Azon az estén is hullott egy kis égi áldás. Az eső szelíden szemerkélt, miközben Marcelin az utcai forgatagot kémlelte Jules kávéházának melegéből. Harmonikája a jobb lába mellett pihent. A Soprani Fratelli műhelyben készült hangszer volt az első, amit vásárolt. Azt ismételgette, hogy végső nyughelyére is magával vinné.
– Vagy legalább csak dobjátok oda mellém. Sosem lehet tudni – mondogatta sokszor, mosolyogva, miközben ült és várt. Maga sem tudta, hogy mire. Csak úgy. Mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy egyszerűen csak int a főúrnak, aki erre teljesíti minden kívánságát.
Párizs díszpolgáraként az utcán zenélve keresett egy kis kiegészítőt. Csekély nyugdíjából nem tudta fenntartani azt a kétszobás lakást, amelyet a polgármestertől kapott. A szerződés miatt nem adhatott túl rajta, visszautasítani meg nem szerette volna, ezért a fény városának kopottas vagy fényűző negyedeiben szórakoztatta a nagyérdeműt. Egykor Édith Piafot kísérte, most pedig folyton azért imádkozott, hogy napjában legalább néhány franknyi mellékes összegyűljön. Nem számított nagyétkűnek, igaz, étvágya sem volt igazán. A Le Petit Parisien mellett a másik törzshelyére, a Chartier étterembe járt. Egy hangulatos bisztró, ahol egyszerű fogásokat szolgáltak fel. Egy néhai vasútállomás váróterméből kialakított vendéglő, ahol megállt az idő. Ám nem csupán azért, mert a falióra olykor nem járt. Marcelin itt kizárólag vajon párolt fahéjas almát fogyasztott, amelyet egy palack Perrier ásványvízzel öblített le. Gyerekkora óta kedvelte ezt a finomságot. Nagyanyja minden vasárnap ezzel várta. Az illatától mindig meghatódott, bár mostanában valahogy úgy érezte, hogy elfogytak a könnyei, mire sírni tudott volna. Hazafelé most is útba ejtette a Daguerre utcát, ahol egymás után sorakoztak a tarka portékát kínáló üzletek. A muzsikus megannyiszor betért Basile vegyesboltjába is, ahol rendre néhány szál Montecristo szivart vásárolt. Az Algériából származó szatócs elegánsan előhúzott párat a pult titkos rejtekéből. Szinte mindennel szolgálni tudott, amit a kedves vevő óhajtott. Amiből pedig éppen kifogyott, azt gyorsan beszerezte. A muzsikus a lakásába érve kényelembe helyezte magát porlepte karosszékében, majd meggyújtott egy gyertyát. Fényénél rárobbantott egy kubaira. A füst szárnyra kelt a szellőzőn át, ő meg szinte beleszédült az élménybe. Lelkiállapotának impressziói nem hagyták nyugodni.
– Nincs idő a gyászra – mormolta magában Marcelin, miközben arra gondolt, hogy ő is ugyanolyan érzéketlen, mint mindenki más.
– A múltkor is olvasom, hogy elhunyt az az ismert színművész, Philippe. Előtte pár héttel még Jules kávéházában láttam, azután már az egyik vasárnapi újságból köszönt vissza a neve. Sírnom kellett volna, vagy legalább felsóhajtani, de én egyszerűen csak a földre dobtam a lapot, és szedtem a lábam, mert muzsikálni siettem a Le Petit Parisien teraszára. A művész úr kilehelte a lelkét, én meg… Tudom, hogy rám is ez vár, ha elköltözöm az örök vadászmezőkre. Akkor sem fog senki akár csak egy könnycseppet is hullajtani értem. Idejük sem lesz rá az embereknek. De meg is érdemlem majd, mert önző voltam… Mit voltam, vagyok… Rohan a világ, és olykor az az érzésem, hogy vele viharzok én is. Az istenit az egészbe.
A harmonikás másnap reggel a kis székre rogyott Jules kávéhazának teraszán. Hangszerének súlyától még arra sem maradt ereje, hogy észrevegye a fellegek takarásában megbújó napsugarakat. A sárguló leveleket sem figyelte szinte sosem, mert tudta, hogy egész életükben ámulatba ejtő halálkeringőjükre készülnek.
Aznap rutinból indította a repertoárját. Aztán egy belső hang késztetésére Charlie Chaplin egyik szerzeményébe kezdett. A Mosolydallam szólt, amelyet egyik nagy kedvence, Judy Garland is énekelt. 1960-ban Marcelin is fellépett vele a párizsi színpadon, a zenekar tagjaként kísérte. A törékeny előadó derűsnek hatott éneklés közben, de szeméből ömlött a könny. Önmagával küzdött a deszkákon. A tragikus sorsú díva egyenesen az életéért harcolt azon az esten, ahogyan most az idős harmonikás is. Marcelinnek minden egyes hang után Philippe jutott az eszébe, és persze a „csavargó” örök érvényű melódiájának szövegfoszlányai.
„Fedd el a szomorúság minden nyomát, akkor is, ha könnyeznél már… Mosolyogj, mit ér a bánkódásod? Rájössz majd, hogy az élet még így is megér minden fáradságot” – dalolta lágyan, miközben eleredtek a könnyei. A vén zeneművész pedig csak játszott tovább, bele a világba. Gyásszal teli szívvel, de végre a megnyugvástól mosolyogva.