Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért nem lehet őt sem hibáztatni, sem dicsérni. Samu szeret és nem szeret dolgokat, amire néha azért emlékeztetnie kell magát.
– Kivit?
– Kivit?
– Igen. Kérsz kivit?
– Hát jó, megkóstolom.
– Nem ettél még?
– Ja, de biztos, de régen.
Az esetek többségében, ha Samut megkérdezik valamiről, hogy szereti-e vagy sem, elbizonytalanodik, mielőtt biztos választ adna. Gyakran lassú. Lassú az élete, a felfogása, a gondolkodása, de összességében Samu egy nyugodt embernek mondható. Vannak azok a dolgok, amiket nem szeret. Nem szereti, ha vizes a zoknija, ha elalussza a haját, ha senki nem szól neki, és csak a nap végén veszi észre, hogy mák volt a foga között. Ezektől rosszul van. Viszont a dolgok, amiket utál, amiket általában mindenki utál, de mindenki azt hiszi magáról, hogy Ő utálja a legjobban, azokat a dolgokat Samu utálja a legjobban. Ilyen, ha kioldódik a cipőfűzője, pedig már majdnem célba ért. Ha betörik a körme, ezért lerágja, de attól csak még rosszabb lesz. Ha valaki arra vetemedik, hogy napsütötte délutánon behajtja a spalettákat, és mellé még a villanyt is felkapcsolja – ezeket megjegyzi, ezekre nem kell emlékeztetnie magát, hogy szereti-e vagy sem, mert pontosan tudja, hogy ki nem állhatja.
Az utált dolgok szembejönnek vele alkalomadtán. Amikor lehúzta a nagyanyjánál a kisasztalról a csipketerítőt, mert beleakadt. Ha ez nem lett volna elég, azzal együtt egy porcelán dísztányér is ripityára tört. Ám a nagyi nem volt otthon. Samu azt gondolta magában, hogy Ő maga az a dolog, amiről mindenki azt hiszi, hogy a legjobban utálnak. Ám ekkor rádöbbent, hogy még saját magát is Ő utálja legjobban. Ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha ezért valaki megdicséri:
– Samu, te annyira ügyesen utálsz dolgokat! Miért nem mutatod meg másoknak is ezt az utálatot?
Miután ő is megkérdezte ezt magától, a cinikusság és az undor a porcelándarabok fölé emelkedett, és eldöntötte, hogy összeragasztja a tányért. Abban a percben elővette a fiókból a pillanatragasztót, és nekiállt a munkának. Nehezen indult, először inkább elgondolkodott azon, hogy vajon ha nyitott csomagolásban árulják a ragasztót, akkor hogyhogy nem szárad be. Először azon bosszankodott, hogy nem passzoltak a kirakós darabjai, de sok türelemmel végül megoldotta. A következő lépés a ragasztó volt. A kezét, könyékig, a ruháját, a haját, az arcát is, mind sikeresen összemaszatolta. Ettől kicsit idegessé vált, de mire lecsitult, megérkezett a nagyanyja. A nagyi szerette Samut, tudta, hogy jó gyerek. Ezért nem is haragudott a porcelántányér miatt, tudta, hogy valószínűleg véletlenül történt, és jóvá is tette a fiú, hiszen megragasztotta. Ahogy Samu észrevette, hogy a nagyanyja nem haragszik rá, Ő még inkább mérges lett magára. Ám ekkor rápillantott a porcelántányérra, amelyen többnyire megfolyt a ragasztó. Összeállt a kép. Rájött, egyvalami közös benne és abban a tányérban. Mindkettőjükben van valami, ami egyszerre tartja össze és csúfítja, rontja el őket.
Nem kellett több, csak ez a pillanat, ami alatt elért az agyáig a gondolat, hogy a tányér szebb összetörve, ragasztó nélkül. Talán Samu is szebb volna a sok gyűlölet nélkül, még ha akkor nem is volna olyan biztos abban, hogy mit érez, hogy egyen-e kivit, vagy inkább ne. Csak egy pillanat kellett, mialatt megszáradt a ragasztó, hogy megváltozzon az élete.