A mezőgazdasági birtoknál szólt a buszsofőrnek, hogy egy pillanatra álljon meg, le szeretne szállni. Ez volt a szokás, ha valaki nem a városból, hanem a rövidebb, alig négy kilométer hosszú földúton próbált eljutni arra az isten háta mögötti településre, amelyet kiszemelt magának. A városból egy aszfaltút is vezetett oda, de az óvatos számítással is legalább tizennyolc kilométer. Ősszel a répaszállító kamionok is azt használták, ezért akkora mélyedések keletkeztek rajta, hogy a napi két alkalommal közlekedő busz alig bírt el velük. Esős időben, amikor a fölázott talaj miatt nem tanácsos a szemből jövők elől lehúzódni, megesett, hogy a reggeli járat el sem indult, nehogy ott rekedjen a semmi közepén. A földút viszont télen is, nyáron is olyan kemény volt, mint a beton. A munkások ezt használva jutottak el a birtokra, ezért ha a dombok között megállt a víz, egy boronával, hengerrel fölszerelt traktor rögtön intézkedett. Minden bizonnyal tehát a bekötőút most, november közepén is járható, és annak ellenére, hogy a korai sötétedés miatt csak egy rövid szakasz látszik belőle, el fogja vezetni az úti céljához, abba az apró, soha nem látott faluba.
Mielőtt elszánta magát erre az útra, minden megtudott erről a vidékről, amit újságokból és könyvekből kideríthetett. Vizsgálódása során olyan kastélyt keresett, ahol nem hallatszik a civilizáció lüktetése, de nem is süketül meg a csendtől. Békére, izoláltságra, de főként nyugalomra vágyott, és miután alaposan tájékozódott, egyértelművé vált számára, hogy ez lesz az a hely. Már maga a tény, hogy jószerével csak egy földúton juthat el ide, szinte a nullához közelíti annak esélyét, hogy meg fogja gondolni magát. Innét nem lesz egyszerű elmenekülnie, és bár nem tudja, milyen állapotban van a kastély, amit látott és hallott róla, az bőségesen elégnek tűnik. Kivesz egy szobát, berendezkedik, és a többi majd jön magától.
Az út két oldalán a masszív sötétségbe oldódó szántóföldeket bolyhos zúzmara lepte be, amitől a göröngyök olyan szőrmókossá váltak, mint a lustálkodó pockok. A sok kis fehér sziget bágyadt derengéssé egyesült, ami azt jelezte, hogy a ködréteg fölött derült, holdvilágos az éjszaka. Kísérteties, szinte már elíziumi hangulatú a táj ebben az inkább csak sejthető, szétszórt holdvilágban, amely éppen annyira látható, amennyire a foszforeszkáló óra számlapja. Néhány napja hó is esett, és bár ennek nagy része elolvadt, a traktornyomok vékony zománcréteggé keményedtek, ami érdesen ropogott a cipője alatt. A birtok amúgy is halovány fényei hamar kialudtak mögötte, és onnantól csak a két recés, végtelen krokodilbőrre emlékeztető keréknyom vezette. Arra gondolt, hogy a tájékozódása talán nem is pontos, vagy olyan térképet böngészett, amelyet még a háború utáni rohammunkás időkben adtak ki, jócskán eltúlozva minden vélt vagy valós eredményt, mert akkor ez a csapás a semmibe fogja elvezetni, esetleg egy romos, kifosztott tanyához, ahol kínszenvedés lesz kihúznia reggelig. Semmilyen garancia sincs arra, hogy a falu tényleg ott lapul a dombok mögött, bár az is igaz, hogy először jár erre, és az új utak mindig hosszabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Ha minden a terve szerint alakul, és úgy hozza a sors, hogy holnap, esetleg egy hét múlva vagy életének egy boldogabb szakaszában ismét idelátogat, már szinte suhanni fog ezen a csapáson, ám ez még csak egy halovány lehetőség.
Azt tervezte, hogy idejön, és kivesz magának egy szobát abban a bizonyos kastélyban. Ugyanazt akarta átélni, amit azok a kiváltságosak, akiket az állam vagy valamilyen alapítvány abban a kegyben részesít, hogy a világtól elvonulva, joviális nyugalomban megvalósíthatják elképzeléseiket. Beköltöztetik őket egy panzióba, esetleg kapnak egy üres lakást, pukkadásig megpakolt hűtővel, korlátlan melegvíz-, áram- és telefonhasználattal, hogy eljátszadozhassanak egy kicsit a világmegváltás gondolatával. Egy kicsit olyan ez, mint az Eagles által megénekelt Hotel California: aki oda beteszi a lábát, az többé nem szabadulhat, és bár ez ebben az esetben erős túlzás, valamilyen misztikus húzóhatásként a fogság érzése mégis megjelenik. Gyakran és szívesen hangoztatta, hogy a bezártság ösztönző erő, főleg, ha luxuskörülmények között etetik-itatják az embert. Erre kell törekedni akkor is, ha ez a nagyvonalú ajándék elmarad: a rendelkezésünkre álló szerény eszközökkel, de sok-sok lemondással, megalkuvással olyan helyet kell keresni, ahol egyfajta remetei magányban, minden külső és belső zavart mellőzve, teljes nagyságában bontakozhat ki a bennünk rejtőzködő tehetség.
Eleinte csak tréfának vette, vagy inkább könnyelmű, másnapra már meg is bánt fogadalomnak, hogy ki kellene próbálni, mennyire működőképes a valóságban ez az elmélet. Akit kivisznek Amerikába, és hat hónapon keresztül hizlalják, nem biztos, hogy ugyanazzal az eredménnyel fog visszajönni, mint az, aki felszámol maga körül mindent, és egy utazótáskával indul útnak. Nem kizárt, hogy sörözgetés közben csak úgy kiforogta a szó ennek a falunak a nevét, mert bizony ennél elzártabb, elszigeteltebb település aligha létezik a környéken, ráadásul ott áll mellette az a kastély, amelyet egy helyi kiskirály azért újított fel, hogy hatalmasat kaszáljon a vadászturizmusból. De az olaszok nem jöttek, a kastély meg ott maradt üresen, mint egy szupermodern szellemtanya. Nincs olyan utas, aki letérne miatta a főútról, a városból pedig őrültség lenne tizennyolc kilométert autózni azon a lidércnyomásos, ördög rágta aszfaltcsíkon, amely szinte garantálja a tengelytörést. Jó kis hely ez, éppen a magamfajtának való, monda ki a végkövetkeztetést, de a hallgatóságát ez nem fogta meg, ő viszont valósággal lehorgonyzott a téma mellett. Ahogy múltak a hetek, a hónapok, egyre inkább arra jutott, hogy azt a tervét, amelyet már időtlen idők óta dédelget, csak ott, abban a távoli, mégis könnyen elérhető, ugyanakkor köznapi értelemben véve elérhetetlen kastélyban tudná megvalósítani.
Úgy tűnt, órák óta menetel, és hogy ez csupán illúzió vagy maga a valóság, nem tudott róla meggyőződni, mert a sejtelmes derengésben nem látta az órája számlapját, amely sajnálatos módon nem foszforeszkált. Az mindenesetre reményt keltett, hogy az út nyílegyenesen haladt, tehát nem fordulhatott elő, hogy egy dűlőút rossz irányba vitte. A tévedés ebben az esetben szó szerint a megsemmisülésbe vezetne, mert a térképen ez a több tízezer hektáros terület annyira kietlennek látszott, mint a homoksivatag. A változatosság legcsekélyebb jelét is nélkülöző dűnék egymás mögött, és bár a föld kékes csillogása arról árulkodik, hogy első osztályú rajta a termés, a reményvesztettség és a kilátástalanság érzése több mint egyértelmű. Ha a kastély ablakából is ezt látja, akkor nem tudja, mihez fog kezdeni, ám ez szinte kizárt, mert ezek az uradalmi építmények sosem önmagukban állnak, hanem egy terebélyes kert közepén. Ahol tehát van kastély, ott kert is létezik, ami olyan, mint sivatagi viszonylatban az oázis.
Szemernyi kétsége sincs afelől, hogy jól okoskodott, mert már föl is fedezett néhány tűszúrásnyi sárga fénypontot. Villanykarókra szerelt, régimódi, tányéros lámpák, csak közvetlenül alattuk söprik félre a sötétet, ám ez elég ahhoz, hogy kialakuljon előtte egy hosszú, szegényes parasztházakkal szegélyezett utca. Enyhe csalódás, mert nagyobb, harsányabb településre számított, már ha falu viszonylatában létezik egyáltalán ilyen. De nem baj, kinek hiányzik a kutyaugatás meg a szekérzörgés? Itt is emberek élnek, az ablakok sárga fénye ezt igazolja, és lám, az utca végén ott egy kocsma!
Ugyanazzal az érzéssel lépett be, ahogy tizenvalahány éve Provence-ban egy kisváros ivójába. Miután az autópálya melletti motelből kipécézte a távoli hegy oldalán fekvő, hangulatos települést, úgy döntött, elsétál odáig. Augusztus lévén tombolt a hőség, és a távolság sokkal nagyobbra nőtt, mint amekkorának látszott. Vizet nem vitt, így a jó háromórás gyaloglás után már az ájulás környékezte, amikor bebukott abba a kiskocsmába. Két vendég és a kocsmáros tartózkodott odabent. Érdeklődve, ugyanakkor értetlenkedve néztek rá. Nem tudták fölfogni, mi vitte rá arra, hogy idejöjjön, ahová normális észjárással senki be nem teszi a lábát. Miért érdekes ez a hely egy idegennek, mert itt aztán nincs semmi. Sem hegy, sem erdő, sem halastó, de még egy domb sem, ahová fölkapaszkodva ordíthatna egyet az ember. Reggeltől estig a földet babráljuk, télen meg ücsörgünk a kályha mellett, és bámulunk magunk elé. Beszélgetni sincs miről: a határ elszívja és föloldja az ürességben a tétován elrebegett félmondatokat. Na de a kastély? Miféle kastély? Az, amelyet nemrég felújíttatott valaki, az olasz vadászoknak. Ja, a kastély! Na, az jó harminc kilométerre van innen, a város másik felén. Lovas turizmussal is próbálkoznak, azt mondják, nem is megy nekik rosszul. De hát én azt olvastam vagy hallottam, hogy itt van maguknál, és hogy üresen áll! Egy szobát szerettem volna kivenni, hosszabb távra. Szobát? Azt lehet. Próbálkozzon a hosszú utca végén Matildka néninél. Biztosan kiadja magának azt a szobát, amelyikben az ura meghalt, bár a legjobban akkor járna, ha visszaülne a kocsijába, és irányba venné a várost. Most mondta be a rádió, hogy az éjjel ránk tör a hóvihar. Úgy ám! Behavazunk, és így maradunk február végéig. Csak hernyótalpassal lehet megközelíteni bennünket, de az nem menetrend szerint jár, és nem is biztos, hogy hajlandó lesz utasokat szállítani, úgyhogy menjen istennek hírével!
Nincs kocsim, próbálja mondani, de nem tud franciául, azok meg máshogy nem értenek. Kíváncsiságból jöttem ide, mert vonzott ez a hely, amely messziről éppen annyira látszik elszigeteltnek, amennyire kell. Irigylem magukat, mert ez az időnélküliség az a kincs, ami az alkotáshoz nélkülözhetetlen. Ezért vagyok most itt, mondaná franciául, de abban a provence-i faluban nem vártak tőle magyarázatot, csak azt, hogy mondja meg, melyik országból érkezett. A nedves italpultra az ujjával rajzolta rá Európa elnagyolt térképét, rábökve a közepére, hogy onnét jött, de a parasztok csak nevettek. Kellemesen hűvös sörrel kínálták, mégis úgy menekült el abból a kisvárosból, mintha üldözték volna.
Ez most más, barátom, itt most rab vagy, és ez tavaszig így is marad, de talán utána is. Ott állsz majd Matildka néni dohos bútorai között, és bámulsz kifelé a légypiszkos ablakon, bele a végtelenül sivár, lélekroncsoló határba, és napjában százszor is elátkozod azt a percet, amikor eszedbe jutott, hogy idejöjj. Igen, így lesz, mondja, amikor búcsúzásképpen pénzt tesz az asztalra. Nem nagy címletű a bankjegy, jelzi, hogy sem a zsebében, sem a táskájában nem számíthat kiadós zsákmányra az erre pályázó haramia.
Ugyanez a jelenet ott Provence-ban azzal végződött, hogy önérzetesen eltolták maguktól az öteuróst, ám ezek itt elteszik az ötezrest. Más világ, más helyzet és más reménytelenség, dünnyögi csak úgy maga elé, amikor kilép az előbbinél sokkal áthatolhatatlanabb, fenyegetőbb és fogva tartóbb éjszakába. Kell ennél elevenbe markolóbb téma? Ezt akarom és ezt is fogom megírni, ebben a velőtrázóan sivár, nihilbe rántó, ugyanakkor végletekig autentikus környezetben, amilyet már évek óta keresek. Aztán a furcsán elnehezedett utazótáskáját a vállára véve megindul az utca végén álló, sejtelmes titokzatossággal hívogató parasztház felé.
Poljanica – Pecesor