Ab ovo

Ab ovo

A bánsági Kevedobráról származó Đuričin Timának olyan álma volt, amelyet három hónapig álmodott az 1770–1771. esztendő telén nap nap után, vadlúdtollal bélelt dunyhája alatt. Ártatlan böjti álma arról szólt, hogy az idők kezdete előtt kinőtt egy olajfa akkor, amikor még semmilyen teremtmény nem járt a Földön, és a legjobb cédrusból készült hajó még szárazon vesztegelt. Ez az olajfa és cédrushajó látogatta húsz éjszakán keresztül Tima álmát, és pontosan oda fészkeltek be a lelkébe, ahonnan a tenger távozott, és ahová növényzetével egy elburjánzott kert telepedett.

  Tima torokszorongató bágyadtságban ébredt, hasogató fájdalommal a csuklójában, csöndbe ágyazódva, egy ismeretlen és furcsa érintésre kelt, amely sűrű fekete hajfonatához ért. Azon a reggelen Đuričin Tima orra mosolyra állt, fülei pedig szétfelé, és ez alkalommal is úgy vélte, hogy minden teremtménynek jogos jussa rövid élete folyamán a félénkség. Nem akart Tima soha a fülének hallótávolságától és a látóhatártól messzebbre menni. Megszállottan mindig a csontjairól nyavalygott, és igyekezett óvakodni mindattól, amit látott és érzett: a hóban kirajzolódó jelektől, a nagyon korán beköszöntő fagyoktól, a keréknyomon éledő friss árnyaktól és az ezeréves gyerekektől.

  A nappalok valóságában, amely a fény okozta könnyelműséggel van telítve, Tima állandóan a feledés ígéretében élt egyértelműen körvonalazható beszédével, az éjszaka érkező csönd idomaival szemben. Ezért sietve és hirtelen menekült a valóság révébe: a falusi asszonyok ölébe, a bor repedt és mosdatlan ízébe, a helyi lopások és verekedések gyors és gyanús ínségébe. Elkerülendő a bajt, hogy az alvás megkísértse, Tima el akarta terelni magától az álmot, mint ahogyan a hamis kutyát zavarja el, vagy azokat az éveket, amelyeket legjobb elfeledni.

  Szent György napja előtt az 1771. esztendőben Timában gyökeret vert az a meggyőződés, hogy „a dőreség és a hiúság bűnébe” esett, és „odaadta magát a másik oldalnak”, ahogyan azt az apja, Lázár is mondta neki állandóan. Igaz, Timának atyja, Lázár olyan ember volt, aki éjszaka vibrált, nappal pedig ámult, de egy gondolatát sem tisztelte másképp, mint káromkodva. Szerinte a fiának nem volt ki minden kereke, agyalágyult lett. Ezúttal eltúlozta, túlpörgette a dolgot, egész Kevedobra hallotta hírét, a falu viszont, mint minden falu, szereti szájára venni az ilyen dolgokat, és a más bajával foglalkozni.

  A falusi jómadarak és kapcabetyárok, akik átordibálták az életüket, és könnyen belebonyolódtak a csalfaságokba, elherdálták a legszebb éveiket, mintegy menekülve a meg nem sejtett tehetetlenségtől, akikkel Tima a kocsmában múlatta az idejét, még ők is azt mesélték róla, hogy „teljesen becsavarodott”, és „maga után húzza az eszét, mint juhász a botját”. A falusi özvegyasszonyok, akikhez Tima néha eljárt, ők is azt állították, hogy az említett illető szinte fél a női kényeztetéstől, és összerezzen, mint a ló a hámban, amikor női hangot hall, és menekül előlük, mint egy szerzetes. A korosabb asszonyok már azt mesélték, hogy Tima agya elpárolgott, holdkórossá vált, előrenyújtott kézzel, hunyorogva járja a falut, felmászik a templomtoronyba, onnan szólongatja a tengereket és az óceánokat, a hegyeket és az eget, és mindig valamit károg – mint egy holló.

  Egyes kevedobraiak 1771 tavaszán, amikor még a föld fagya ki sem állt, azt vették észre, hogy Tima jeleket hagy. Senki sem követte Kevedobrán keresztül, pedig sok ember került akkor a felszínre, mert a nagyvilágban, így ebben a faluban is, akkor kapott teret a „jelentéktelenség”. Éjjel mindenki valami titokzatos bolondságokat gyűjtögetett, miközben nappal úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Tima furcsa jeleire ezek az emberek véletlenségből futottak rá; többségük a falu apró fenntartásokkal kezelt tekintélyének számított, de a falu hitelt adott nekik, mert azok közé tartoztak, akik mindenben benne vannak egy kissé: egy kicsit isznak, kicsit esznek, kicsit lopnak, kicsit hazudnak és csak egy kicsikét szerencsejátékosok.

  Mit is vettek észre ezek az illetők? Tima megszerette a csöndet, élvezte a semmittevést, és leginkább az nyújtott neki örömet, amikor a gondolatai morajlottak; önfeledten késett le minden falusi rendezvényt, annyira, hogy soha nem ért oda egyikre sem; teste jól tűrte a böjtöt; a határban alvó ürüléket hagyott; rettegett a halaktól; a falusi utcákat kézen állva járta be éjjelente, a porban hagyott kézlenyomatai a legnagyobb tenyérlenyomatok voltak egész Kevedobrán; a gazdaságából származó valamennyi disznó, amelyeket a falu legelőjére hajtottak, valamilyen figyelmességgel volt megverve; neki viszont a homlokán megjelent két olyan keresztbe álló ujjnyi vastagságú ránc, amelyhez hasonlót még senki sem látott.

  Azon a tavaszi délutánon az 1771. esztendőben, amikor a bánáti határt őrült árnyak járták, a kutakban pedig valamiféle sekély nyugalom uralkodott, Tima egy öreg eperfa deszkadarabra megfestette az első ikonosztázát. Csodák foglalták keretbe azon a napon a falut; nem múlt el hiába a nap, pedig vasárnap volt; Kevedobra felett fénycsóvákban ott lebegtek az ősök. Ettől a naptól kezdve amibe Tima belekezdett, az sikerült neki; a szent kékség alagútjába lépett; az atya tükröződése végigfutott a testén; a lelkéből egy üstökös szabadult ki, szikrázott minden rezdülésekor, amikor Tima szuszogott. Levegőt vett, és úgy érezte, hogy minden pórusa kirobban, a teste szétárad, és csak repül, repül, repül a több ezer éves szél fuvallatával. „Ez a föld van a legközelebb az éghez” – gondolta Tima, amikor ikonosztázát befejezte, és a szeme helyett a kút hideg vizében, akkor először, meglátta saját menekvését.

  Kostin Pero, a szamosi kocsmáros, aki kétszer túlélte már a saját korát, elsőként rendelt Timától ikonosztázt. Pero, akinek a lelke már sok mindent megélt, és bele is savanyodott az életbe, magában hordott egyféle félelmet az elmúlástól; tudta, hogy készülődni kell az öröklét fájdalmára. Ezért kérte, készítse el családi szentjének ikonosztázát, amelyen Szent Miklós viselje magán az öregség porát, és legyen bölcs az arckifejezése. A szentkép hordozza otthona nyugalmát és csöndjét. És semmi többet. Kostin Perónak elege volt már az élet apró zsarolásaiból, a közösségen átzengő kiteljesületlen muzsikából és az időnek abból a körkörösségéből, amely mindig a kiindulópontra viszi vissza a dolgokat. Tudva, hogy egyre közeledik a porrá válás ideje, családi szentjéről egy új ikonosztázt szeretett volna készíttetni, mielőtt az ég kékjébe oldódó tökéletesség részévé válik, ahol a tökéletlen igazságtalanságnak, hevességnek és emberi hangoskodásnak már nincs helye, és az élet gubancai is kibogozódnak.

  Amikor Kostin Pero meglátta Szent Miklós ikonosztázát, érezte, hogy megroggyan a lába. Napnyugtától napkeltéig, amíg a Szamos felett lebegtek a házak és kapuk, az öreg kocsmáros a szent képe előtt imádkozott. Látni vélte ősei fekhelyének mocorgását, a túlvilág titokzatos mezejének őreit, az időt a csodákkal, és mindezt a fényben ellobbanni. A szent alakja magas és vékony volt az ikonosztázon; Szent Miklós feje az eget horzsolta; körötte vattaszerű, kozmikus felhők; a szent bal kezéből mély, kék fény áradt szét; a szamosi templom a szentnek a térdét alig haladta meg, egy ősi olajfa világlott elő a háta mögül, és egy kis cédruscsónak hajókázott a szárazon. A lélek világossága pókhálóként hálózta be az ikonosztázt.

  Kostin Perót hajnalban a fiai elrángatták a szentképtől. A lábát valamilyen józan gyengeség ernyesztette el, rátört az elhamvasztott idő és a reggel fájdalma, a kocsmáros kiszáradt ajkaival csak azt seppegte: „Az ige testet öltött! Az ige testet öltött!” Pero fiai az öreget a hűvös „hátsó szobába” vitték, ahol boldogan aludt hét napon át a vadlúdtollal bélelt dunyhája alatt.

  Attól kezdve Tima ikonosztázai elterjedtek szerte a Bánátban és a világban. Rendelték őket a kereskedők, falusi jegyzők, papok és tisztek, akik a császárt védték a távoli csatatereken. Voltak a rendelők közt muzsikusok, dudások, parasztok, akik búzával fizettek, orosz kereskedők, moszkoviták, akik az ikonosztázokat Oroszországba vitték. Aki utazott, az táskájában vitte Tima festményét, mások fogatos kocsin a saroglyában, amikor a mezőre mentek, az öregek az eperfa alá is kitették, sőt körmenetben vitték, ha nem esett az eső. Ikonosztázainak fénye betöltötte a bánáti határt, a világnak ezt a siralomvölgyét, mintegy virrasztómaszkként keresve a megbocsátást.

  A temesvári szerb ortodox püspök, Jovanović-Vidak Vićentije vladika egy nyáron magához hívatta Đuričin Timát a püspöki rezidenciára. Abban az 1774. esztendőben történt ez, amely álmokban szűkölködő furcsa év volt, mert baljóslatú jelek félelemkeltése közepette telt, telítve hangos emberi bizonytalansággal és kísérteties, ismert bűnökkel, amelyek mindenkihez eljutottak. Akkor még nem lengett sok lila árny a légben; forró volt a nyár, a légáramlatok tömlőit valaki eldugta; az öreg vladika tudta, hogy a világ körvonalai változnak, a világmindenség egyensúlya kibillen, népének szíve van, de az öntudatra ébredés és a „megvilágosodás” pillanatát még meg kell találniuk.

  A bánáti festőre várva a temesvári püspök újra átvizsgálta saját életét, kitakarítva öregkorát, lapozgatva régi áradások lapjait, amelyeknek már nem maradt hely a mélyben, mert a fájdalmas álmok csomagjaként elsodródtak.

Timát a vladika a „fogadószobájában” várta, amely a temesvári főtérre nézett. A téren kocsik mozogtak, mit sem tudva, hogy merre tart, morajlott a világ éber zajlása. A tér felett elrepült egy raj galamb. Semmitmondó madártekintetükkel követték a történéseket. Az öreg püspök morzsolgatta kezében a rózsafüzérét, amelyet a Szentföldről hoztak neki. Lelki egyensúlyát az imában találta meg, amely mint egy jó védmű, még inkább felerősítette.

  A temesvári vladika úgy döntött, hogy Timát elküldi Bécsbe, a híres festőiskolába. Csakis ott tanulhatja ki a képfestőszakmát, hogy általános tudással felvértezve és „megegyházasiasodva” a tudása legyen türelmének szövetségese, és a megvilágosodás lengje körül. Ott Bécsben, az idegen világban Timának szüksége lesz értelmi és lelki képességének védelmi sáncát kiépíteni, amelyet a bölcseletnek ez a kis homokja nemesít, beoltja, nem hátráltatja, hanem fogyaszthatóbbá, érthetőbbé és jobbá teszi. A vladikával folytatott beszélgetést követően Tima először, amióta ikonosztázfestésre adta azon a télen a fejét, megijedt: valamiféle félelem fogta el a heves újjászületéstől, amitől ismét levegő nélkül marad, és magában valamilyen újabb fátlan vidékre kell mennie, gomolyfelhőkkel a feje felett, amely a végtelenben csatangol, és mégsem mozdul sehová, soha.

  „Követni az országutat nem bűn” – mondta Timának a temesvári vladika, Jovanović-Vidak Vićentije, és odaajándékozott neki egy fehér, selyem zsebkendőt, kézzel hímzett monogramjával. Tima beszállt a menetrend szerinti Temesvár–Szeged–Bécs postakocsijárat fülkéjébe. A kabin körül a tökély hangja fütyült, idegvégződései érzékelése elmozdultak, csavaros tekintete a kis ablakon keresztül követte a hiányos eget.

  Megkeseredett nyulak szaladgáltak a bánáti határban.

  A kerék nyomán, a sűrű bánáti sárban friss árnyak rajzolódtak ki.

  A bécsi Művészeti Akadémián, a híres Franc Millernél az 1775. esztendőben az úgynevezett „fabábok játékát” játszották. Frissen érkezett tanítványait bezárta egy tükörszobába az épület alagsorában, majd Franc mester mindegyikőjüket megforgatta, majd hét órán át abban a helyzetben tartotta, amelyikben a tükör elé vitte.

  Tima nézte magát a tükörben; látta a puszta világot és annak az önmagát képező kis részét, a vénséget, a magzati figyelmet és az epeömlést.

  És egy ezeréves gyermeket…

 

                                                                                                                                                                             Fordította: Juhász Attila

 

 

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...