Öröklött álláspont

Öröklött álláspont

Szerző: Szalma Zsóka: Páros

 

Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy így derülnek ki a nagy ronda igazságok, márpedig neki van tapasztalata az ilyesmiben.

  Meg is említettem a napokban Leventének, hogy mi legyen Marcival, mert ez nem állapot, valahogy muszáj segítenünk. Aztán kérdezett valamit, ami nem is oda tartozott. Hogy miből írunk holnap, vagy valami ilyet, hogy majdnem berántottam neki. Mert hogy hagyhat valakit ennyire hidegen a barátja?

  Az elején még nem így állt hozzá, csak mostanra belefáradt. Marcival az utóbbi időben sokat kellett foglalkozni, mert minden percben közölni akart valamit, igényelte, hogy valakivel beszélhessen. Pedig eleinte ez nem így volt. Amikor meghalt a rokona, sokáig nem beszélt róla. Hallgatag lett, de ha Levente és én is elhallgattunk, idegesítette a csönd, és kérdezett valamit. Hogy mi van most azzal a lánnyal, akivel Levente olyan nagyon sokszor találkozott? És ez jó kérdés volt, mert Levente órákig tudott volna szövegelni róla. És örült is, hogy könnyebb téma jön, nem kell Marci búbánatával foglalkoznia, de hiába, mert akkor is rajtunk volt a súlya, éreztük, mint a nehéz, párás levegőt, nyomta a tüdőnket, mint a sár.

  És Marci nyakig ült ebben a sűrű sárban, amely minden gondolatát lekötötte.

  Hetek múlva sem tudott kiszabadulni. Levente ráunt, türelmetlenül mondta nekem, hogy nem akar már Marcival meg a hülyeségével foglalkozni. Meg hogy kije halt meg tulajdonképpen, merthogy sosem mondta. Valaki, akiről soha nem is hallott, akit soha nem is látott? Mert akkor szétkapja Marcit, szét bizony, mert ilyenekkel nem játszunk, nem hitetjük el az emberekkel, hogy gyászolunk, amikor nem is igaz, amikor nem is ismertük azt, aki meghalt, és valójában semmi közünk hozzá.

  És egy hétvégén, amikor Marci magába roskadva szorongatta a poharát, szelíd részegséggel, amivel nem csap zajt, csak belül, a fejében hangoskodik – Levente megrángatta a vállát, és idegesen rászólt, hogy most már elég lesz a színjátszásból.

  – Kicsoda halt meg? Kérdezem. Kicsoda?

  Marci megdöbbent, riadtan nézte Leventét, szinte ki sem nyitotta a száját, úgy mondta, hogy a rokona. Leventének betelt a pohár, muszáj volt, hogy a végére járjon. Melyik rokon? Közeli? Bátran kérdezte, mert biztos volt a válaszban. Hogy Marci azt mondja majd, hogy távoli. És amikor Marci felszegte az állát, hogy dacosan Levente szemébe nézzen, én is biztos voltam benne, hogy távoli lesz majd.

  – Közeli.

  Levente elhűlt, mintha arcul öntötték volna egy pohár vízzel, csöndesen mondta a buta szavakat, hogy „azt hittem, távoli”. Még én is elszégyelltem magam, pedig én meg sem szólaltam. Mert miért hagytam ezt megtörténni? De Marci végre nem bánta, hogy beszélni kell erről. Nem is kérdeztük, csak mondta magától, hogy nem ismerte azt, aki meghalt. Levente megint ingerkedett, hogy akkor meg mi a búbánat baja van? Beadta az öreg a kulcsot, nahát. Nem lehet mindenen így megrendülni, hogy hetekig maga alatt legyen az ember. És abból, ahogy Marci mély levegőt vett, és az asztalra könyökölt, éreztem, hogy most el fog nekünk mindent mondani.

  – Emlékeztek Eszterre? – kérdezte. Hogyne emlékeztünk volna. Rövid volt, de annál dúsabb, nem is láttuk Marcit egy hónapig. Marci nagyon barna volt azon a nyáron, mert Eszterrel biciklin járták be a környéken a legszegényebb falukat, emlékszem, Levente forgatta is rájuk a szemét eleget, hogy de különleges emberekkel van dolga. És egy ilyen poros-biciklis kora délutánon találkozott az öreggel, meglátta, és akárha megigézte volna, nézte szakadatlanul, mintha fejből meg akarná tanulni az egész embert. Nem bírta levenni róla a szemét, a barátnője szólt, hogy mit bámul olyan nagyon, és csak később jött rá Marci, hogy csakugyan mit is nézett annyira. Hogy azt az ő régi rokonát bámulta, akit soha addig az életben nem is látott.

  Levente közbeszólt, hogy honnan tudja akkor, hogy ő volt az. Csak azt ne mondja Marci, hogy megérzésből, mert akkor rögtön itt hagy minket.

  És Marci elmesélte, hogy egy furcsa hangulatú napon előkerült a régi bádogdoboz a rengeteg fekete-fehér családi fényképpel, amiket először nézett át nagy odafigyeléssel, mert fiatalabb korában hiába mutogatták neki, annyira unta, hogy hármat sem bírt megnézni egymás után. Sok képen megjelent egy idegen arcú fiú, Marci megkérdezte, ki az. „Alig akarták elárulni”, mondta váratlan felindultsággal. Hogy milyen nehéz is ez, az öregektől megtudni valamit, mert magukba vannak zárkózva, mint a befőttesüveg, nem lehet lecsavarni a lelkükről a tetejét. A mi generációnk már máshogy gondolkodik, nekünk már kinyílt a szemünk, túllátunk a magasra nőtt kukoricatáblákon. Érezzük, hogy lesz még más is, olyan, ami túlnő minden sérelmen, ami belül esik ezen a fülledt lelkületű faluvilágon, és ettől valahogy minden bántódás veszít a fontosságából. Amikor mégis elárulták Marcinak, hogy az a fiú a tatája testvére, nem akarta elhinni, hogy sosem beszéltek neki róla. Hogy azt az embert már tizenöt éve nem látták. És ami a legjobban bántotta Marcit, az az ok: hogy valami régi családi viszály miatt, amiben nem az ő oldalukon állt.

  Ennél többet nem kötöttek az orrára, de ez csak olaj volt a tűzre, Marci állandóan a fényképeket nézegette azután. Próbálta kiszúrni a nagy vita előzményeit, észrevenni valamit, amit neki nem mondtak el, de a képeken talán már rajta lehetett a nyoma.

  Levente hülyén nézett rá. Mit érdekelte ez Marcit olyan nagyon? Már akkor el kellett volna engednie az ügyet. És Marci erre nem mondott semmit, de éreztem, hogy nagy bunkóságnak tartja, hogy Levente ezt mondta neki. Mert hát tudjuk, hogy Marci máshogy van ezzel. Neki van valami különös kapcsolata az öregekkel, mert ő már érti, amit mi még annyira nem, hogy nagyon sok mindent meg lehetne tudni tőlük, ha engednék.

  Marci ivott, kinézett a lebuj ablakán, azt hittem, nem is fog már semmit sem mondani. És talán meg is fordult a fejében, de végül mégis folytatta. Hogy meglátta azt az embert egy lepusztult környékbeli faluban, ahova véletlenül jutott el. És érezte, hogy az öregbe zsigerig bele van ivódva a falu, és hogy a faluba is visszafordíthatatlanul beleivódott az öreg. Rögtön meglátta az emberen a vidék bölcs törődöttségét, a nehéz munka büszkén felvállalt nyomait, és ezen nem is volt miért gondolkodnia, mert egyszerűen tudta. Meglátta, megérezte, tudta. És hiába röhög rajta Levente, hogy micsoda egy ösztönlény lett, nincs igaza. Mert ha látta volna az öreget, ahogy a tűző napon egy vasvillával igazgatja a szénaboglyát, egy olyan faluban, ahol minden ház és minden ember össze akar roskadni, most nem nevetne. De mindez valahogy nagyon abszurdnak hangzott, és Levente mégis elröhögte magát. Marci már nem figyelt rá. Az volt az érzésem, ha most egyáltalán nem figyelne rá senki, ő akkor is elmesélne mindent. Saját magának, hogy jobban megértse, hogy kitapogassa, pontosan hol szakad meg az egyik vonal, és hol kezdődik a másik, és lássa, mi hiányzik középen.

  – Látjátok, mekkora hiba ez – mondta. Hogy olyan családi viták miatt kell távolságot tartanunk, amikhez nekünk semmi közünk, amiket nem is magyaráztak el nekünk sohasem, és amikért mi különben sem haragudnánk egyáltalán. – És emiatt – hajolt közelebb az asztal fölött –, e miatt a butaság miatt, amiről semmit sem tudok, és ami miatt nekem mégis ennyire haragudnom kell, elzártam magam egy embertől, akinek lehet, hogy nagyon fájt, hogy az egész családja hátat fordít neki, és akinek lehet, hogy nem volt már senkije a világon.

  Ebben Levente is megérezhette Marci elszenvedett igazságát, mert elkomolyodva forgatott valamit az ujjai között. Én sem néztem fel, nehéz ilyenkor. Szerencsére Marci nem akart hallgatni. Még mindig volt benne valami, ami kikívánkozott, amivel könnyíteni akart magán.

 

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...