Édesanyám szülei, apapám és szilikém, a Dűlőn laktak, így hívták az utcát. Nagyon szerettem hozzájuk járni, a ház nagyon különös volt. Egy zsidó család lakott benne, de a háború kezdetén elmentek, apapára bíztak mindent, aki nekik dolgozott, és hogy majd visszajönnek, mondták, és amit bírtak, vittek, de azért sok mindent ott kellett hagyniuk. Gyógyvíz töltésével és szállításával foglalkoztak még a békeidőben. Ugyanis az udvar közepén állt egy gyönyörű, márványlapokkal kövezett mély kút, sárga üvegkupola takarta, ez volt a keserekút, ezt a vizet palackozták, és szállították bel- és külföldre már akkor.
No de nem jöttek vissza, apapa és szilike a gyerekeiket ott nevelték fel abban a zsidó házban, és miután azok kiröppentek, ketten maradtak, s a nagy háznagy csak egy kis szegletét lakták. A kert, akár egy kisebbfajta park, különös fákkal, rózsákkal. Órákig bámultam a gyönyörű kút mély vizét, a csillogó üvegtetőt, bár már nem működött, mert az új kormány megtiltotta, nem volt szabad vizet húzni belőle.
Nem voltam egyedül, aki a kút vonzásában élt.
Zsófi csendes volt. Akkor beszélt, ha mondanivalója akadt. Az meg ritkán történt meg. Nem is tudnám megállapítani, hogy okos volt-e, vagy buta. Visszafogott. Ha nevetett, halkan, fojtottan. Ha szomorkodott, befelé, csendben, ilyenkor talán mintha az arca lett volna hosszabb. Gyakran találkoztunk itt, ezen a helyen, a keserekútnál. Őt is megbabonázhatta a kút, a víz illata, a mélység hangja, titka. Akkor még nem tudtam, hogy nem is a kút vonzotta oda a lányt nap mint nap, hanem inkább az a szerb fiú, aki odajárt apapának segíteni a kertet rendezni.
Miloš jó barátja volt annak a zsidó fiúnak, és amikor ők elmentek, továbbra is idejárt, talán megszokásból, vagy mert úgy érezte, ezzel tartozik nekik, vagy mert a hiányát próbálta ellensúlyozni a megszokással. Végül már mindenben segített a ház körül. Ahogy apapa öregedett, ahogy a fiú erősödött, úgy vette át a dolog nagyobb részét. Látszott rajta, hogy nem fél a munkától. Napbarnított testén feszült az ing. Széles válla, erős karja, fiatal ereje mindent elbírt. Erre figyelhetett fel Zsófi a kút mellől. Ugyanis kezdetben tényleg a kút miatt bámészkodott arra, kezdett barátkozni velem, míg ez a gyereklányos játék valami egészen másba fordult át. Gondoltam is, hogy ennek a Zsófinak nem lehet sok barátnője, ha a szabadidejét egy ilyen magamfajta kislánnyal tölti. Közben Miloš szúrós nézésű, zöldes szeme is megakadt rajta, gyakran akadt épp a kút körül dolga.
Emlékszem, egyszer ott bámészkodtunk a kútnál Zsófival, és mindketten a kút padkájára könyököltünk, úgy néztünk lefelé, amikor Zsófi száján kiszaladt, hogy olyan a víz, mint Miloš szeme, zöld és zavaros. Hirtelenjében nem is tudtam, miről beszél, mit akar ezzel, meg hogy is juthatott ez az eszébe. Nem is igen tudtam mit felelni az ilyen beszédre. Nem értettem még akkor a szerelemhez, de már a rezdüléseket, a kilengéseket érzékeltem. Aztán figyeltem is Zsófit. Láttam, éreztem, mikor izgul, feszült, mikor vágyódik, akar, mikor kedvetlen, mikor boldog, féktelen.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a keserekút csodakút. Még akkor is, ha nem volt használatban. Belengte valami varázslat. Talán ez babonázta meg a két fiatalt is.
Arra lettem figyelmes, hogy Zsófi mind több időt tölt a kútnál. Kezdetben csak elidőzött, aztán meg már ott találtam, amikor odaértem, és amikor ráunva a semmittevésre, odébbálltam, Zsófi még maradni akart, s maradt.
Aztán Miloš is elment, mint oly sokan mások akkoriban, ő is elment világgá, szerencsét próbálni. Zsófi pedig továbbra is eljárt a kúthoz. Velem játszadozott, beszélgetett, ha azt a néhány kedveskedő szót annak lehet venni. Inkább hallgatta a butaságaimat, a kavicsgyűjteményem gyarapodásáról, a kukoricababáim hajszínéről, a gödörátugró versenyről… Olykor el is mosolyodott, és láttam, Zsófi arca ilyenkor igazán megnyúlt.
Aztán egyik nap, amikor a keserekúthoz tartottam, már a Dűlő elején szokatlan embertömegbe ütköztem. Nem engedtek apapáékhoz, a kutamhoz! Ott ácsorogtam én is, megpróbáltam szófoszlányokat elkapni. Szegény lány – mondták –, nem bírta el a szégyent, úgy maradt, ki tehette, szegény lány… szegény… lány… szegény.
Döbbenetes. Tegnap még mosolygott, ma meg nincs. Hát ennyi. Ennyi az élet. Ennyi a varázslat. Ennyi.
Zsófi a kútba ugrott, onnan halászták ki holtan. Aztán eltemették a katolikus és a pravoszláv temető közé, a nagygödör mellé közvetlenül, nem lehetett a többi halott között, öngyilkos lett. Az élet ment tovább. Hamar a polcra került a történet, volt mindenkinek elég búja-baja, a hatalmas szegénység megtette a magáét, Zsófi sem érdemelt több figyelmet.
Én meg ismét eljártam apapáékhoz, a keserekútnál bóklásztam. Néztem, változott-e valami. De nem változott. Ugyanaz az illat, a mélység hangja, a víz pedig ugyancsak zöldes és zavaros, mint Miloš szeme. Mintha olykor Zsófit is láttam volna, amikor közeledtem a kúthoz, de aztán eltűnt.
Apapa meg szilike ahogy öregedtek, úgy lett minden az enyészeté, sőt még a házat is el kellett hagyniuk, akkor költöztek hozzánk. Az új vezetőség úgy döntött, hogy az állam tulajdona lesz a ház, és nagyüzemi gyógyvízközpontot létesítenek benne. Fúrtak, faragtak, a gyógyvízforrást megsértették, és többé már nem csordogált a keserevíz, a kút eltűnt, és vele együtt a varázslat is.