Szívműtét

Szívműtét

Szerző: Lázár Tibor

 

Heves szívveréssel ébredtem. A telefonom három órát mutatott, halvány villogás jelezte, hogy van egy olvasatlan üzenetem. „Kérlek, időben gyere a kicsiért, meg szeretnénk látogatni anyámat!” Kitapogattam az éjjeliszekrényen álló cigarettás dobozt, rágyújtottam, és az ágyból kikászálódva kimentem a teraszra. Arcon csapott a hajnali friss levegő. Az úttesten autó suhant el, magasra verve a tócsák vizét. A távolból kutyaugatás hallatszott. Évtizedek óta nem láttam Borit, s nem is hallottam felőle semmit. Maradt a székvárosban vagy visszaköltözött szülőfalujába, férjhez ment és gyereket szült, itthon dolgozik vagy külföldre költözött, esetleg… Fogalmam sem volt. Néhány perccel korábban azonban egykori valójában állt előttem egy vakító fehér lámpával megvilágított szobában, és lelkesen, mintha csak egy számára kedves olvasmányról beszélne, amelynek főhősnője szomorúságában befeküdt a kádba, és addig sírt, amíg bele nem fulladt saját könnyeibe, azt magyarázta, hogy meg kell műtenie a szívemet.

Nem emlékszem, bár azt hiszem, álmomban meg sem fordult a fejemben, hogy mi köze lehet egy bölcsésznek az operációhoz, az álomhelyzet sem rázott meg különösebben, nemrég mondta egyik ismerősöm, hogy koszorúérműtétre kell mennie, néhány nappal azelőtt pedig szívorvosnál jártam a szokásos féléves ellenőrzésen. Az eredmények láttán a doktornő annyit mondott, szedjem továbbra is a gyógyszereimet, kerüljem a stresszhelyzeteket és próbáljak meg leadni néhány kilót, majd váratlanul megkérdezte, én írtam-e azt a megható történetet, amelynek főhőse kutyává változik, hogy a szeretett nő mellett maradhasson. Éreztem, ahogyan elvörösödik az arcom. Bólintottam. Hány éves is vagyok, érdeklődött tovább. Megmondtam, mire csak legyintett, aminek nem tudom, örülnöm kéne vagy épp ellenkezőleg. Szóval volt mire alapoznom az álmomat, az idegen elem benne csupán a hölgy volt, akiről évek óta semmit sem tudtam. Mégis mindvégig ott élt valahol bennem, és most felbukkant emlékeztetni, hogy akkor is a részemet képezi, ha a valóságban már régóta nem.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felkeresem, ma ezt már könnyű, létezik internet, Facebook, Twitter, de gyorsan elvetettem az ötletet, mert úgysem azzal a lánnyal találkoznék, akit egykor megismertem. És ő sem azzal a sráccal, akit a Művészetek Klubjában arra kért, hogy csavarjon neki egy szál dzsointot. A napokban összefutottam az utcán egy régi baráttal, köszöntöttük egymást, hogy vagy, mi újság, ilyenek. Nővel volt, azonnal felismertem őt, ő viszont engem nem, a lánykori vezetéknevén mutatkozott be, ugyanúgy, mint húsz évvel ezelőtt egy nyári táborban, amikor bemászott a sátramba. Fenyő Luca vagyok, bejöhetek?, hadarta, közben már bent is volt, te olyan agyalós típus vagy, ugye, akinek sosem elég tudnia, mi van, hanem az is érdekli, miért éppen az van, mondta, le nem véve rólam a tekintetét, nekem nem gond, ha örömöd leled benne, az összes megválaszolatlan kérdést suttogd a fülembe, búgta és ujjaim közé akasztva ujjait hátradőlt a kiterített hálózsákon. Én csak a keresztnevemet mondtam, ekkor kapcsolt.

Bori két halk kopogtatás után, mielőtt még bármit is szólhattam volna, belökte az ajtót, bocs, mondta vihogva, tekersz egyet?, kérdezte, és kezembe nyomta a zölddel teli kiszacskót, maga pedig, letolva nadrágját és bugyiját, a vécécsészére ült, és pisilni kezdett. Tudtad, hogy a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, amelyben az ember egyenlővé válik Krisztussal, magyarázta később, amíg az eső elől egy sötét sikátorban az eresz alá bújva az anyagot szívtuk. Az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége, és ezt mindenki másképp csinálja, figyelembe véve sajátosságait. Valaki gépet szerkeszt, valaki könyvet ír, valaki gyermeket nemz, valaki barlangba vonul, valaki pedig több mindent összekombinál, mert bolond az, akit csak egy valami foglalkoztat, és csak a balgák tartanak összeegyeztethetetlennek bizonyos dolgokat, a bölcs mindenből leszűri a lényeget és a saját hasznára fordítja. Nincs szabály, érted, csak a feladat: megvalósítani önmagad, avagy feltámadni. Csak ez az egy számít. Csak ez az egy. Csak ez…

Emlékszem, egyszer említette, hogy majd meggyógyítja a szívemet, mert mindig olyan búskomor vagyok, mintha már menet közben nosztalgiát éreznék a múló pillanat iránt. Ki tudja, lehet, hogy éppen ezzel az állandó búskomorságommal űztem el magamtól a feleségemet is. Az igazság az, hogy nem illettünk össze. Könnyelmű kalandként indult, szexuális túlfűtöttséggel, érthető, hogy túlértékeltem kapcsolatunk jelentőségét, mire rádöbbentem a valóságra, Inesz már terhes volt, mi mást tehetettem volna, elvettem. Gyorsan kiderült azonban, hogy nem működik, azt mondták, majd a gyerek összetart bennünket, de nem tartott össze, önámítás volt. Jobb is így mindenkinek, leginkább talán a gyereknek, évente kétszer jár nyaralni. Borival sosem feküdtünk le. Vagy ha igen, akkor elfelejtettem. Ez azért különös, mert abban az időben mindkettőnknek több futó kapcsolata volt, és sokat lógtunk együtt. Ha megtörtént volna, csak emlékeznék rá. Bár ki tudja. Az emlékek megbízhatatlanok, idővel kikopnak vagy eltorzulnak, így az ember némi önkénnyel állíthatja össze egyéni múltját.

Jót tenne egy pszichoterápia, jutott eszembe. Néhány éve segített. Hol van most? Üres utcákon bolyongok céltalanul. Mit érez? Mintha sötét köpenyes férfiak követnének, de nem látok senkit. Menjen be az első épületbe! Bementem. Mit lát? Könyveket, rengeteg könyvet, mindenfelé könyvek vannak. Most nyissa ki a szemét! Kinyitottam. A szemem sarkából láttam a szófa melletti fotelban keresztbe tett lábbal ülő pszichológusnőt. Mi a véleménye az írókról? Az írók napjaink udvari bolondjai. Ezt hogy érti? Ők kimondhatják korunk visszásságait, anélkül, hogy emiatt bárki is felelősségre vonná, netán komolyan venné őket. Minden igazi író valójában képmutató: szellemi kuplerájban rejtőzködő őrült, aki ahelyett, hogy felvállalná a születésénél fogva rászabott szerepet és kiállna a térre, hogy a járókelőknek nyíltan elmondja véleményét a világról, inkább a szalonképes prostitúciót választja, művészi alkotásba oltva mondanivalóját. És a legtöbbjük ezért még elismerést is vár. Az irodalmárszerep igazából az őrültség társadalmilag elfogadott formája.

A pszichológus azt mondta, nyilván kicsit hízelegve, hogy a memória mindig a kihagyásos technikát alkalmazva mesél a múltról. Az önvédelmi mechanizmus eszközeként működik. Nemrég elsétáltam az előtt a ház előtt, amelynek egyik kis szobájában egyetemistaként közel négy évig éltem egy ágy, egy ósdi szekrény, egy kisasztal és egy magnó társaságában. Húsz éve nem jártam a környéken. Abban sem voltam biztos, felismerem-e. Könnyen ment. Tartottam az érzéstől, ami majd a szembesüléskor a hatalmába kerít, de meglepetésemre nem éreztem semmi különöset. Egy ház volt csupán, amely semmiben sem tűnik ki a többi közül az utcában, lassú léptekkel elhaladtam előtte, szemem sarkából meglestem, és hátra sem pillantva, tovább mentem.  Később többször is eltöprengtem afelett: vajon akkor is így tettem volna, ha egy kedves személy a múltból sétál be a látókörömbe? Például Bori. Megáll, félrelöki a szemébe lógó vörös hajtincset, és vihogva megkérdi: tudtad, hogy pillanatok sorakoztatásából sohasem lesz örökkévalóság, ahogyan boldog percek halmozásából sem születik boldogság?

Az úttest felé pöccintettem a csikket, becsuktam a teraszajtót és visszabújtam az ágyba. Szívverésem valamelyest mérséklődött. A valóságban látott ház aligha változott két évtized alatt, számomra mégis idegennek hatott, bennem teljesen másképp él, emberek, történetek fűződnek hozzá, azok teszik otthonossá emlékezetemben. Magamra húzva a paplant, Borira, Lucára és Ineszre gondoltam. Vajon ők hogyan tekintenek vissza a múltra, és milyennek látják benne egykori önmagukat? Lehunytam a szemem, s megpróbáltam visszaidézni a legutóbbi álomképet. Ha időben visszatérek a saját műtétemre, Borinak végre sikerül meggyógyítania a szívemet, reméltem, neki mindig mindenre volt megoldása. Hanyatt feküdtem, a mennyezet irányából vakító fény világított a szemembe, ne feledd, sohasem az igazság számít, hanem az igazság megítélése, hallottam hangját félálomban, s mielőtt még öntudatomat vesztettem volna, az villant az eszembe, vajon hogyan vélekedne az egykori egyetemista a túloldalon bandukoló középkorú férfi szívfájdalmairól…

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...