A mosoly

A technikai fejlődésbe vetett hit az entrópia-társadalom önámítása, hogy halad valamerre, holott csupán az történt, hogy az ember beköltözött egy képernyőkkel teli terembe, amit világnak képzel, és Platón barlanglakóihoz hasonlóan valóságosnak hiszi az árnyak játékát. Ez a gondolat fordult meg a fejemben, amíg a városi buszra várakoztam. Néhány lépésre tőlem egy ápolatlan külsejű hölgy leárazásokról kiabált a telefonba. Egy borzas hajú lány, füléből kilógó dróttal, heves gesztikulációk közepette szexbotrányról értekezett valakivel. A padon telefonjukba mélyedt suhancok ültek. Szótlanul bámultak a kijelzőre, időnként felüvöltöttek, és megbökték egymást. Néztem őket, s arra gondoltam, vajon átok vagy áldás, hogy sohasem született gyermekem. Az évek során sokszor eltöprengtem ezen a kérdésen. Nyilván minden gyermektelen ezt teszi. Eszembe jutott Anna vetélése. Egész nap terepen voltam. Tiltakozó egyetemisták özönlötték el az utcákat. A szomszéd néni a bejárati ajtóban várt, ő mondta, hogy Anna rosszul lett, és mentőt hívtak. Nem emlékszem, hogy bármikor is beszéltünk volna az esetről. Néhány napon belül kiengedték a kórházból. Segítettem neki a felépülésben. Kezdetben azzal, hogy kerültem a témát, a munkájáról beszéltettem, Shakespeare-ről meg Dosztojevszkijről. A kérdés idővel spontánul kialakult tabuvá vált köztünk. Amikor kiutalták a lakást, és saját otthonba költöztünk, megvolt rá az esély, hogy felelevenítsük a témát, talán szó is esett róla, csakhogy nem sokkal azután diagnosztizálták Anna betegségét, ami mindent felülírt. Legalábbis ezt gondolom ma, az igazság azonban az, hogy sohasem kérdeztem meg tőle, hogy a kockázatok ellenére vállalna-e gyereket. Meg sem fordult a fejemben. Azt hiszem, különösebb gond nélkül beletörődtünk abba, hogy elegek vagyunk egymásnak. Nem is panaszkodhatom, szép életet éltünk. Még Anna utolsó egy évében is volt valami megható, kínzó fájdalmakkal járó szenvedései még közelebb hoztak bennünket egymáshoz. Tudtam, hogy távozása megváltás számára, engem mégis megviselt. Egyedül maradtam a háromszobás lakásban, amelyben évtizedekig éltünk kettesben, s ahol minden apróság ma is rá emlékeztet. A hiányérzeten túl igazából most sincs különösebb okom a nyavalygásra. Egészségem jól szolgál, csak az ízületi panaszok ne nehezítenék meg a mozgást, ez a legrosszabb, vagy még inkább a tudat, hogy az ember tisztában van azzal, hogy nyolcvan küszöbén is mennyi mindenre képes lenne még, az agya kristálytisztán működik, viszont a teste már nem tudja tartani a lépést, összeroggyanó térdei naponta emlékeztetik az idő múlására. A megérkezett buszra is alig tudtam felkapaszkodni. Szerencsére a kopottas öltözetű asszonyság segített fellépni a lépcsőre, és a botomat is utánam adta. A zsúfolásig megtelt járműben nem sokra mentem vele. Az összepréselődött testek közt döcögve a legközelebbi kapaszkodórúd irányába indultam, ám mielőtt odaértem volna, egy fiatalember felállt, és intett, hogy foglaljam el a helyét. Hálásan bólintottam, és lehuppantam az ülésre. Az ablakon keresztül zöldellő parkok és rohanó emberek tűntek fel, az üvegben pedig a mellettem álló fiatalember képe tükröződött. Felpillantottam rá. Szögletes formájú arca volt, széles, kissé előrenyúló állkapoccsal, orra hegyes és hosszú, sötét szemét dús szemöldök ívelte. A testhez álló pólóban kifejezésre jutott széles válla és izmos karja, ébenfekete hajának néhány tincse a homlokába lógott, fején fülhallgatót viselt. Volt benne valami kísértetiesen magával ragadó. Észrevette, hogy figyelem, és elmosolyodott. Ekkor ugrott be. Gyors fejszámolást végeztem, kétség nem férhet hozzá, ez az ő mosolya. Alig lehetett levakarni az arcáról. Nem gondolta, hogy komolyan gondoljuk. Pedig mi komolyan gondoltuk. Mi mindig mindent komolyan gondoltunk. Már csak akkor komolyodott el, amikor a pincébe vezettük, székhez kötöztük, és a fiúk elkezdték megdolgozni. Azután már nem mosolygott. Nem egész két napig tartottuk bent, amíg el nem csitul a háborúellenes tüntetési hisztéria. Az volt a feladat, hogy szigeteljük el a tömegtől a legfőbb hangadókat, és próbáljuk meg jobb belátásra bírni őket. Mielőtt kiengedtük, bementem hozzá. Ült a priccsén, fel sem nézett rám. Megkínáltam cigarettával. Azt mondta, nem dohányzik. Nahát, igyekeztem oldani a feszültséget, elmondhatnád, hogyan szoktál le, és rágyújtottam. Nem válaszolt. Figyelj, mondtam neki néhány másodpercnyi szünet után, nem áll szándékomban papolni, nagyfiú vagy már, de ha a régi idők emlékére elfogadsz egy baráti tanácsot, azt javaslom, egy kicsit vonulj vissza, és maradj a háttérben. Felemelte a tekintetét, és elmosolyodott. Te ezt nem értheted, mondta, mivelhogy nincs gyereked. Bármit is tettem az életemben, mindig mindent erre vezettek vissza. Azt követően, hogy a fia elestéről értesülve, meg sem várva unokája születését, Ádám kirúgta maga alól a széket, az özvegye is hasonlóan vélekedett rólam. Nem tudom, vajon a bosszúvágy, mert nem téged választottalak, vagy a karrierépítésed tekintetében kívánatos megfelelési kényszer motivál, de meglehetősen biztos vagyok abban, hogy kegyetlenséged hátterében gyermektelenséged ténye húzódik meg, állt a postaládámba bedobott, aláíratlanul hagyott levélben. Névtelensége ellenére tudtam, hogy Éva írta, mindig szeretett ilyen bonyolultan fogalmazni. Meg etikai kérdéseken rágódni. Arra kért, hogy írjak levelet húszéves önmagamhoz, s írjak bele mindent, amit szerintem az életről tudnia érdemes egy idealista jogtanhallgatónak, külön térjek ki annak a kérdésnek a boncolgatására, hogy a jó nevében elkövetett rossz a végső elszámolásnál jónak vagy rossznak minősül-e. Bevallom, foglalkoztatott, valamelyest szórakoztatott is Éva provokációnak szánt felvetése, bármennyire is távolt állt tőlem az ötlet kivitelezése. A Szolgálatban sohasem engedhettük meg magunknak az erkölcsi kételyt. A morális töprengés az Anna által elemzett irodalmi hősök kiváltsága volt. Én mindig úgy tartottam, hogy csak cselekvéssel juthatunk előbbre. A cselekvésnek pedig következményei vannak. Ilyenek, olyanok. Ha túlságosan tartunk az olyanoktól, az ilyenek megvalósításáról is lemondunk. Az ablak felé fordultam. A központi utcákat elözönlötték a járókelők. A természet ébredése különös erővel tölti el az embereket az önáltatáshoz, lelkesen vágnak bele az új kihívásokba. Azt hiszik, ezúttal majd sikerülni fog, mintha semmiféle élettapasztalattal nem rendelkeznének. Az ember minden ízében irracionális lény. Ha tehetném, ezt üzenném annak a bizonyos fiatalembernek. S mint ilyen teljesen alkalmatlan a fejlődésre, amit újabbnál újabb, hatékonyabbnál hatékonyabb technikai szerkentyű feltalálásával próbál leplezni. Társadalmi értelemben nem sokkal jutottunk előbbre. Csak abban az esetben vállald a küldetést, ha készen állsz minden másról lemondani, beleértve érdemeid közösségi negligálását is. Nyakába akasztotta fülhallgatóját, intett, és a kijárati ajtó felé indult. Az ablaküvegből láttam. Megfordultam és utánanéztem. Kiszállás előtt hátrapillantott. Most is mosolygott. Visszamosolyogtam rá.

 

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...