Évforduló

Oly távol, messze van hazám…”

 

Kedd volt.

  hétvégén otthon voltam, mint általában minden hétvégén. De nem hétfő hajnalban utaztam vissza Szabadkára, gimnazista éveim színhelyére, hanem egy nappal később, mert bedagadt a mandulám. Anyám a szokásosat rakta a vászonszatyorba: egy cipót, vöröshagymát, egy üveg paradicsomot és egy fej káposztát; a krumplit meg a kacsazsírt majdnem kifelejtettük, pedig nélkülözhetetlen volt, hogy kitartsak a hét végéig.

  Idegesek voltunk, kapkodtunk. Ráadásul apám azt mondta:

  ‒ Vigyázz magadra! Ha baj adódna, gyere haza.

 Tőle ekkora figyelem szokatlan volt, értetlenül néztem rá. Addig a legnagyobb távolság, amit gyalog megtettem, 15 km volt: Topolyától Moravicáig. Történhet valami, ami előrevetíti a harminc kilométeres utat?

  ‒ Ha nem jönne vonat… Hazataláltok a sínek mellett.

 

Előző tanévben a Magyar Vegyes Főgimnáziumba jártam, a három első osztály egyikébe, a vegyes osztályba. Ingázó diák voltam, mint sok más középiskolás. Mindennap fél ötkor keltem, délután hatra értem haza. Ötvenhat őszére új körülmények fogadtak bennünket: a szerb és a magyar gimit összevonták, áthelyezték a jelenlegi épületbe, neve Moša Pijade Gimnáziumra változott. A második évfolyam négy szerb osztállyal bővült, és két magyar osztály maradt meg 28-28 tanulóval. Az osztályfőnököm, aminek nagyon örültem, Sturc Jolán maradt. Ő tanította a latint, a magyart, és az önképzőkört is ő vezette.

  A Tanárnő szinte barátként kezelt bennünket. Magázott minket; néha azzal tisztelt meg valakit, hogy letegezte. Sok mindent megosztott velünk: egy-egy József Attila-versre felhívta, Juhász Gyula, Radnóti, Babits soraival keltette fel érdeklődésünket, az önképzőkörön mesélt olvasmányélményeiről, s olyan írókhoz csinált kedvet, akik még nem voltak az iskolai tantervben. Személyre szólóan ajándékozott könyvet vagy egy-egy könyvjelzőnek kimásolt verssort (pl. Juhász Gyuláét).

  (Emlékeimben más, kedves apróságok között él egy, akkor még ritkaságszámba menő narancs látványa: a szünetben a tanáriba mentem krétáért, a Tanárnő éppen narancsot hámozott, leültetett, és megfelezte velem a gyümölcsöt.)

  A legjobban azokat a sétákat szerettem, amikor órák után elkísérhettük őt. Ilyenkor bepillanthattunk magánéletébe, egyikünknek-másikunknak megmutatta a Bašić utcában levő lakásukban a könyveit és a gyerekszobát is; ma is látom a színes, csíkos takaróval letakart három gyerekágyat. Ezeken a hazafelé vezető sétáin tudtam meg, hogy Budapesten tanult – nem könnyű körülmények között. Egy alkalommal a szép, nagy kék szemű lánynak az igazgató ösztöndíjat ígért bizonyos félreérthetetlen intim szolgáltatásokért. A Tanárnőtől tudtam meg, hogy az Informbüro idején, amikor mindkét oldalon folyt a sárdobálás, az uszítás, s a madár sem repülhetett át a határon, mennyire fájt neki, hogy elszakították rokonaitól, tanáraitól, barátaitól. Magyarországi születése és végzettsége miatt – mint olyan sokan mások – ő is a megbízhatatlanok, gyanúsak közé tartozott.

 

Egy késő este eljöttek érte is az Udba (Állambiztonság) emberei. A gyerekek aludtak, ő és biológiatanár férje éppen befejezték a dolgozatok javítását. Lepihenni készültek ők is éppen, amikor két férfi dörömbölt az ajtón. Olyan idők voltak azok, amikor egy pillanatnyi kétsége sem lehetett: érte jöttek.

  A Tanárnő annyit kért, hogy megcsókolhassa a gyerekeit. Csak gyorsan, nincs időnk – mondta az egyik férfi. A férje táskába tett néhány dolgot, közben azt kérdezte, hova viszik, mit akarnak tőle, meddig tartják benn. Holnap órái vannak! Az alacsonyabb férfi rámordult: Hallgass! – Majd mindent megtudtok! – tette hozzá a másik.

  A Tanárnő szerette volna magával vinni egyik erőt adó, kedves könyvét (már nem emlékszem, hogy melyiket), de nem engedték, mondván, hogy arra nem lesz semmi szüksége. S. Béla fehér lett, mint a fal, hiszen nem egy ismerősüket tartóztatták le, hurcolták el, s a Goli otok sem volt titok. – Én félelmem ellenére is elhárítottam a rettegés gondolatát, mert nem volt semmi bűnöm; inkább arra gondoltam – mesélte a Tanárnő –, hogy gyorsan visszaengednek, ott nem lesz időm olvasni.

  Férje leemelt a fogasról egy melegebb kabátot, felsegítette rá, majd a cipőjét is segített felvenni. (A két pasi csak bámult, ismeretlen lehetett számukra az a minden mozdulatukban megnyilvánuló gyengéd szeretet, amely kettejüket oly szorosan összefűzte.) A papucs, amelyből a Tanárnő kilépett, és feszültségében is gondosan egymáshoz igazított, ott maradt az előszobában.

  Amikor hazaengedték, ez a változatlan kép fogadta: a két, pedánsan egymáshoz igazított papucs, mely őt várta, és melyet senki, sem a férje, sem a három gyerek közül egyik se mozdított el.

 

Október 23. volt. Apám útnak eresztő mondatán kívül is volt a levegőben valami vibráló, nyugtalanító. Szabadkán, a vasútállomásról iskolába menet a Kossuth utcán a házakból itt is, ott is kihallatszott a Kossuth rádió és a Szabad Európa hangja. A suliban Feri bácsi késve rázta meg az iskolacsengőt, a folyosóról nem zavartak be bennünket. A szokásosnál nagyobb volt a nyüzsgés. Matekóránk lett volna, de Bébi néni helyett a Tanárnő jött be órára. Előző héten Mankiewicz filmjét, a Julius Caesart néztük meg, azt kellett elemeznünk. De a Tanárnő nem kérte számon a házi feladatot, helyette felolvastuk és elemeztük Petőfi A kutyák dala és A farkasok dala című versét, bár a tananyagban még nem tartottunk Petőfinél. Ez volt az ő válasza az eseményekre, s ezzel segített bennünket a megértéshez.

  A következő napokban nem minden tanár követte a tananyagot. – Húsz kilométerre innen forradalom van – mondta a Tanárnő, és a forradalmakról, társadalomról, átalakulásról, a népek szabadságáról beszélgettünk – a megértéshez sok versidézettel; vitatkoztunk tizenhat-tizenhét évesen, naivan, érdeklődve, növekvő lelkesedéssel. (Emlékeim szerint a Tanárnő mindig forradalmat mondott, soha nem „ellenforradalmat”, még évek múlva sem.) Azokban a napokban újabb és újabb híreket hoztunk az órákra: a „magyaroknál lőnek”, Budapest utcáin folyik a harc, már más városokban is előkerültek a fegyverek, a fiatalok ott vannak mindenütt, sokan az osztrák határon át Nyugatra indulnak… Hol morzsákban, hol nagyobb darabokban áttört a határon a történelem.

 

November elején Szabadkára is érkeztek hontalanná vált fiatalok, ez már a forradalom leverése idején történt. Az ország befogadta, majd továbbvitték őket táborba, Kragujevacra (is). Nem emlékszem rá, hogy találkozhattunk volna velük, de a Tanárnő itt sem tagadta meg önmagát: címekhez juttatott bennünket. Levelezőbarátságok születtek, én M. Ferinek írtam, fényképet cseréltünk. A szőke, vézna, tizennyolc éves fiú néhány hónapig a kragujevaci táborban kapott menedéket, majd eltűnt Nyugaton. Aztán a kapcsolat megszakadt.

 A magyar hazából önként távozók vagy a megtorlás, a bosszúállás elől menekülők „itt hagytak” egy dalt. November elején hallottam először „himnuszukat”, az Oly távol, messze van hazám… kezdetűt. A nosztalgikus, szomorkás, hazavágyó szöveget és fülbemászó dallamát pillanatok alatt megkedveltük és naphosszat dúdoltuk. Az Újvidéki Rádióban pedig hamarosan naponta többször is felcsendült, s a kívánságműsorban ezzel adtak életjelet magukról az otthoniaknak, vagy üzentek-keresték egymást családtagok, barátok.

  Ötödikén vagy hatodikán a Tanárnő kezében egy vékony nyomtatott füzettel, a Petőfi-könyvvel és azzal a hírrel jött be az órára, amit már mindannyian tudtunk: Pest utcáin megjelentek a szovjet tankok. Igazgatói rendelet szerint az értékelést a magyar eseményekről minden osztályban fel kellett olvasni. A szerb nyelvű szöveget értettem is, meg nem is, a szavak egy része átjött, a lényeg azonban nem. A Tanárnő azt mondta: megbízható, tárgyilagos, eddig ez a legjobb, amit a napokban a forradalomról olvasott. Aztán a Petőfi-kötet után nyúlt, és olvasni kezdte A szabadsághoz című verset.

  „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!”

  Olvasás közben a hangja egyre halkabb lett, az utolsó padokban ülők félig felemelkedtek. A vers azon részénél, hogy …Vagy nem tettünk még eleget érted?…, megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta a könyvet: Folytasd, kislányom!

Az utolsó sor elhangzása után mozdulatlan csend támadt, aztán a Tanárnő cipőjének koppanása hallatszott, amint egész közel lépett az első padokhoz. – Gyásznap van – mondta. – A fűszál most a lánctalp alatt az anyaföldhöz tapad, de felegyenesedik újra, ha elvonul a tank.

  Nagy kék szemében megjelent a könny.

  – Hazamehetnek, ma nem tartok több órát.

 

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...