A félbetört neonreklám nyikorogva himbálózott a szélben. A zord forgatag régi újságlapokat, fényes csomagolópapírt és műanyag zacskót sodort az elnéptelenedett utcán. A városkertben megszenesedett fatuskók sorjáztak a kormos földbe ragadva. Fekete madarak tollászkodtak rajtuk. A metrólejáróból párafüst gomolygott fölfelé. Egy rozsdás hordóban tűz parázslott. Az öregember térdben behajlított lábbal ült a falnak dőlve. Fejét egy foszladozó sálba tekerte, csak lehunyt szeme látszott ki belőle. A világ saját kiüresedése felé halad – üzente háta mögött a falfirka a málló vakolatról.
A sűrű ködből egy fiatal férfi lépett elő. Megállt az aggastyán előtt, és megdörzsölve elgémberedett tenyerét, végignézett az összekuporodott testen. Tekintete az öregember bakancsán akadt meg. A zsebébe csúsztatva kezét, megszorította a kés markolatát. Kihúzta a tőrt, és még egy lépést tett az öreg felé. Belerúgott a lábába. Mivel nem mozdult, föléje hajolt. Jobb kézzel a nyakához tartotta a kést, ballal pedig megszorította a bakancsát. Szabadon tedd meg – zavarta meg elhatározásában egy túlvilági hang. Megtorpant. Továbbra is erősen szorítva a kést, felegyenesedett és hátralépett.
Az aggastyán kinyitotta a szemét, és fölpillantott a jövevényre. Álmomban anya voltam – mondta. Fateknőben fekve egy bepólyázott csecsemőt ringattam a karjaimban. Aludj, baba, aludjál, tündérekről álmodjál, dúdoltam neki halkan. Majd kiemeltem megduzzadt mellemet, és azzal a szándékkal, hogy megszoptatom a babát, felültem, az ölembe helyeztem a kisdedet, letekertem pólyája legfelső rétegét, utána az alatta lévőt, aztán a következőt, majd a rá következőt, míg végül csak egy borzalmasan hosszú szövet maradt a kezemben… Felébredtem, és te álltál előttem. Mondd: hol van a te testvéred?
A fiatalember továbbra is maga előtt tartva a tőrt, újabb lépést tett hátrafelé. Hallgatsz. Pedig elmesélhetnéd, mit láttál az úton. Találkoztál a lánnyal, aki rózsaszirmokat lehel ki a száján, és a férfival, aki a halállal sakkozik? Elmondhatnád, tényleg akkora a fényevők birodalma, mint ahogyan hírlik? Nem emlékszem, mikor hallottam legutóbb emberi beszédet. Abban sem vagyok biztos, hallottam-e egyáltalán bármikor is, vagy az egész világot csak álmodtam, mindig teljesen egyedül voltam, és mindent, ami körülvett, a képzeletem játékaként éltem meg. Te is a képzeletem játéka vagy?
A végére nem marad más, csak a félelem. A zsigereinkből táplálkozó rettegés, hogy erőfeszítéseink ellenére minden hiábavalónak bizonyul, szertefoszlik, mint az álomképek ébredés után. Hol van a te testvéred? Az újabb megszólítástól a fiatalember megrázkódott. Gyorsan visszatette kését nadrágzsebébe, és zaklatottan a metrólejáróba futott. Pillanatok alatt elnyelte a föld. Hol van a te testvéred?! – visszhangozta még sokáig a köd, föld alatt és föld fölött. A hordóból, lágyan hullámozva, vékony füstcsík kavargott az ég felé. A félbetört neonreklám nyikorogva himbálózott az egyre jobban fölerősödő szélben.