Először gyógyszert szedett be. Azt hallottam, aki meg akar halni, az úgyis meghal, más, aki csak a figyelemkeltés miatt csinálja, az arra azért vigyáz, hogy lehetőleg ne haljon meg, úgyhogy kicsit én is megnyugodtam, nem lesz semmi baj, ezt mondtam is neki, még ott a kórházban. Éppen akkor tért magához, amikor bent voltam nála.
Mesélt, kezébe temette az arcát, aztán egészen váratlanul elkezdett sírni, rázta a zokogás, könnyek nélkül, ahogyan férfiak sírnak, ritka alkalmakkor, amikor igazán nagy bánat éri őket. A kocsmaasztalnál ültünk, a törzshelyén, azóta is bejár, azt mondja, kicsit kevesebbet iszik, mert most hamarabb megárt neki. A lelki nyomás, gondolom, de nem mondom neki, csak bólintok, mintha tudomásul venném.
Nem akartam én rosszat neki, dehogy, csak szerettem volna, ha él, akkor is, ha ennek talán épp az ellenkezőjét mutattam neki, nem voltam eleget otthon, nem becézgettem, nem kedveskedtem neki virággal, bonbonnal, bármi mással, amivel nőket szokás magunkhoz édesgetni, mert olyan méltatlannak éreztem volna. Húsz évnél többet leéltünk egymás mellett, úgy gondoltam, erre már semmi szükség nincsen, e nélkül is tudja, hogy szeretem, minek ilyesmire fölösleges pénzt költeni, mikor úgysincsen soha elég. Mindennap, amikor leszálltam a buszról, úgy kanyarodtam el errefelé, hogy ma, ma végre pontosan kigondolom, mit fogok mondani neki, mihelyt belépek az ajtón, milyen kedvességet, amiből érzi, akárhogy is van, nagyon fontos nekem, nem tudnék nélküle élni, félember vagyok nélküle, ilyesmiket. Aztán sose úgy történt, ahogy elterveztem, mindig akadt itt valaki, aki eltérített eredeti szándékomtól, én meg hamar el is felejtettem, miért is jöttem.
Megint kezébe temette az arcát, most nem sírt, csak sóhajtott egy mélyet, aztán jó darabig hallgatott. Nem szólaltam meg, nem akartam kérdésekkel megakasztani, hagytam, hadd jöjjön ki belőle, amit mondani akar. Nem sürgettem, hiszen azért jöttem, hogy meghallgassam, és ha tudok, valahogy segítsek neki feldolgozni a felesége halálát, aki öngyilkos lett. Semmit nem kérdeztem, akkor sem, amikor leültem vele szemben, és belekortyoltam a vodka-tonikomba, mert azt kértem, vodka-tonikot, talán hogy ne érezze magát olyan egyedül az italával.
Az arcát figyeltem. Hosszúkás feje, kimondottan markáns vonásai, enyhén vastag ajkai, mind, mind a régi, az a jellegzetes vonal az orrától lefelé, egész az álláig, még nem különül el nagyon, de már látszik, hogy hamarosan mélyülni fog, és szinte körbe lehet majd rajzolni, mert egyszer csak összeér az álla fölött húzódó mély barázdával. Világosbarna haja is őszül már erősen, világos szeme is ugyanolyan, hol kéknek, hol zöldnek látszó, az egyikben mintha sötétes foltot vélnék fölfedezni, nyilván valami kezdődő betegség jele, íriszdiagnoszta kellene hozzá, az meg tudná állapítani, micsoda, én azonban átsiklok rajta, de nem marad előttem észrevétlen, mint ahogy az sem, hogy az orra mennyire hegyes, mennyit nőtt, szinte kiböki a végét a két pici csont. És még az is feltűnik rajta, hogy mennyire sápadt. Biztos csak most, hogy ekkora tragédia érte, nyilván nem volt eleget levegőn. Ha egész nap az irodában kuksol, munka után már nincs ideje, hogy a szabadban legyen, pláne hogy focizzon, pedig focizott, valamikor aktívan játszott, centerhalfot a kerületi öregfiúkban, ezt tudom, mert ezt még mesélte, mielőtt jó tíz évre szem elől tévesztettük egymást.
Nem mondom ki a nevét, leírva még most is olyan lenne, mintha valami titkot árulnék el vele. Gimnazista éveim titkos szerelme, egész életemben elkísér, de időközben mintha lemaradt volna önmagától valahol az emlékeimben, pontosabban tudom, látom, a saját szememmel látom, hogy ez a férfi már nem ugyanaz a férfi, aki azelőtt volt, ezért is fura érzés erről beszélnem, mikor most nem is ez a legfontosabb kérdés, hanem a felesége, a halott felesége, akit tegnapelőtt temetett el.
Meg se próbáltam fölfedezni benne egykori szerelmemet itt a kocsmaasztalnál. Ha álmomban megjelenik, mindig ugyanúgy jelenik meg, ahogyan ott, akkor, ahol és amikor véget ért a gimnázium. Leérettségiztünk, szétszéledtünk, majd sokáig nem tudtunk egymásról semmit, aztán egyszer véletlenül találkoztunk, akkor beültünk egy kocsmába, mint régen, csak én már nem Unicumot ittam, hanem sört, egy pohár sört, de azt is csak hosszas unszolásra, hogy ne igyon egyedül. Mint most, a vodka-tonikomat az ő felese után a korsó söre mellett.
Nem akartam én mondani neki semmit, dehogy akartam utólag okos lenni, hogy sejthette volna, a második kísérlet sikerülni fog, ha az első nem sikerül, biztos megpróbálja megint, aki igazán meg akar halni. Dehogy mondtam én ilyen. Minek, gondoltam, úgysem változtat semmit a lényegen, a feleségét nem fogja feltámasztani, pedig ha tudja, már a jelekből következtethetett volna, hogy mire készül. Nem mondtam neki azt sem, még a legvégén sem, hogy jobb ez így, most már jó helyen van, vagy efféle közhelyet, ami igaz ugyan, de mégis olyan sután, olyan szerencsétlenül hangzott volna, hogy inkább csak ingattam a fejemet, ízlelgettem a vodka-tonikomat közben, és nem tudtam, nem akartam félbeszakítani.
Mesélt. Hogy hogyan is volt, amikor mentek arra a bizonyos kirándulásra, nagyon készültek, már régóta készültek rá, és a felesége akart vezetni, mindenáron, azt mondta, annyiszor vágyott rá életében, hogy egész a horvát tengerpartig ő vezethessen, hogy most az egyszer engedje meg neki. Ennek már kilenc éve, és kilenc évet kellett utána szenvednie. Csoda, hogy egyáltalán nem hagyta el a józan esze, ezt se mondtam neki, csak gondoltam, mert elmesélte, hogyan volt, az egész balesetet, mert ő emlékezett rá, szakmai ártalom, ezt is mondta, hiszen mentős tiszt, világéletében balesetekhez járt eseti kocsival, megszokta az ilyesmit, azt is rögtön tudta, hogy náluk mi következik, mert ő el se vesztette az eszméletét. Éppen lassítottak, a határon jártak, amikor beléjük rohant egy török kamion, a sofőr nyilván elaludt, mert nem is fékezett. Olyan szerencsétlenül gyűrte maga alá az autót, hogy hátul a két gyerek azonnal meghalt, a felesége meg deréktól lefele teljesen megbénult. Neki egy-két horzsoláson meg a sokkon kívül semmi baja nem lett.
Nem volt könnyű, gondolhatod. Azt hittem, rám szakad az egész világ, mikor hirtelen átsuhant bennem egy pillanatra, hogy mi történt velünk.
Úgy láttam, mintha hirtelen tovább mélyült volna az a barázda az álla fölött, és máris összeért volna a másik kettővel, amelyik föntről, az orra tövéből indul. Már gimnazista koromból is emlékszem jól erre a két markáns vonalra, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire élesen kimetszi az arcából azt a háromszöget.
Elmosolyodtam. Hirtelen, helyzethez nem illően, magam sem tudom, hogyan, de nem tudtam megállni, eszembe jutott egy barátunk, aki azóta messze jár, Amerikában lett belőle énekes. Ritka nagy tehetség volt. Olyan hangja volt, már mutáló kamasz korában, hogy az egész iskola aulájában egy pisszenést se lehetett hallani, amikor felállt a lépcsőre, hogy énekelni fog, a cappella, bármit, mindenki lenyűgözve hallgatta, még a legrosszabb diákokat is megérintette valami a hangjából, és nyugton maradtak, amíg ő énekelt. Ő is a vetélytársam volt, és ez csak jóval később derült ki. Most eszembe jutott, talán a vodka-tonikról, mert hosszú idő után egyszer vele is így vodka-tonik mellett beszéltük meg a gimnazista éveinket, amikor még számára nem volt egyértelmű, hogy a fiúkat szereti, meg talán küzdött is ellene.
Csapongni kezdenek a gondolataim, megint felötlik bennem, amit réges-rég dédelgettem magamban, hányszor, de hányszor próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha holnaptól együtt élnénk mi ketten, ő meg én, a hajdani titkos szerelmem meg én, milyen lenne, ha teljesülne a régi vágyam, és vele lehetnék, mindennap, elválaszthatatlanul, mert akkor régen ezt kívántam, én ostoba, azt hittem, az maga a boldogság, ha valakivel együtt lehetek a nap huszonnégy órájában, de hát az ábrándos kamasz elme már csak ilyen, idő, nem is sok idő kell hozzá, hogy kiderüljön, illúzió az egész együttélés. És most mégis erre gondolok. Nem tudom, miért, de hirtelen ellágyulok, pedig még csak nem is mondhatom, hogy az ital teszi, a második vodka-tonikom, ennyi azért nem szokott megártani, de valahogy mégis ellágyulok, küszködnöm kell a könnyeimmel, annyira meghatódom a gondolattól. És ő miközben meséli, hogyan találta meg a feleségét a második öngyilkossága után, kivérezve, miután biztos, fájdalommentes módját választotta a halálnak, késsel összeszurkálta magát, hiszen nem érezte, deréktól lefelé béna volt, jól megválasztotta az időpontot is, amikor ő éppen huszonnégy órás szolgálatban volt, és a gondozóját is hazaküldte, miközben ezt hallgatom, lassan, érzem, ráncolom is a homlokom, ez, tudom, annak a jele, hogy úgy teszek, mintha erősen figyelnék arra, amit mondanak, de közben egész másra gondolok, hogy milyen lesz majd vele. Szinte látom magunkat gimnazistaként, szaladunk egymás felé, mint a rossz filmeken, és így ér véget a jelenet, ezzel a záróképpel.