Némi hely, ahol először találkoztunk

Az ő, hát tulajdonképpen, leírása: Az évek során megismertem, kiismertem, halvérű és nyugodt ember, a szemhéja enyhén lógott. Mindig kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán.

*

  1919-ben mutattak be neki egy alaksorban: be lettem neki mutatva. „Ő az, aki!” Ki? – zavar, tehát tudnom kéne. Az Eloldották a vörös lovat, azt ő írta. Mindenki olvasta, én nem. Lekezeltünk. Sárvári elvtárs most súgja a fülembe, hogy együtt is publikáltunk. Mármint én meg ő – gondol arra. Állunk, kezünkben tea (a zsebemben egy darab vaj olvad), ő beszélget, én figyelek, néha a poharat simogatom, a szája körül, hóbortos, amolyan elidőzős mozdulatokkal. Nincs felvágott nyelve, finom, kimért, átlátható mondatokban beszél, halkan, apránként. Nem olyan, mint egy proletár. Azt mondja, hogy mostanság feljegyzéseket ír, és ez őt nagyon zavarja. Hát mert hogy ő csak úgy, hát hogy zsigerből írja le azt, amit leír. „Mi az a feljegyzés?” – erre megmutatja a lakkfüzetét. Dobos füzet, olyan a borítója, mint a dobostortán a karamell. Vörös! Felüti, majd arrébb hív, egy sarokba. A füst ott is áll, mint mindenhol. Feljegyzések: kacifántos mondatok, regénycímek, egy-egy kisebb rajz. Aztán azt mondja, hogy ha holnap bejönnek a románok (márpedig bejönnek, mondta – én ezt kötve hittem), akkor ő felakasztja magát. Hát…

*

  Először vele, hát tulajdonképpen, ha a számontartásomból kell kibogarásznom, akkor a Bastille bevételénél találkoztunk, de csak futólag. Én éppen leszúrtam őt. Akkoriban ő azért volt védője a börtönnek, mert filozófiai munkái közben jólesett neki az egyszerű ember foglalatosságát is végezni. Akkoriban Spinoza Etikája zavarta, bár ez az ő olvasatában olyan volt, hát, hogy jelentsen ez bármit is. Őrruhában állt, nézett a francia vidékek bormámoros alakjára, Franciahon derekának íveit figyelte. Így teltek el napjai. Aztán ez is lett a veszte. Ekkor találkoztunk. Tudniillik akkor, amikor én egy szuronyozott puskával a földön átszúrtam jobb szemgödrét. Mindezen akcióimat megelőzve elmondta, hogy örül, hogy itt találkozunk, hogy én végzek vele, ő szabad ember volt idáig is, s így is fog kimúlni, ha kell, és hogy már hallott rólam – honnan is? Nem vártam meg a választ, döftem. Rendes ember volt, de nekem mégiscsak ez jelentette a krémet akkor, hogy habzó szájjal küzdök a szabadságért. Szemet szemért.

*

  Aztán először Jugoszláviában találkoztunk, a Duna partján. Akkoriban fontos embernek számított, a jugoszláv posztmodern tekintetében, film tekintetében, vagyis én akkor láttam tőle a Javaslatok egy szobor elkészítésének tervéhez filmjét. Ezt láttam, meg újságokban olvastam róla. Akkor (mondom, mikor) pedig a láncdohányost is megismertem, akinek a szemhéja enyhén lógott, aki kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán. Bár első találkozásunknál éppen ült: én a könyvelésről indultam haza, amikor is egy furcsa, ficánkoló kék jugóra lettem figyelmes a Duna-parton parkolva. Az autóból szállt ki a füst. Odamentem, s csak akkor láttam, hogy ő lenne az. Meglepetésemre, ölében egy horvát lány, uszkve húszéves, és hát hogy erősen alulöltözve. És nem volt rajta semmi. Az ölében ugrál, sie hüpft, s közben Descartes elmélkedéseiből olvas fel neki németül. Aztán a Goli otokon ráztunk kezet először. Micsoda nyarak voltak.

*

  Végül is először a Bauhausban találkoztunk. Ugyanúgy bejár velem Itten órájára. Csak távolról ismertem, hát hogy látni véltem, a terem végéből, de beszélni soha nem beszéltünk – nem volt szerencsém hozzá személyében. Főleg nők vették körül – néha férfiak, de nem én. Elterjedt, hogy egy, csupán fényből álló festményt festett. Puszta fény – gondoltam, hát hogy ezt az embert meg kell ismernem. Végül is egy közös barátunk mutatott be. A műtermében találkoztunk: hatalmas ablakok, mindenhol munkák és egy darab kanapé középen, mintha kockákból rakták volna össze: itt ültünk. Azt mesélte hevesen, hogy hogyan akarja egy szoborban ábrázolni a puszta létezőt. Körülöttünk munkák: egy festmény, ami önmaga tükörképe, egy másik, ami egy üres színnel festett egyenes, egy, amin a párhuzamosok találkoznak, egy szobor, ami egy oldalról sem látható és így tovább. Mind az ő munkái. Ez lesz az utolsó, nagy műve, aztán visszavonul. Tiszta létezés, és már majdnem kész, csak az az egy dolog kell. Kérdeztem (amit senki nem mert megkérdezni), hogy mégis, hogy mégis mi az az egy dolog, ami kell, hát hogy mi hiányzik. Tűkön ültem. Aztán csend, megvető szemekkel mindenki engem nézett. Mintha evidens lenne, hát hogy evidens, hogy mi az az egy elem, ami hiányzik, ami nincs meg, amivel befejezné a nagy művet. Aztán csöndben maradtam, végig.

*

  Ha jól emlékszem akkor találkoztunk először (illetve nem találkoztunk), amikor ő, lévén kódexmásoló, a Piazza San Marcón éjszaka kijőve hozzám igyekezett egy sikátorba, mely sikátor előre meg volt határozva, mint a rendez vouz helyszíne, hogy én az átmásolt kódexet kicsempésszem Velencéből. Nagy kockázatot vállaltunk, hiszen a kódex szinte nem is létezett, okkal volt elzárva mindentől. Ő monda nekem, hogy megtalálta, hogy azt akarja, hogy vigyem el Avignonba (hogy miért pont oda, arról nem beszélt), ő átmásolja, én pedig csempésszem át. Egy hajóra szálltam volna fel, francia felségcímerrel, egy boroshordóba bújtatva magam, a kódexet a fejem fölé emelve, hogy ne érje sérülés. Így utaztam volna három hétig. A problematikát, noch dazu bonyodalmat az okozta, amikor engem a velencei bíróság testőrei elfogtak, s blasphemia vádjával kivégeztettek. Az éj leple alatt csuhájába bújtatva hozta volna elém a bőrbe kötött papírtömböt: a szemhéja enyhén lógott. Mindig kissé görnyedten járt, de mert csak így gondolkodott, keze a homlokán. Hogy mi volt benne, azt nem mondta meg – jobb, ha nem is kérdezősködöm erről többet.

 

  Van még némi hely (egy-egy), ahol még először találkoztunk, de ezekről már nem szólnék, talán azért, mert igen profán, vagy mert elhanyagolhatóan unalmas (közért, trafik, kulcsmásoló, a 18. század második fele, a versailles-i kastély stb.). Erről ennyit.

Jódal Rózsa

Harc

  – A szarom! Az én semmi kis szarcsimbókom!   Hányszor, de hányszor hallottam ezt kicsi koromban az apám szájából!   Anyám persze a védelmébe vett.  ...

Jódal Rózsa

Harc

  – A szarom! Az én semmi kis szarcsimbókom!   Hányszor, de hányszor hallottam ezt kicsi koromban az apám szájából!   Anyám persze a védelmébe vett.  ...

Lázár-Szűcs Anikó

A mosoly

  Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de...

Lázár-Szűcs Anikó

A mosoly

  Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de...

Silling István

A tanya

  Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének...

Silling István

A tanya

  Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének...

Ficsku Pál

Anyarúzs

  A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni.   Ott történt meg az első világba menésem.   Hároméves voltam.   Az...

Ficsku Pál

Anyarúzs

  A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni.   Ott történt meg az első világba menésem.   Hároméves voltam.   Az...

Agárdi Gábor

Apró örömök…

   – A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.   Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala...

Agárdi Gábor

Apró örömök…

   – A Le Petit Parisien falai között mindenki egyenlő, akárcsak a temetőben – mondogatta Jules oly gyakran, viccelődve.   Aki ide betért, egy-két kedves szót is kapott az itala...

Patak Márta

A gyermekkor hava

  Azon a télen akkora hó esett, hogy a nagyapánk nem győzte lapátolni. Egész alagutat csinált a ház köré, majdnem olyan magas hófal keletkezett, hogy ha a hokedlin...

Patak Márta

A gyermekkor hava

  Azon a télen akkora hó esett, hogy a nagyapánk nem győzte lapátolni. Egész alagutat csinált a ház köré, majdnem olyan magas hófal keletkezett, hogy ha a hokedlin...

Tóth Eszter Zsófia

A vízforraló

    – Miért sírsz, kislányom? – kérdezte apa.   Bécsben voltunk, életünkben először. Mögöttünk ott villództak a Shopping City Süd fényei....

Tóth Eszter Zsófia

A vízforraló

    – Miért sírsz, kislányom? – kérdezte apa.   Bécsben voltunk, életünkben először. Mögöttünk ott villództak a Shopping City Süd fényei....

Patak Márta

Álomőrző

  Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is...

Patak Márta

Álomőrző

  Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is...

Ficsku Pál

Apám titka

  Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz.   Egy ló miatt élte túl a háborút.   Egy lóban élte túl a háborút.   Kényszerharcos volt a román...

Ficsku Pál

Apám titka

  Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz.   Egy ló miatt élte túl a háborút.   Egy lóban élte túl a háborút.   Kényszerharcos volt a román...

Ficsku Pál

Honnan gyüssz?

  Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.   Történt, hogy a második világháború egyik szép...

Ficsku Pál

Honnan gyüssz?

  Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.   Történt, hogy a második világháború egyik szép...