A szoba az öregeké volt, kizárólagosan. Egy vénséges falióra mérte a mérhetetlent. Nem szerettem. A hangja egyenletes, kimért, hideg, borzongató séta volt az időtlenségben. Mindig zavart, hogy belekontárkodik kattogásával abba, ami nem az övé. Mindenképpen rövidíteni akart a végtelenen. Gyerekes dühömet talán csak azért hozta ki belőlem, mert tudat alatt éreztem, hogyan lopja a legdrágábbat, az időmet, mindenki idejét. Pedig akkor még bőven volt belőle. Azt sem tudtam, mit kezdjek vele.
Ha nagyanyával aludtam olykor – mert szerettem, ha mesél –, úgy éreztem, az éjszakát is megzavarja, a csendet. Sosem állt meg. Ezt is furcsálltam, mert minden megáll egyszer, ami elindul – méltatlankodtam gyermekésszel –, csak ez az óra nem. Haragudtam rá, s úgy tűnt, ez kölcsönös. Meg aztán hangos volt, különösen éjjel. Nappal szinte észrevehetetlen volt, de az éjszakát ő uralta. Végigsétált hangjával mindenen. Szép lassan, kimérten, egyenletesen lépdelt keményre és puhára, testre és lélekre. Bőr alá bújt, követett, követte gondolataimat. Nem lehetett tőle aludni. Ott sötétlett felettem rémisztően, elpusztíthatatlanul. Úgy éreztem, ha felé nyúlnék, menthetetlenül rám zuhanna, és bezárna az időbe. Hogyan szárnyalhattam volna akkor tovább és tovább a mese szárnyán, amit nagyanya festett elém oly hitelességgel, hogy a mai rajzfilmgyárosok sem tudnák élethűbben elővarázsolni a képzeletből.
Egyedül a mese viaskodott az órával. A monoton, lépegető valamivel. Nagyanya olykor egyedül hagyott vele. Elhalkult, majd elhalt a hangja. Mélyülő szuszogás váltotta fel. Akadozó horkanás. A napi fáradtság beleitta magát a levegőbe, és elnyomta éberségét. Csak az óra és én léteztünk. Nem mertem moccanni sem, hadd higgye, magam is elaludtam nagyanyával.
Nem ment sokáig. Melegem lett, bilincsként kattant rám a kényszerítő mozdulatlanság. Viszkettem itt-ott, mozgásra kényszerített minden, hogy életjelet adjak. Hogy haragudtam magamra! Óvatosan a takaró alá csúsztattam a kezem, hogy ujjammal nagyanyába bökhessek. Ki is pattant a szeme szegénynek. Nem mérgelődött, nem szidott. Egy-két szapora lélegzetvétel után halkan megkérdezte: – Hol tartottam? – és mesélt tovább. Engem elöntött a boldogság. Győztem. Úgy éreztem, győztem az óra felett. S míg nagyanya tovább mesélt, békésen elaludtam.
Az óra végigkísérte az életem, pedig mindig szerettem volna megszabadulni tőle. Most is itt kattog felettem. Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert túl fog élni, mert azóta sem kopott a fénye, mert olyan elviselhetetlenül örök. Ki tudja, vajon ki mindenkit kísér még el bölcsőtől a halálig.
Felnőttem én is. A nagymama háza a földdel lett egyenlővé, de sokszor vélem azt, hogy belépek az ajtón, és ott van, ott vannak, mindannyian, akik körülvettek gyerekkoromban, és valóságosak, léteznek. Én pedig, mintha az anyaméhbe bújnék vissza, amikor a bentlét langyos melegét érezni kezdem egész valómmal… és élnek, változatlanul az idő nekik szánt szeletében egy örökkévalóságon át. Mozognak, lélegeznek, szeretnek, mintha más dolguk nem is lenne.
Az óra pedig ketyeg. Én ritkulok. Visszazáródom egy másik valóságba, a magam szeletébe. Egyszer s mindenkorra.