Moziban

A forgóajtó.

  Lecövekel előtte. Megvárja, hogy először a fia, majd Ildikó lépjen be rajta. Nem mintha nem járta volna végig már néhánynak zavarba ejtő útvesztőjét, de olyan ritkán… és mindig olyan szívdobogva. Megesett már, hogy nem lépett ki idejében a „végállomáson”, és még egyszer végig kellett izgulnia a végtelennek tűnő körforgást. Mostanában sokszor érzi magát valami végtelen körforgásban.

  Mekkora terem! Járt már itt, az alagsorban vásárolták meg a fiával a mobilját. Az első mobilt, amit nem kívánt sem teste, sem lelke, de már annyi hivatalos helyen kérik a mobilszámát. A vezetékes telefonszámára nem kíváncsiak. Nem veszi be a „rendszer”. A patikában sem kellett, ahová be szeretett volna tagosodni, hogy állandó ügyfélként, „kártyatulajdonosként” olcsóbban vásárolhassa meg az általános orvosa által havonta kiírt gyógyszerkészletét.

  Kicsit szégyellte, hogy olyan ámuló szemmel bámul körbe, mint a falusi kislány Pesten, hát inkább lesütötte a szemét.

  – Hol a moziterem? – kérdezte, megemberelve magát, reszelős hangon.

  – Itt, a Promenadában hét moziterem van. Mind a második emeleten. Majd mozgólépcsőn megyünk – nyugtatták meg a fiatalok, akik lelkes mozi-, színház- és hangverseny-látogatók.

  Ó igen. Amíg meg nem betegedett és meg nem halt a férje, ők is rendszeresen jártak színházba. Bérletük is volt. Negyedik sor, ötödik és hatodik szék a bal szélről, hogy közelebb legyen a kijárat. A legutóbbi bérletvásárláskor ő kérte két sorral előrébb a helyjegyeket, mert Gyuri már egyre gyengébben hallott.

  A mozgólépcső ismerős volt. Kuncogni kezdett magában, mert eszébe jutott, hogy amikor még újdonságnak számított városukban a mozgólépcső, és csak az Uzor és a Bazár nagyáruházak szerelkeztek fel velük, akkor még óvodás fiai néha lelkendezve, össze-összenevetgélve időtlen időkig le s fel vitették magukat vele.

  – Emlékszel? – kérdezte hirtelen, mert eszébe jutott, hogy a Bazár első emeletének bejáratához egy Disney-figurát formázó automatát helyeztek, amelybe beleülhettek a vásárlók gyerekei, s apró fémpénzek bedobása után az automata Donald kacsa percekig lovagoltatta kis utasát. Ó, mennyi aprópénzüket nyelték el akkoriban azok az automaták! S mennyi „fontos idejüket” rabolta el az oly feleslegesnek érzett játék.

  – Mire?

  – Á, semmi – hessegette el az emlékfoszlányt. Karcsi talán szégyellné már a lány előtt ezt a gyerekes emléket.

  Görcsösen markolta meg a mozgólépcső korlátját, majd óvatos körülményességgel kereste meg az egyik lépcsőfok közepét. Pontosan a közepét, nehogy mellélépjen.

  Felérve a fia a kezét nyújtotta, de nem volt szükség rá, emeletet érve már dobogó szívvel, de már megnyugodva, fiatalosan, fürgén ugrott fel a műmárvány padlatra. Mint régen.

  Azok ketten, jól ismerve az irányt, mentek egyenesen a pénztár felé.

  Az emberek két sorban várakoztak, s közbül annyi kioszk. Pattogatott kukoricát, üdítőt, édességet, csecsebecséket, miegymást árultak. A legtöbb elhaladó jókora „kokicás” zacskót szorongatva trappolt a terem felé. Ő első pillantásra nem is tudott volna különbséget tenni a sok egyformának tűnő ablaknyílás között. Miért nem írják ki, hogy „Pénztár”?

  Homályos közökön, átjárókon, beugrókon át haladtak előre. Zavarta a sötétbe hajló félhomály. Miért nincs itt nagyobb kivilágítás?

  Az első pillantásra óriásinak érzett moziteremben is elsőnek a homályt érzékelte. Botladozva haladt utánuk egyre feljebb a lépcsőkön.

  – Hol látjátok ti itt a székszámokat?

  Ildikó bökött rá a zsöllye jobb felső sarkában egy pirinyó valamire.

  – Itt.

  – No, én ugyan észre nem venném!

  Nem értette, miért van máris sötét, amikor a közönség csak most kezd beszivárogni. Igaz, a reklámok már harsogva, színes forgatagban hirdették csodás, csalhatatlan minőségű és hatékonyságú termékeiket, majd előzetesek következtek a héten vetítendő következő filmekből. Az elsőről azt hitte, hogy az már a film, amire jegyet váltottak, és csodálkozott, hogy olyan badarság. Egészen másról szól, mint amire felkészült.

  Teljes fél óra telt el efféle töltelék műsorok vetítésével.

  Türelmetlenkedni kezdett. Tudta, hogy ez egy húsz órakor kezdődő hosszú, háromórás film. Mikor lesz ennek vége?

  Azon is csodálkozott, hogy olyan foghíjasak a széksorok. Egy ennyire agyonreklámozott, tizenkét kategóriában Oscar-díjra jelölt Scorsese-filmre mindössze ennyien lennének csak kíváncsiak?

  Aztán magával ragadta a cselekmény. A fékezhetetlen kapzsiság, kapariság, amely minden együttérzést kiöl az emberekből. Robert De Niro erőteljes, árnyalt, szuggesztív játéka, amellyel annyira hatni tud amúgy is nyilván elég labilis jellemű unokaöccsére, akit Leonardo DiCaprio alakít, hogy az vállalni tudja saját, látszólag szerelemmel szeretett szépséges felesége lassú, gyógykezelésnek álcázott mérgezését.

  Az előttük levő félig üres széksorban hanyatt fekhetett a két tinédzserforma süvölvény, úgy élvezte a filmet, mert csak olykor tűnt fel a pattogatott kukoricás papírzacskót markoló kezük vagy a fejük a támla felett, amikor pár percre talán mégis fel-felülültek.

  Váratlanul vizelhetnéke támadt. Megriadt. Már megint kezdődik? Pedig bevette reggel a Detrusitolt.

  A széles vásznon peregtek az események. A feleség egyre gyengül, s reménykedve várja szeretett férjéről a gyógyulást ígérő újabb, „Insulin”-nak hazudott injekciós adagokat.

  „Meddig bírom visszatartani?” – Összeszorította a fogát és a záróizmait.

  A sorozatos halálesetekre már a közvélemény is felfigyel. S amikor édesanyja és a nővére is elhuny, az indián feleség detektívet fogad. A detektívet azonban megölik.

  Sűrűsödnek az események. Egyik temetés követi a másikat. A maffia tervei működnek.

  „Ez a csikarás már egyre tűrhetetlenebb.” Elszoruló szívvel, egyre kétségbeesettebben fészkelődve várakozott.

  Milyen meggyőző ez a De Niro! Hosszasan ecseteli, hogy a „legális” haláleset bekövetkeztével mekkora örökség várna az unokaöcsre, s az vakon hisz neki. S Leonardo DiCaprio valóban nyugtatóan csókolgatja, csitítja, biztatja, még szeretkezik is a már haldokolni látszó gyönyörű feleséggel.

  Kínjában izzadni kezd. Újabban mindig ez a nyavalya. Amióta rohamosan öregedni kezdett, egyre gyakoribbá válik. Meddig tarthat még a vetítés?

  A hatóság már faggatózni, óvatosan nyomozni kezd. Túl sok a hirtelen értékessé vált földterület indián asszonyaival, a terület egyedüli örököseivel kötött vegyes házasságok száma. Fehér ember itt csak házassággal juthat a kincset érő földhöz.

  Nincs mese, ki kell mennie. Micsoda szégyen! Emlékezett rá, hogy a kijárati ajtó valahol jobbról van, mélyen alattuk. Nem, nem szól az övéinek. Nem gyerek, kitalál maga is. A sötétben nem látja karóráján a számokat. Az új mobilt házon kívül még nem meri használni, még leejtené. Szemüveg nélkül úgysem tudna rajta kattintgatni. Meg ahhoz, hogy használni tudja, neki egy sima felület kell. Asztal vagy valami más, amire ráteheti, különben nála nem „funkcionál”. Nem is hozta magával. Vaktában elindul a lépcsőn lefelé. A színházban, valaha, ez gyerekjáték volt. Meg nem is volt rá szükség. Olyan gyakran.

  Ez a mélysötét! Mintha maga az éjszaka szakadt volna rá. Alig látja a lépcsőfokokat. Görcsösen kapaszkodik a magas széktámlákba. Olyan sok van belőlük! Egészen magasan ültek. Megdöbbenésére váratlanul úgy tűnik, hogy az egyik lépcsőfok – eltűnt! Két lépcsőfok között – egy űr tátong! Ő legalábbis annak érzékeli. Vagy csak a lépcsők szélét jelző fémcsík hiányzik róla? Cipőjével kaparászik, csúszkál, keresgél a szőnyegen, de nem talál megoldást. Nem mer lejjebb lépni. Karját hosszan kinyújtva átbotladozik a fal mellé, s most a kárpitozott falba kapaszkodva kísérel meg valahogy lejutni, de vaksi szemével csak a felismerhetetlen, félelmetes sötétet érzékeli.

  Valaki váratlanul karon ragadja.

  – Jöjjön!… Most lépjen egyet!

  Vakon, zakatoló szívvel engedelmeskedik.

  Egy örökkévalóságnak tűnik, mire leérnek, és résre nyitják előtte a kijárati ajtót.

  Végre: fény!

  Káprázó szemmel, hunyorogva áll a nagy semmiben.

  Hatalmas terek, folyosók, és sehol senki. Topog kínjában és még jobban összeszorítja a záróizmait. „Jaj, csak szégyenben ne maradjak!” Még egy kicsit! Még csak egy icipicit! – biztatja önmagát.

  – Miért nem szóltál? – áll meg mellette a fia, és átöleli. – Maflán úgy belemerültem a cselekménybe, észre sem vettem mindjárt, hogy eltűntél mellőlem.

  Biztos kézzel vezeti.

  Szinte bezuhan a fülkébe. Micsoda megkönnyebbülés. Sírva fakad. „Istenem! Köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytál megszégyenülni!”

  Kisimult arccal később úgy jön kifelé, mintha egy győztes csatán lenne túl.

  Karcsi sehol.

  Megint rátör a pánik. Hol van? Mi történhetett? Rosszul lett?

  S körülötte megint a félelmetes nagy Semmi. Éjfél lehet már, sehol egy lélek.

  Nézelődik jobbra, balra, halvány fogalma sincs, hol van, merre kellene elindulnia. Hatalmas, magasba ívelő, szürke térségek, nagy, szürke, sima felületek, rejtett fényforrások.

  S ő valahol a közepükben, mint egy pici, elveszett hangya.

  Végre megpillant egy embert.

  – Nem látott innen egy fiatal férfit kijönni? – kérdezi reménykedve, bizonytalanul.

  A másik kérdőn néz vissza rá, mint aki azon tanakodik, vajon milyen szándékkal fordulhatott hozzá. Hm. Gyanús.

  – De… Voltak erre – néz vele farkasszemet, s nem mozdul a közeléből. Sőt. Egyre kíváncsibban, várakozásteljesen szemlélgeti. Mintha várna tőle valamit.

  Végre feltűnt a fia, s ők visszalopakodnak a helyükre.

  Illetve dehogyis oda. Ő ugyan még egyszer oda vissza, a bizonytalan magasba nem botorkál!

  – Majd ideülök az első sorba. Itt legalább biztonságban érzem magam.

  Gyorsan, kapkodva, nagyot szusszanva elhelyezkedik. Végtelen nyugalom és boldogságérzés szállja meg.

  Karcsi melléhuppan, de nagylelkűen továbbküldi.

  – Te csak ülj vissza a helyedre Ildikó mellé. Elég, ha én meresztgetem itt a nyakam.

  Karcsi elmegy, őt pedig elárasztják az emlékek.

  Hány éve is? Még kislány, s ott ül szülővárosa kis mozijában a legelső sorban, és ángyikájával, Kató nénivel az Elfújta a szelet issza magába elkerekedett, elbűvölt szemmel. Micsoda szerencse! Mégis kaptak jegyet erre a városban először vetített szélesvásznú színes filmre, amelynek mozijegyeiért hetek óta sorban áll a jónép. Drága a jegy. A nagybátyja csak a feleségének vett egyet, s a szülei is csak neki, az egykéjüknek. Ne maradjon ki semmi jóból. Igaz, hogy csak az első sorban kaptak helyet erre a hosszú-hosszú filmre, de sebaj! A nyaka majd kitörik, utána napokig sajog, de ő végre megelevenedni láthatja az egész városban rongyosra olvasott bestseller, Margaret Mitchell Elfújta a szelének szereplőit. A kövér Mammyt, a szépséges Vivien Leigh-t Scarlett szerepében és Ashley-t, jaj, Ashley-t nyúlánkan, szőkén és olyan átszellemülten, hogy megvesz tőle az ember. Hilda barátnője a vékony bajuszú, szívdöglesztő Clark Gable-ért rajong, vagyis Rhettért, a gátlástalan sármőrért és sikeremberért, de ő csak Ashley-ért, aki olyan távoli, finom lelkű, titokzatos, és csak messziről mer rajongani a gyönyörű Scarlett O’Haráért. Ó, bele lehet ebbe halni…

  Aztán visszazökken a Scorsese-film megrázó végkifejletébe.

  Éjjel fél tizenkettőkor ér véget a film.

  – Úgy örülök, hogy láttam! – lelkendezik a fiataloknak, mialatt kisodródnak a mozitermeket is magába szippantó nagyáruházból. Aznap ők az utolsó látogatók.

  A kijáratnál tanakodni kezdenek. Délután még ő ajánlotta a fiataloknak, hogy menjenek majd tovább, kávéházba, vagy táncolni a társaikkal. Neki éves nyugdíjasbuszjegye van, nem gond hazamennie. Éjfél után azonban már nincs arra buszjárat. S ha lenne is, kérdés, hogy ilyen sötétben az egyre gyengülő látásával a megfelelő buszállomáson szállna-e le. Egyszer tovább vitette magát, mert nem ismerte fel a megállót. Szörnyű volt! Ki gondolta volna, hogy ilyen sokára ér véget a vetítés.

  – Majd külön taxiba szállok. Én fizetem. Nem lesz semmi baj. Ti csak menjetek egy másikkal.

  Azok összenéznek, sietve meghányják-vetik a dolgokat.

  – Nem. Nagyon késő van. Ez valóban maratoni hosszúságú film volt. Menjünk csak együtt haza. Ildikót útközben kitesszük a házuknál – határoz a fia, és taxit hív.

  – Nagy élmény volt! – lelkendezik ismét, már a taxiban. – A film is, s ez az egész… számomra már szokatlan nagy kiruccanás… – Könnybe lábad a szeme. – Ne haragudjatok, hogy így rátok lőcsöltem magam. Legalább harminc, de lehet, hogy már harmincöt éve is annak, hogy nem voltam moziban. Legutóbb akkor, amikor az Arénába kísértem el az éppen nálunk nyaraló Ákost, unokaöcsénk óvodáskorú kisfiát. Ákos azóta már nős, egy kislánya van – fordul Ildikó felé… – S amikor elolvastam az újságban, hogy egyik kedvenc rendezőm és az általam tévéből, újságokból még ismert kiváló színészek alakításával játsszák ezt az annyira beharangozott, Oscar-díjra jelölt filmet, elfogott valami furcsa, rég elnyomott vágy – hogy egyszer még elmenjek a moziba. Ugye nem haragszotok?

  Fáradtan rázzák a fejüket. Nyilván nem is értik, neki mindez miért jelenthetett olyan sokat.

  – Létezik még az Aréna? – jut eszébe váratlanul, s felrémlik előtte a poros-patinás kis mozi ott a postaépület mögött, ahová valaha annyit járt a férjével és később a gyerekeivel.

  Megrázzák a fejüket.

  – Állítólag lebontották. Vagy átminősítették valami mássá.

  Továbbsuhannak az éjszakában. Éjfél van.

Dinók Zoltán

Legalább a könyv olcsó

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól...

Dinók Zoltán

Legalább a könyv olcsó

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól...

Ficsku Pál

Szerelem első látásra, avagy a videodisznók hiteles története

Ha nem írsz meg estére egy novellát, akkor nem foglak szeretni.   Dehogynem fogsz, mondtam, és megcsókoltam a lányt. Hiszen nagyon szeretsz.   Nagyon szeretlek, de ha nem írod meg, akkor ma este nem...

Ficsku Pál

Szerelem első látásra, avagy a videodisznók hiteles története

Ha nem írsz meg estére egy novellát, akkor nem foglak szeretni.   Dehogynem fogsz, mondtam, és megcsókoltam a lányt. Hiszen nagyon szeretsz.   Nagyon szeretlek, de ha nem írod meg, akkor ma este nem...

Kis Kinga

A változás pillanata

– Ki akarja átszelni a Nílust? – A szobában síri csend, mindenki elképedve néz a katonára. A hallgatóság nem tudja eldönteni, hogy ez egy rossz vicc vagy egy még...

Kis Kinga

A változás pillanata

– Ki akarja átszelni a Nílust? – A szobában síri csend, mindenki elképedve néz a katonára. A hallgatóság nem tudja eldönteni, hogy ez egy rossz vicc vagy egy még...

Bakos Réka

„Isten megáldja!”

Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig...

Bakos Réka

„Isten megáldja!”

Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig...

Haramza Kristóf

Tragikomédia

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy...

Haramza Kristóf

Tragikomédia

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy...

Csík Mónika

Csillagmese

Azon a télen rettentő hideg keserítette meg a falusiak életét. A kutak gyomrában gyémántos tömbbé vált a víz, meghasadtak a házfalak, a madarak röptükben...

Csík Mónika

Csillagmese

Azon a télen rettentő hideg keserítette meg a falusiak életét. A kutak gyomrában gyémántos tömbbé vált a víz, meghasadtak a házfalak, a madarak röptükben...

Kőrösi Jozefin

A postás

A kora tavaszi napfény előcsalogatta a balkonládában szunnyadó virághagymákat. A nemrégiben fölhelyezett virágmintás függöny ráncain átszűrődő...

Kőrösi Jozefin

A postás

A kora tavaszi napfény előcsalogatta a balkonládában szunnyadó virághagymákat. A nemrégiben fölhelyezett virágmintás függöny ráncain átszűrődő...

Jódal Rózsa

Haza akarok menni!

„A napokban fagyok várhatóak.”   Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával...

Jódal Rózsa

Haza akarok menni!

„A napokban fagyok várhatóak.”   Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával...

Silling István

Az órásmester

Csonka Péter és piros arcú felesége, Zeller (született Zwiebel) Irma, akinek az apja sváb, az anyja bunyevác származású volt, Csamoklyáról költöztek a városba...

Silling István

Az órásmester

Csonka Péter és piros arcú felesége, Zeller (született Zwiebel) Irma, akinek az apja sváb, az anyja bunyevác származású volt, Csamoklyáról költöztek a városba...

Agárdi Gábor

Aranyos falatok

Könnyezett Sanremo, miközben Rémy andalgott még egyet a Császárné sétány fekete, bíbor- és krémszínben pompázó mozaiklapjain. A nyári zápor...

Agárdi Gábor

Aranyos falatok

Könnyezett Sanremo, miközben Rémy andalgott még egyet a Császárné sétány fekete, bíbor- és krémszínben pompázó mozaiklapjain. A nyári zápor...