Némi hely, ahol először találkoztunk

Az ő, hát tulajdonképpen, leírása: Az évek során megismertem, kiismertem, halvérű és nyugodt ember, a szemhéja enyhén lógott. Mindig kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán.

*

  1919-ben mutattak be neki egy alaksorban: be lettem neki mutatva. „Ő az, aki!” Ki? – zavar, tehát tudnom kéne. Az Eloldották a vörös lovat, azt ő írta. Mindenki olvasta, én nem. Lekezeltünk. Sárvári elvtárs most súgja a fülembe, hogy együtt is publikáltunk. Mármint én meg ő – gondol arra. Állunk, kezünkben tea (a zsebemben egy darab vaj olvad), ő beszélget, én figyelek, néha a poharat simogatom, a szája körül, hóbortos, amolyan elidőzős mozdulatokkal. Nincs felvágott nyelve, finom, kimért, átlátható mondatokban beszél, halkan, apránként. Nem olyan, mint egy proletár. Azt mondja, hogy mostanság feljegyzéseket ír, és ez őt nagyon zavarja. Hát mert hogy ő csak úgy, hát hogy zsigerből írja le azt, amit leír. „Mi az a feljegyzés?” – erre megmutatja a lakkfüzetét. Dobos füzet, olyan a borítója, mint a dobostortán a karamell. Vörös! Felüti, majd arrébb hív, egy sarokba. A füst ott is áll, mint mindenhol. Feljegyzések: kacifántos mondatok, regénycímek, egy-egy kisebb rajz. Aztán azt mondja, hogy ha holnap bejönnek a románok (márpedig bejönnek, mondta – én ezt kötve hittem), akkor ő felakasztja magát. Hát…

*

  Először vele, hát tulajdonképpen, ha a számontartásomból kell kibogarásznom, akkor a Bastille bevételénél találkoztunk, de csak futólag. Én éppen leszúrtam őt. Akkoriban ő azért volt védője a börtönnek, mert filozófiai munkái közben jólesett neki az egyszerű ember foglalatosságát is végezni. Akkoriban Spinoza Etikája zavarta, bár ez az ő olvasatában olyan volt, hát, hogy jelentsen ez bármit is. Őrruhában állt, nézett a francia vidékek bormámoros alakjára, Franciahon derekának íveit figyelte. Így teltek el napjai. Aztán ez is lett a veszte. Ekkor találkoztunk. Tudniillik akkor, amikor én egy szuronyozott puskával a földön átszúrtam jobb szemgödrét. Mindezen akcióimat megelőzve elmondta, hogy örül, hogy itt találkozunk, hogy én végzek vele, ő szabad ember volt idáig is, s így is fog kimúlni, ha kell, és hogy már hallott rólam – honnan is? Nem vártam meg a választ, döftem. Rendes ember volt, de nekem mégiscsak ez jelentette a krémet akkor, hogy habzó szájjal küzdök a szabadságért. Szemet szemért.

*

  Aztán először Jugoszláviában találkoztunk, a Duna partján. Akkoriban fontos embernek számított, a jugoszláv posztmodern tekintetében, film tekintetében, vagyis én akkor láttam tőle a Javaslatok egy szobor elkészítésének tervéhez filmjét. Ezt láttam, meg újságokban olvastam róla. Akkor (mondom, mikor) pedig a láncdohányost is megismertem, akinek a szemhéja enyhén lógott, aki kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán. Bár első találkozásunknál éppen ült: én a könyvelésről indultam haza, amikor is egy furcsa, ficánkoló kék jugóra lettem figyelmes a Duna-parton parkolva. Az autóból szállt ki a füst. Odamentem, s csak akkor láttam, hogy ő lenne az. Meglepetésemre, ölében egy horvát lány, uszkve húszéves, és hát hogy erősen alulöltözve. És nem volt rajta semmi. Az ölében ugrál, sie hüpft, s közben Descartes elmélkedéseiből olvas fel neki németül. Aztán a Goli otokon ráztunk kezet először. Micsoda nyarak voltak.

*

  Végül is először a Bauhausban találkoztunk. Ugyanúgy bejár velem Itten órájára. Csak távolról ismertem, hát hogy látni véltem, a terem végéből, de beszélni soha nem beszéltünk – nem volt szerencsém hozzá személyében. Főleg nők vették körül – néha férfiak, de nem én. Elterjedt, hogy egy, csupán fényből álló festményt festett. Puszta fény – gondoltam, hát hogy ezt az embert meg kell ismernem. Végül is egy közös barátunk mutatott be. A műtermében találkoztunk: hatalmas ablakok, mindenhol munkák és egy darab kanapé középen, mintha kockákból rakták volna össze: itt ültünk. Azt mesélte hevesen, hogy hogyan akarja egy szoborban ábrázolni a puszta létezőt. Körülöttünk munkák: egy festmény, ami önmaga tükörképe, egy másik, ami egy üres színnel festett egyenes, egy, amin a párhuzamosok találkoznak, egy szobor, ami egy oldalról sem látható és így tovább. Mind az ő munkái. Ez lesz az utolsó, nagy műve, aztán visszavonul. Tiszta létezés, és már majdnem kész, csak az az egy dolog kell. Kérdeztem (amit senki nem mert megkérdezni), hogy mégis, hogy mégis mi az az egy dolog, ami kell, hát hogy mi hiányzik. Tűkön ültem. Aztán csend, megvető szemekkel mindenki engem nézett. Mintha evidens lenne, hát hogy evidens, hogy mi az az egy elem, ami hiányzik, ami nincs meg, amivel befejezné a nagy művet. Aztán csöndben maradtam, végig.

*

  Ha jól emlékszem akkor találkoztunk először (illetve nem találkoztunk), amikor ő, lévén kódexmásoló, a Piazza San Marcón éjszaka kijőve hozzám igyekezett egy sikátorba, mely sikátor előre meg volt határozva, mint a rendez vouz helyszíne, hogy én az átmásolt kódexet kicsempésszem Velencéből. Nagy kockázatot vállaltunk, hiszen a kódex szinte nem is létezett, okkal volt elzárva mindentől. Ő monda nekem, hogy megtalálta, hogy azt akarja, hogy vigyem el Avignonba (hogy miért pont oda, arról nem beszélt), ő átmásolja, én pedig csempésszem át. Egy hajóra szálltam volna fel, francia felségcímerrel, egy boroshordóba bújtatva magam, a kódexet a fejem fölé emelve, hogy ne érje sérülés. Így utaztam volna három hétig. A problematikát, noch dazu bonyodalmat az okozta, amikor engem a velencei bíróság testőrei elfogtak, s blasphemia vádjával kivégeztettek. Az éj leple alatt csuhájába bújtatva hozta volna elém a bőrbe kötött papírtömböt: a szemhéja enyhén lógott. Mindig kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán. Hogy mi volt benne, azt nem mondta meg – jobb, ha nem is kérdezősködöm erről többet.

 

  Van még némi hely (egy-egy), ahol még először találkoztunk, de ezekről már nem szólnék, talán azért, mert igen profán, vagy mert elhanyagolhatóan unalmas (közért, trafik, kulcsmásoló, a 18. század második fele, a versailles-i kastély stb.). Erről ennyit.

Agárdi Gábor

Ennyi jutott neki…

  Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött...

Agárdi Gábor

Ennyi jutott neki…

  Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött...

Majoros Sándor

A süvölvény

  Az igazgató éppen csak rám nézett, és azt mondta: inasnak gyönge, de süvölvénynek megteszi. A javítóműhely ezzel a kijelentéssel fogadott be a maga...

Majoros Sándor

A süvölvény

  Az igazgató éppen csak rám nézett, és azt mondta: inasnak gyönge, de süvölvénynek megteszi. A javítóműhely ezzel a kijelentéssel fogadott be a maga...

Sándor Zoltán

Árnyak közt

  A Szabadság nevű bár kerthelyiségében az újságot lapozva a kávémat szürcsöltem éppen, amikor betoppant. Tűsarkú cipőjének kopogása már...

Sándor Zoltán

Árnyak közt

  A Szabadság nevű bár kerthelyiségében az újságot lapozva a kávémat szürcsöltem éppen, amikor betoppant. Tűsarkú cipőjének kopogása már...

Jódal Rózsa

A LÁ hang

  Két napig vajúdott az anyám. Azt mesélik, jajgatásától az egész szomszédság nem aludt, nem nyugodott. Az idegbajos Mári néni rohamot kapott tőle. Akkoriban...

Jódal Rózsa

A LÁ hang

  Két napig vajúdott az anyám. Azt mesélik, jajgatásától az egész szomszédság nem aludt, nem nyugodott. Az idegbajos Mári néni rohamot kapott tőle. Akkoriban...

Patak Márta

Titok

Ami Benito Pérez Galdós Tristanájából kimaradt   Ne írj, ne hívj, majd én jelentkezem. Ne törj be magadtól, teljes valóddal az életembe, amikor nem vagy velem, én...

Patak Márta

Titok

Ami Benito Pérez Galdós Tristanájából kimaradt   Ne írj, ne hívj, majd én jelentkezem. Ne törj be magadtól, teljes valóddal az életembe, amikor nem vagy velem, én...

Tóth Szilárd

Esztergomi bazilika és a rugalmas nővérek

  Négy párhuzamos történet   Bárczai Bálint, a székesfehérvári alispán, fiát, Bárczai Ágostont Bécsben taníttatta volna ki, de be kellett...

Tóth Szilárd

Esztergomi bazilika és a rugalmas nővérek

  Négy párhuzamos történet   Bárczai Bálint, a székesfehérvári alispán, fiát, Bárczai Ágostont Bécsben taníttatta volna ki, de be kellett...

Fehér Miklós

Jelek

  Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus...

Fehér Miklós

Jelek

  Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus...

Patak Márta

Virágmintás hűtőtáska szendvicskrémekkel, szószokkal

  Ez a bőrönd is mehet a többire, ugye, mama? – kérdezte ősz hajú, világoskék szemű, szálfatermetű édesanyjától az ősz hajú, világoskék...

Patak Márta

Virágmintás hűtőtáska szendvicskrémekkel, szószokkal

  Ez a bőrönd is mehet a többire, ugye, mama? – kérdezte ősz hajú, világoskék szemű, szálfatermetű édesanyjától az ősz hajú, világoskék...

Ficsku Pál

Keserédes

  Csak a múlt teszi édessé a keserű valóságot.   Szürke, unalmas, élhetetlen lakótelepeken át haladt a busz, didergő házak között. Az ablakokon a...

Ficsku Pál

Keserédes

  Csak a múlt teszi édessé a keserű valóságot.   Szürke, unalmas, élhetetlen lakótelepeken át haladt a busz, didergő házak között. Az ablakokon a...

Jódal Rózsa

Harc

  – A szarom! Az én semmi kis szarcsimbókom!   Hányszor, de hányszor hallottam ezt kicsi koromban az apám szájából!   Anyám persze a védelmébe vett.  ...

Jódal Rózsa

Harc

  – A szarom! Az én semmi kis szarcsimbókom!   Hányszor, de hányszor hallottam ezt kicsi koromban az apám szájából!   Anyám persze a védelmébe vett.  ...