett a kislánynak is, és besurrant a tisztaszobába.
Éjhajú Évát egy magas, fekete ballonkabátos férfi követte a konyhába; sápadt volt, és nagyon sovány. Éva széket tolt alá, a vendég inni kért. Egy vasutast keresett, aki negyvennégyben az állomáson szolgált. Éva nyugodt hangon mondta: nincs szerencséje, mert az ura elutazott a rokonokhoz, lehet, hogy csak jövő héten jön meg.
A kislány egyre kerekedő szemmel hol a macskát, hol a tisztaszoba ajtaját, hol meg az idegent nézte, aki apró kortyokban ivott, s közben tekintetét le nem vette a csipkefüggönyös ajtóról.
– Biztos, hogy nincs itthon? – kérdezte.
– Már csak tudnám, ha itthon lenne! – mondta bosszúsan Éva, hogy alighanem rajtakapták.
A férfi a kislányra nézett, mint aki mondani akar valamit, de aztán mégsem kérdezett. Az asszony a tűzhely felé fordult. Ezt látva a férfi letette a poharat. Zsebéből egy sárga csomagolópapírba göngyölt, hosszúkás tárgyat vett elő.
– Mindegy – mondta lehangoltan. – Engem egy vasutas úgy mentett ki a halálból, a vagonból, itt az állomáson, hogy maga is majdnem rajtaveszett. Akkor megfogadtam, hogy ha megérem a háború végét, megkeresem. Szerettem volna kezet szorítani vele. Hát ebben, úgy látszik, nincs szerencsém. De ezt itt hagyom. Családi darab. Neki hoztam.
Az asszony zavarában szólni sem tudott. Kikísérte a vendéget. János várt még egy kicsit, aztán előjött.
– Ez az a cservenkai ember? – kérdezte nyomatékkal az asszony.
– Nem – válaszolt János. – Ez az andrásfalvi, a szállási. Amikor a lábam… – A kislányra nézett, és elhallgatott. Éva értette.
– De apus, mér’ nem akartál találkozni vele? – kérdezte szelíden.
– Minek? Jobb azt elfelejteni.
(De a Doxát, melyet soha nem kellett felhúzni, és mindig pontosan járt, több mint harminc évig viselte azon a kezén, melyen a heg csak meghalványodott, de el nem tűnt.)
Csak amikor az idegen elment, akkor vették észre, hogy a kislány arca csupa könny.
– Nézd, nagymamám, nézd! A Rumli megeszi a kismacskáit!
Rémes látvány volt, döbbenten álltak a véres lyuk előtt. Már csak egy ép, vak kismacska feküdt a rongyokon.
– De mért öli meg Rumli a saját gyerekét? Miért? – zokogta a kislány.
A nagyanya magához ölelte.
– Ezt az egyet talán még meg lehet menteni – vigasztalta.
– Alig hiszem – felelte a nagyapa. A lapáttal felemelte az egész vackot, és kivitte hátra, a kertbe.
