Áginak
Miért gyötörsz, szólalj meg végre, mondj már valamit, az isten szerelmére, a sírba viszel a hallgatásoddal!, valami ilyesmit mond majd megint, én majd eltartom a fülemtől a telefont, mert ha közelebb teszem, úgy érzem, belém mászik egész lényével, mintha az a sírástól fátyolos, egyszerre panaszos és vádoló hang vékonyka, ám láthatatlan szálon húzná maga után a tulajdonosát is, szinte érzem is már a csiklandozást a fülemben, ahogy cikázik odabent, birizgálja a finom szőröket az az izgága fonál, ezért tartottam el jó messzire a telefont a fülemtől már az előbb is, amikor hívott, nem azért, mert nem akartam hallani, hallgattam én, mit mond, és válaszolni se azért nem válaszoltam neki, mert nem akartam, vagy mert nem tudtam követni, miről beszél, hanem azért vívódtam, mert féltem, hogy akkor még jobban elkeseredik vagy méregbe gurul, sose tudom megállapítani, dühös-e, vagy csak kesereg, mindegy is talán, mindenesetre biztos azt mondja majd megint, hogy nem figyelek, most se figyelek oda rá, sose figyeltem arra, amit mond, hiába beszélt, vagy ha nem ezt, akkor meg azt, hogy nem értem, amit mond, mert nem is akarom megérteni.
Nem szólok semmit, csak hallgatom, ő meg majd folytatja, szövi egymásba a gondolatait, mintha abban a pillanatban találná ki, ennyi mindent nem lehet előre előkészíteni, egy mondatot esetleg, azt be lehet gyakorolni, azt oda lehet vágni a másik fejéhez még telefonon keresztül is, meg lehet mondani neki, hogy Figyelj, piszokul nem jó ez így, vagy ilyesmi, és akkor ebben minden lényeges benne van, minek ezt tovább ragozni, ha a másik nem hülye, ért a szóból, fogja a motyóját, és szedi a sátorfáját.
Hiszen éppen ez a baj. Tudom, hogy piszokul nem jó ez így, szenvedünk mind a ketten ebben az együttélésben, és mégsem tudok tenni ellene. Vannak napok, sőt hetek is, amikor minden olyan szép, olyan jó, szinte idilli, és akkor egyszer csak minden megint elromlik, darabokra törik, megint jön a veszekedés, nem is értem, miért, mondani nem mond semmit, ki kéne találnom, mit gondol, mi a baja, de azt se hagyja, mihelyt próbálok valami fogódzót keresni, azonnal lehurrog, hogy maradjak csöndben, nem értem, hogy nem arról van szó, nem ilyen egyszerű ez, én mindent leegyszerűsítek, pedig ez az egész ennél sokkal bonyolultabb. Nem tudom, mi lehet ennél sokkal bonyolultabb. Tizenöt éve élünk együtt, gyerekünk nincs, ketten vagyunk, nem született, hiába próbálkoztunk, én meg örökbe fogadni nem akartam, ki tudja, mi lesz belőle, milyen szülei voltak, felneveled, a végén agyonver, ilyen is volt már, ezt mondtam neki, ő meg hogy a sajátod is agyonverhet, arra is volt már elég példa, ezt mondta, talán igaza is volt, nem tudom, de most már mindegy is, eltelt azóta jó tíz év, és így is elég a bajunk egymással, mi lenne, ha még egy-két gyerek is rohangálna körülöttünk, ezt mondom.
Nem emlékszem, mikor lett ilyen. Nem azt állítom, hogy elviselhetetlen, mert valahogy mégiscsak elviselem, nem mondom, hogy nem, de néha annyira elfogy a türelmem, és nem akarom bántani, úgyhogy inkább fogom a kabátomat, és eljövök ide anyámhoz, úgyis meg kell látogatnom, és ezt ő is nagyon jól tudja, hogy csak azért jövök, nem másért, de mindig úgy állítja be, mintha én ki akarnám magam vonni a beszélgetésből, ami persze sose beszélgetés, inkább monológ, oda se figyelek időnként, mert folyton ugyanazt mondja, betéve tudom már a szöveget, úgyhogy inkább tényleg eljövök. Akkor felhív. Mindig felhív, és én mindig ugyanazt mondom neki.
Tudom, hogy most is jól fölhergelte magát, és rám fogja zúdítani az összes keservét, mindent, amiről nem is tehetek, csak ő maga tehet róla, senki más, mert nem hajlandó tudomásul venni, hogy a másik is ember, van önálló akarata, nem úgy táncol mindig, ahogyan ő fütyül, de ő ezt sose volt hajlandó tudomásul venni, mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogyan ő akarta, hát ki az, aki egyszer nem un ebbe bele, én sem vagyok kivétel, úgyhogy fölálltam, és eljöttem, rácsuktam az ajtót az előszobában, aztán még haza se értem anyámhoz, már hívott, éppen kanyarodtam be az utcánkba, de nem vettem föl a telefont, gondoltam, majd úgyis mindjárt hív megint, vezetés közben én nem telefonálok.
Öt percbe se telt, még megvacsorázni se volt időm, alighogy odaültem az asztalhoz, már csörgött a telefonom. Anyám rám nézett, csóválta a fejét, nem szólt semmit, csak a szemében láttam, hogy nem helyesli, hogy felveszem, de mégis felvettem, eljöttem vele az asztaltól, be, ide a szobámba, nem akartam, hogy hallja, mit beszélünk, igaz, eddig én még meg se szólaltam, nem is volt rá módom, mert nem tudtam hol közbeszólni, sosem ért véget az első mondata, nem is egész mondat volt, nem is lett az, csupa egymásba kapaszkodó félmondat, se vége, se hossza, se füle, se farka nem volt az egésznek, annyi volt belőle a lényeg, hogy én vagyok a hibás, de nem tudom, miért, miért lennék én oka az ő tehetetlenségének, miért várja el, hogy mindenért vállaljam a felelősséget, az ő koráért, a munkahelyi gondjaiért, meg hogy őt nem szereti senki, azért is, pedig ez nem igaz, én is szeretem, de nem hiszi el, nem is tudom, hogyan mutassam ki neki, hogy elhiggye. Tizenöt év után már másképp viszonyul az ember a dolgokhoz, mint az elején, az biztos.
És csak mondja majd megint: Miért gyötörsz a hallgatásoddal, szólalj már meg végre, mondj valamit, az isten szerelmére, sírba viszel a hallgatásoddal, az nem lehet, hogy ennyire szívtelen legyél, mondj már valamit, nem igaz, megnémultál, folyton csak hallgatsz, gyáva vagy kimondani az igazságot, valld be, nem mersz a szemembe nézni, és azt mondani, nem szeretlek, elhagylak, örökre, felejts el, ehelyett te mit csinálsz, mihelyt oda kellene állnod elém, te veszed a kabátodat, és szaladsz édesanyádhoz, férfi vagy te egyáltalán?!, és látom, ahogy dobbant is hozzá a lábával, tudom, hogy hamarosan toporzékolni kezd, ha leteszem a telefont, akkor két perc múlva újra hív, ha meg nem veszem föl, akkor folyamatosan csöngetni fog, percenként, szabályos időközönként, úgyhogy jobban járok majd, ha kivárom a végét, akkor is, ha eltart egy darabig, majd bekapcsolom a tévét, úgyis kezdődik a Barcelona–Osasuna mérkőzés, leveszem a hangot, nehogy behallatsszon, mert attól ideges lesz, időnként majd krákogok egyet, meg hallhatóan nagyokat nyelek, mint aki beleszólna, csak nincs lélegzetvételnyi ideje, mert nem engedi a másik, nem hagyja abba a mondatát, ő meg nem akar udvariatlan lenni, és inkább kivárja, amíg befejezi, és elhangzik a bűvös zárómonológ: És neked ehhez az egészhez egy szavad sincsen?, Bökd már ki legalább egyszer a véleményedet, fogadjunk, hogy nem is figyeltél, beszélhetek én neked, Miért nem szólalsz már meg végre?, Az isten áldjon meg, mondd már ki végre, hogy mire gondolsz!, és itt majd elhallgat, éppen annyi időre, hogy válaszolni tudok talán, Semmire., ő meg majd erre dühében lecsapja a telefont, látom szinte magam előtt, ahogy rázogatja maga előtt, mert nem találja a gombot, amelyet meg kéne nyomnia, eltartja magától jó messzire, mint a rövidlátó szemüvegesek, de akkor se sikerül neki elsőre kinyomni, hallom még, ahogy fújtat, szitkozódik, hogy Ez nem lehet igaz, ez a rohadt telefon, még ez a rohadt telefon is, erre földhöz vágja mérgében, de csak annyira, hogy szétessen, össze ne törjön, kirepül az aksija, ő majd egy idő után fölszedi, és a következő hívását azzal fogja kezdeni, hogy Látod, össze tudtam rakni nélküled.
Nem tudom, mit mondok majd neki, ha visszahív. Merthogy visszahív majd, abban biztos vagyok, eddig is visszahívott mindig, föl is vettem, aztán békülékeny hangon kezdte, de megint belendült, egy darabig hallgattam, már nyeltem is, hogy mondom rá, Igen!, közbeszólok, legalább ennyit, hogy érezze, odafigyelek, aztán mégse mondtam, hiányzott az a töredékmásodpercnyi szünet, amíg ezt a két szótagot kiejthetném, ő meg csak mondta, hogy én nem értem őt meg, oda se figyelek rá soha, most se, nem is értem talán, hogy mit beszél, akárha a falnak mondaná, nem is érdekel a véleménye, folyton csak hallgatok, mást se tudok, csak hallgatni, ezt fogja mondani, és én megint nem tudom, mit csináljak, mert utána mindjárt meg fogja kérdezni, hogy mire gondolok, és én nem tudom, hogyan mondjam meg neki úgy, hogy el is higgye, hogy semmire.