Hónapokig terveztem. Vagy talán egy évig is. Nem tudom pontosan. Nem tartottam számon a gondolat felmerülésének időpontját. Nem tartottam fontosnak. Mintha folyamatosan a fejemben motoszkált volna ez a gondolat. Valamiképpen meg kell oldanom, segítséggel vagy anélkül, de véghez kell vinnem. Aztán rájöttem, hogyan! Pakolgatás, rakodás, nagytakarítás során észrevettem, hogyha lepakolok az ágyról, ha kipakolok az ágy aljából, akkor könnyebbé válik maga az ágy, sokkal könnyebbé, mozdíthatóvá! És akkor kivonszolom, tervezgettem. Majd a nagylányom segít, szívesen segédkezik nekem, meg nem is szokott kérdezősködni, megszokta a furcsaságaimat, nem kérdőjelezi meg, ha éppen kicimbáljuk a hálószobaágyat az udvarra.
Két éve estem teherbe. Mikuláskor. Ajándék. Nekem igen. A gyerekem apjával vagyok öt éve, és megesik, hogy a szaporodás törvénye érvényesül. Örültem is. Szerelemgyerek! Szerettem ezt a férfit, az életem adtam volna érte, adtam is. Ő nem. Nem örült. Gondterheltté vált. Éjszaka volt. Csend. Ráült az ágyamra, a franciaágyra, arra, amelyet épp ki szeretnék cimbálni az udvarra. Az ágy szélére ült. Elég közel hozzám. Karnyújtásnyira. De akkor mégis távol éreztem őt, nagyon távol. Azóta pedig ez a távolság megsokszorozódott, és ma már fényévekről beszélhetek. Lassan ült le, nehézkesen az ágyra, arra, amelyet ki akarok húzni az udvarra három helyiségen át, és beszélt. Inkább motyogott. Meg kell ölni, el kell pusztítani, semmissé tenni. Lehet, nem épp így mondta, lehet, nem használt ennyi szinonimát, de én erre emlékszem. Amikor ráengedte a testét, az ágy megereszkedett, és mint mikor teleszívjuk magunkat levegővel, majd hosszasan kifújjuk, olyan hangot hallatott. Kristálytisztán emlékszem erre a sóhajszerű kilégzésre! Talán erre a legjobban. A súlya alatt meghajolt az ágy, a franciaágy, pontosabban a franciaágy azon része, ahová ült, de hát ez normális jelenség is ebben az esetben, fizikai törvény. Alig vártam, hogy elmenjen, hogy alaposan megnézhessem az ágyat, megvizsgálhassam. Meg is tapogattam azt a részt, ahol ült. Ugyanis ott nem rugózott vissza az eredeti méretre. Lyuk maradt, bemélyedés. Te jó ég! Hogy néz ez ki! Gondoltam akkor. Majdcsak helyrejön. Úgy kell. Hiszen nem olyan régi ez az ágy. Helyre kell billennie a dolognak. Biztos jó lesz. Rendben lesz minden. Aztán mégsem. Nem állt helyre az egyensúly.
Megszületett a kicsi. Egyéves lett, de a bemélyedés ott tátongott. Nem változott a helyzet, vagy inkább még jobban elmélyült, még nagyobb lett az ágyam szélén az a szakadék, törés. Megpróbáltam nem venni róla tudomást, mintha nem létezne. Aztán megpróbáltam megszabadulni tőle, letakartam, hátat fordítottam neki. De nem működött semmi. Nem hagyott. Ott tátongott az űr, és azt hirdette, hogy valami nem megy, valami nem jó, valaki más, valaki senki lett. Beszélt hozzám. Éjszaka főleg. A csendben. A fejembe lopta a gondolatait. Idegesített, nyugtalanná tett. Nem tudtam pihenni, nem tudtam aludni. Rémálmok és az álmatlanság váltogatták egymást a lyuk körül. Már a közelében sem szerettem lenni. Felzaklatott. Akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy meg kell szabadulnom tőle! Az átkozottól. Az életemre, a gyerekem életére tör! Ha harc, akkor harc, nem adom könnyen magam! De hát nehéz egy ilyen ágy, meg három szűk helyiségen kell átvonszolni… Viszont megéri. Újra szabad lehetnék, nem akarom ezeket a hangokat hallani!
Nem vettem másik ágyat. Nincs rá pénzem. Majd. Addig a földön fekszem. Kis fészket készítettem pokrócokból. Jó. Az ágy kikerült. Kicimbáltuk. Borzalmasan nehéz ágy. Nehéz volt megszabadulni tőle. Súlya volt a dolognak. Aztán végre kint volt az udvaron azzal az otromba és ostoba bemélyedésével! Nekiestem fejszével. Szét akartam verni, ahogy csak tudtam, hasogattam, hogy nejlonzsákokba dughassam a darabjait, hogy a szemeteskocsi elvihesse.
Minden erőmből vertem, csapkodtam az ágyat. Szakadt a huzatja, repedt a szövet, recsegett a fakeret. Többször nekifogtam, nem ment egyből, nehéz munka volt. De újra és újra belefogtam, a cél lebegett előttem. A lyukat vertem a leginkább, ott éreztem a legellenállóbbnak. Hasítottam, ütöttem, vagdostam, téptem. Estére fájt a karom, a vállam, a hátam, a derekam. Szemeteszsákokba csomagolva álltak a franciaágy darabjai a lyukkal együtt. Holnap hétfő, jön a szemeteskocsi. Elviszik. Ha szépen be van csomagolva a szemét, bekötve zsákokba, elviszik.
Elégedett voltam. Megfürödtem, elláttam a töréseket, a vízhólyagokat. Lüktettek a sérüléseim, fájt… Nem bántam. Elmúlik. A seb begyógyul. Lefeküdtem az új fészkembe, magamhoz húztam a gyerekem, az orrom a fejéhez nyomtam, és végre, hónapok óta először nyugodtan aludtam.