Azt tartják, az embernek mindig van választási lehetősége. Sőt, éppen ez a jellemvonása teszi őt emberré. Nekem sosem volt ilyen lehetőségem. Mindig csak az igazat mondhattam.
Persze, felmerül a kérdés, hogy mi az igazság.
A filozófusok és más gondolkodók egész sor elméletet megfogalmaztak a téma kapcsán, csak hogy összezavarják a magamféléket.
Igazság nem létezik, merthogy mindennek a megítélése nézőpont kérdése, és ha ugyanazt a jelenséget különböző társadalmi kontextusba helyezve mindenki másképpen látja, akkor az már nem is nevezhető igazságnak, az objektív történelmi valóság ötlete pedig már önmagában is naiv, ezért az igazságról csak mint eszmei kategóriáról beszélhetünk, amelynek elérésére legfeljebb törekedhetünk, tisztában lévén azzal, hogy sohasem érjük el.
Igenis létezik igazság, ami az objektív valóságnak felel meg, hiszen a valóságot nem érdekli, kinek mi a véleménye róla, az van önmagában, csakhogy tárgyilagossága ellenére az igazság kizárólag szubjektív úton érzékelhető, ami annyit tesz, hogy önmagára vonatkoztatva a tapasztaltakat, mindenkinek megvan a saját igazsága. Olyan ez, mint egy regény befogadása: az író ugyanazt írja mindenkinek, mégis minden olvasat egy kicsit különbözik a többitől.
A két meglátás szerintem szinte majdnem megegyezik egymással, csak másképpen van elmondva. Bár, ki tudja, lehet, hogy éppen az apró részletekben rejlenek az óriási különbségek ember és ember közt.
Szóval nekem sohasem volt választási lehetőségem.
Amikor megkérdeztek, hogy láttam-e, mit tettek a bikanyakú Dobó fiúk Virág Petivel, én nem mondhattam azt, hogy nem láttam. Hiába erősködött anya, hogy mondjam azt, semmit sem láttam, mert szerinte az is az igazság, sötét volt, meg olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem foghattam igazából, minek is vagyok a szemtanúja, meg amilyen élénk a fantáziám, ki tudja, mit hozzá nem képzelek, és össze nem hordok. Mondta is az iskola-igazgatónőnek és a nyomozóknak, hogy hagyjanak ki az egészből, mert nem vagyok beszámítható.
Pedig igenis beszámítható vagyok!
Csak nincs választási lehetőségem.
Én nem tudom azt mondani, ami nem igaz.
Mert szerintem igenis létezik igazság. Azt nem tudom, hogy mindenki számára azonos-e, de úgy vélem, hogy mindenkinek a saját igazságával összhangban kell cselekednie, vállalva a kockázatot, hogy olykor netán tévedhet is.
Amikor azt mondom, hogy én nem tudok olyat mondani, ami nem igaz, nem állítom azt, hogy mások sokat hazudnak, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy sokkal könnyebben elhallgatják az igazságot. Azt hiszem, így kell mondani.
Az emberek sokszor elhallgatják az igazságot. Nem azért, mert nem tudják, hanem azért, nehogy valami bajuk származzék abból, ha kimondják.
Én azonban nem tehetem meg azt, hogy elhallgatom. Ha így cselekednék, akkor megfulladnék. Ezért sokan gyogyósnak tartanak.
Ugyanolyan gyogyósnak, mint amilyennek a Virág Petit tartották.
Pedig a Virág Peti mindig nagyon érdekeseket mesélt. Tőle hallottam azt, hogy a világvége nem külső esemény lesz, a kormos földbe ragadt megszenesedett tuskókkal, egymást leöldöklő állatok után maradt felpüffedt tetemekkel és az eget elárasztó sötétszürke felhőkkel, hanem az emberekben terjed majd el. Szép lassan, mint valami gyilkos kór, ami ellen nincs semmiféle ellenszer.
Virág Peti mindig tiszta feketében járt. Télen-nyáron fekete bakancsot viselt, fekete bársony- vagy bőrnadrág és fekete póló volt rajta, hideg időben fekete kabátot hordott. Hosszú, fekete haja minden lépése után lepelként hullámzott utána.
Azt mesélték róla a faluban, hogy szektás, azért öltözködik ilyen furcsán, neki biztos ez az egyenruhája, mint a klarisszáknak az apácaruha fityulával, meg hogy különös szertartásokon vesz részt, éjjelenként a temetőbe jár, és ki tudja, miket művel ott. Az emberek szerint mindez annak a jele, hogy flúgos. Így mondták rá: flúgos.
Folyton egy degeszre tömött táskát cipelt a hátán. A középiskolás korú Dobó fivérek, akik az ügyeletes bajkeverők voltak a faluban, korábban is többször belekötöttek már. Egy alkalommal kinyittatták vele a hátizsákját. Kiderült, hogy vaskos könyvek meg egy különleges rajzokkal telefestett tégla volt benne. Ez ütődöttebb, mint hittük, röhögtek, egyikük a betonhoz vágta a téglát, és otthagyták Virág Petit a darabokra hullt téglacserepekkel.
Szomszéd Pityutól tudtam meg, hogy Virág Peti igazából darker. A darkerek olyan személyek, akik feketébe öltözködnek, melankolikus zenét hallgatnak, a lét sötét oldalával foglalkozó könyveket olvasnak, és kiábrándítónak tartják az életet, magyarázta Pityu. Ő onnan tudta, hogy Virág Peti nem hülye, hanem darker, mert mindketten a fővárosba jártak egyetemre.
Pityunak volt egy zenei együttese. A tagok zihertűket tűztek kopottas farmernadrágjukba, meg bőrdzsekit viseltek. Mindig láttam és hallottam őket, amikor Pityu apjának a garázsában gyakoroltak. Számos településre eljutottak a környéken, de Pityu szerint azok mind borzalmas fellépések voltak, mert hiába szerették volna megkedveltetni a zenéjüket, amelyet a new wave és az art punk fúziójaként határoztak meg, a közönség az unalomig elcsépelt számokat követelte tőlük. Egy idő után feladták.
Arról ábrándoztunk, hogy majd egyszer híresek leszünk, és manchesteri klubokban fogunk koncertezni, ottani együttesekkel közösen, mondta nekem egyszer Pityu. Az utcán fociztam éppen, odajött, leguggolt az egyik ablak alatt, és elmesélte derékba tört álmairól szóló történetét, miközben nézte, hogyan rúgom a labdát a falhoz, majd vetődöm a visszapattanóra, mint egy igazi kapus. Én is arról álmodoztam, hogy majd egyszer Manchesterben kötök ki.
Akkoriban rendszerint az utcán fociztam, ha meg éppen nem, akkor odabent olvastam. Összekuporodtam a fotelban, és egymás után faltam a könyveket. Nagyanyám többször figyelmeztetett, hogy ne olvassak annyit, mert a végén még megbolondulok, mint Virág Peti, de nem hallgattam rá. A későbbiekben, ha megfájdult a fejem, mindig megijedtem, mert az jutott eszembe, ki tudja, lehet, hogy éppen most bolondultam meg.
Akkor is nagyon megfájdult a fejem, amikor az igazgatónő tanítás közben kikért az osztályból, és az irodájába vezetett, ahol anya és két nyomozó várt rám, akik arra voltak kíváncsiak, mit láttam azon az ominózus estén, nekem meg eszembe jutott, amikor az egyik Dobó fiú rám förmedt, hogy húzd el innen a beled, nyavalyás spektrumos.
A legtöbben így ismertek a faluban: a spektrumos. Virág Peti azt tanácsolta egyszer, hogy ne törődjek ezzel. Az emberek mindenkire mindenféle címkét ráaggatnak, csak hogy ne kelljen a saját életükkel foglalkozniuk. A világról alkotott képüket a televízió formálja, a legtöbbjük számára a valósággal való szembesülés jelenti a legnagyobb veszélyt. Teljes értelemkrízisben élnek. Isten helyett a vallásban hisznek!
Az elkövetkezendő években sokat gondolkodtam Virág Peti szavain, amelyeket megőriztem emlékezetemben, mint valami titkos tanítást. A közelgő világvége volt a vesszőparipája. Az emberi lélekbe telepedő gonosz. Az emberek elidegenednek egymástól, tartózkodóvá válnak egymással szemben, a legapróbb különbözőségre veszélyforrásként fognak tekinteni, mindenki gyanús lesz mindenkinek.
Ő is különbözött. Bárhol megjelent, azonnal szemet szúrt.
A labdát rugdostam a falhoz, amikor szemem sarkából észrevettem, hogy az iskola előtt megállították Dobóék. Fogtam magam, és labdával a kezemben futni kezdtem feléjük. Gyere, mutatok valamit, mondtam Virág Petinek, de a Dobó fiúk közénk álltak, egyikük rám förmedt, hogy ne üssem bele az orrom a nagyok dolgába, és elzavart. Úgy tettem, mintha elmentem volna, de csakhamar visszafordultam, és amikor bementek a néptelen iskolaudvarba, utánuk ólálkodtam, és az egyik fenyőfa mögül leselkedtem.
Leráncigálták a válláról a hátizsákot, és röhögve közölték vele, hogy készüljön föl a nyiratkozásra. Nyomatékul az egyikük egy hatalmas ollót húzott elő a zsebéből. Virág Peti annyit mondott: nem, fellökte a hozzá legközelebb állót, és menekülőre fogta, ami csak még jobban felbosszantotta a fivéreket, és utánaeredtek.
Tényleg nehéz felidézni, hogyan is történt pontosan. Lehunyom a szemem, és próbálom magam elé képzelni az eseményláncolatot, de összefolynak a képek, bárhogyan is erőltetem magam, mindig marad egy hiányzó képkocka, ami az iskolaudvarra ereszkedő alkony homályába vész.
Utolérték Virág Petit, rövid dulakodás után leteperték, és rávetették magukat. Két Dobó fiú erősen leszorította, a harmadik pedig nyírni kezdte. Ő felüvöltött, a fejét rázta, rúgkapált, az egyik támadóját lelökte magáról, a másik kettővel verekedésbe kezdett, szövethasadás, káromkodás és ökölcsapások tompa hangja hallatszott, összegabalyodott testeket, egymásba akaszkodott végtagokat láttam, mire felfoghattam volna, mi történik, az olló már a nyakában volt. A Dobó fivérek néhány másodpercig riadtan nézték a vonaglását, majd valamelyikük gyorsan kihúzta az ollót, és Virág Peti nyakából spriccelni kezdett a vér, mint a leszúrt jószágból disznótorkor.
A labda kiesett a kezemből. A zajra mind felkapták a fejüket. Ketten pólójukat nyomkodva Virág Peti sebéhez, megpróbálták megállítani a vérzést, a harmadik pedig felpattant, és felém indult. Futni kezdtem. Az utcán ért utol. Szerencsémre éppen akkor fejeződött be az esti mise, és az emberek tömegesen jöttek ki a szemközt magasodó templomból.
Azt mondta, baleset volt, és senkinek se mondhatom el, amit láttam. Azt feleltem neki, hogy én nem tehetem meg azt, hogy nem mondom el, ha arra kérnek, hogy mondjam el. Akkor kicsinálunk, fenyegetett meg, és megkérdezte, szeretném-e azt, ha így tennének. Azt mondtam, hogy nem, de emlékeztettem, hogy velem ellentétben nekik van választási lehetőségük, hogy kicsinálnak-e, vagy sem. Szikrázó tekintettel a szemembe nézett, én meg összepisiltem magam.
Hónapokig nem mentem az utcára focizni.
Egy délután anya szólt, hogy keresnek. Kiment a szobából, és helyette belépett a szomszéd Pityu. Egy füzetet hozott. Virág Peti gondolatai vannak benne, egyszer nekem adta, hogy olvassam el őket, és mondjak róluk véleményt, úgy alakult, hogy nálam maradt, azt hiszem, nálad jó helyen lesz. Búcsúzni jött, mert elhúz innen a picsába. Így mondta: a picsába! Nemcsak az országot hagyja el, hanem ezt az egész istenverte kontinenst. Nem érdekel se a hitük, se az örökségük, se a múltbéli, se a jelenlegi, se az összes jövőbeni háborújuk. Elmegyek inkább birkákat őrizni Új-Zélandra!
Ez volt Pityu választása.
Amint egyedül maradtam, egy szuszra végigolvastam az enyhén megdöntött gyöngybetűkkel teleírt füzetet. Naplóbejegyzések, lírai futamok, rövid szösszenetek sorjáztak benne. Az egyik nagyon megérintett.
Éjszaka van. Odakint sötétség honol. A távolból kutyaugatás hallatszik. A szobában halványan pislogó gyertya világítja meg a füzetlapot előttem. Táncoló fénye furcsa árnyalakzatokat rajzol a körülöttem lévő tárgyakra. Nézem a reszkető árnyakat, és arra gondolok, hogy nemsokára lökdösődő emberek milliói árasztják majd el a városokat, igyekezve eleget tenni a felvállalt szerepnek. A táncoló árnyakról tekintetem a fehér papírra kúszik, a visszaverődő fény teljesen elkápráztat, úgy érzem, mintha beszippantana magába. Utazom a lejegyzett szavak által, s tudom, bárhová is jutok életem során, az érkezés mindig belülről történik majd, mélyen magamban.
Virág Peti választása az volt, hogy önmaga legyen.
Nekem nincs választásom.
Engem az igazság választott ki magának.