– Hozsanna az Olvasónak! – suttogta a résnyire félrehúzott ajtófüggöny mögül Ibn al-Mukaffa Mahfúz, a matuzsálem korú, gyermeteg lelkületű semmittevő, és nyomban öt lépést hátrált, mert apja, Abi-al Maarri, ha ölének gyermeke váratlanul megzavarja, rendszerint hozzávágja a fapapucsát, az éjjeliedényét vagy a macskát, ami éppen keze ügyébe kerül. Most viszont elmaradt bárminemű reakció. Ezen fölbuzdulva Mahfúz bedugta kíváncsi fejét a függönyrésen. Bölcs homlokú atyja bálnacsont zsámolyán kuporgott, és ramatyul festett. Szája tátva, szeme kigúvadt, mint a partra vetett halé, a tüdejéből orgonakoncert sípolt. Mahfúz a Négykarmú Sárkány Pagodájának negyedik szintjén, 8849 méterrel a tenger szintje fölött aligha láthatott partra vetett halat, de nyomban tudta, pontosan olyan lehet, mint apja ezekben a pillanatokban. Eltekintve szakállától és rasztafrizurájától. Abi-al Maarri csupán düllesztette a szemét, és egyre vörösebb lett a feje. Harákolt és levegőért kapkodott, mintha succubusok, parázna lidércek serege telepedett volna mellére, és préselné ki belőle végérvényesen a szuszt. A levegőért kapkodó bölcs, a világ dolgainak nagy tudója Meritpath ókori egyiptomi orvosnőnél olvasta, hogy a krákogás az alattomosan terjedő tüdőbaj félreérthetetlen jele, ezért köhinteni se mert, ugyanis félte Anubisz és Hádész birodalmát, szánt volna még valamicske időt fő műve, a soha el nem kezdett Efezusi betűk befejezésére.
– Tigriskarmokkal tépték szét a rózsaleheletű valkűrök a palota keleti szárnyától kezdve a gomolygó párnafelhőket, a felkelő nap dárdái lyuggatták a leget, és öltöztették színaranyba a pagoda falát, majdnem összeomlott a fény terhe alatt, amikor hősies szárnycsapásokkal föltűnt a horizonton Turbék, a kedvenc postagalambod, a süket csöndben hallottam, ahogy a leget hasítja. De nem csak az én fülemet ütötte meg a zaj, fölébresztette a tetőn szundikáló dögkeselyűket is. Bombaként vetették magukat a mélybe, majd szárnyukat kitárva köröztek a napkorong előtt, árnyékuk repülő sárkánygyíkként táncolt az ellenfényben. Turbék viszont ügyesen lavírozva bevitorlázott az ablakomon. Leoldottam lábáról a levelet, majd adtam neki inni és magvakat vetettem elé.
– És? – kérdezte a végül lélegzethez jutott bölcs, aki ezek szerint mégsem lehetett mindentudó.
– Elkapta és megfojtotta Szippantós Mici.
– Ebadta macskája! De engem a levél érdekel.
– Barátnéd, Bellerophon herceg neje, Philonoe, a Pegazus úrnője küldte – számolt be az oktondi gyermek, mellét verdeső szakálla alól előhúzta a parányi tekercset, és apja izgalomtól vagy láztól reszkető tenyerébe nyomta.
Abi-al Maarri igencsak jártas volt a kriptográfiában, ám a levél megfejtéséhez el is kellett olvasnia a szöveget, ehhez viszont vaksi szeme nem volt elegendő, lemúriai olvasókristályát pedig nem találta, végül ölének gyermeke kezébe adta a tekercset, kaftánja rejtekéből hatalmas zsebkendőt, valójában beszegett lepedőt cibált elő, rettenetesen beletrombitált, majd letörölte bajszáról a taknyot, és helyére gyömöszölte a zsebkendőt. Már a levélkébe zárt üzenet se érdekelte, miként az se, hogy a sátánon éppen nincsen alsógatya, mindössze a termékeny semmittevés és a céltalan bölcselkedés lehetőségei foglalkoztatták.
– Olvasd! – emlékeztette végül rövid memóriájú gyermekét a maródi bölcs.
– Borcsa, hami, sok a cica – kezdte apja elé tárni az üzenet szövegét, aki átlós, félszemű tekintetével lassításra intette, közben nyomban fordította az üzenetet: Az élők csupán sziesztázó halottak! Alaposan megvigasztalt drága barátném, aki galamb módra szerény, és kígyóként óvatos! Semmi recept, gyógyír összetevői, bármi biszbasz a gyógyulás érdekében? Talán nem is vagyok beteg, csupán érzékeny és kíváncsi.
– Ennyi? Vagyis semmi? – kíváncsiskodott Ibn al-Mukaffa Mahfúz.
– Ennyi, viszont nem semmi – felelte a majdnem mindent tudó, taknyos apja, aki mindössze két ujját mozdítva intette gyors távozásra fiát, mert már tudta, hogyan terjed a vírusfertőzés, és Mahfúz mégis ölének gyermeke, vigyáznia kell rá.