Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de úgy érezte, hogy most is nézi valaki. Kinyitotta a szemét, kitörölte a csipát belőle, a bal oldali ablakon a hold vigyorgott rá, jobbról meg a felkelő nap mosolygott. Az ég meg olyan volt, mintha márványsajttal kenték volna be az alját. Álmodok, vagy ez igaz? Tényleg nézték. Bal oldalán Kópé állt, a kisfia, jobb oldalán meg az ikertestvére, a kislánya, Huncutka.
Vigyorogtak.
Apa, kelj fel! Irány fogat mosni! Aztán megmutatod, hogy megcsináltad-e a leckét tegnap este? Elmosogattál-e? Utána tíz perc reggeli torna! Ja, és a kutyust is vidd le sétálni! És megeszed az összes reggelit! Na, gyerünk! Apa.
Apa még mindig azt hitte, hogy álmodik, de amikor a gyerekek lágyan reggeli puszit adtak neki, elhitte, hogy ébren van.
És mi lesz az iskolával? – kérdezte Apa.
A két gyerek elkezdett ugrálni, és azt kiabálták, hogy nincsen többet iskola! Nincsen többet iskola! Mától a Gyermekvárosban élünk. Minden fordítva lesz! A felnőttek fogadnak szót a gyerekeknek. Nincsen többet spenót, csak palacsinta meg torta.
Na, gyerekek, ti játsszatok még egy kicsit, aztán irány az iskola, én meg elmegyek dolgozni, mondta Apa.
Nem akarsz szót fogadni? – nézett szigorúan Apára Kópé. Akkor sarokba kell, hogy állítsunk. A Gyermekvárosban a felnőttek fogadnak szót a gyerekeknek. Rend a lelke mindennek! Ha nem akarsz iskolába menni, akkor térdelj csak babzsákra a sarokba, azzal elővette a babzsákját, és apa letérdelt a sarokba. Huncutka is elővette a babzsákját, és Apa fejére tette. Vigyázz, le ne essen! Gerincesnek kellene lenniük a felnőtteknek.
Hirtelen furcsa zaj támadt, furcsa, nagyon furcsa, egyre jobban erősödő zaj.
Mi ez a hang? – kérdezte Apa.
Jön az ágyhelikopter, válaszolta Kópé. Feltaláltam az ágyhelikoptert. Ha éjszaka alszunk, oda repít, amiről álmodunk, nappal meg oda, ahová akarunk repülni.
Huncutka kinyitotta az ablakot, és berepült az ágyhelikopter. Apa meg akart fordulni, hogy megnézze, milyen is az, de Kópé rászólt, felnőtteknek közelről megnézni tilos.
Akkor ma ti mentek helyettem dolgozni? – kérdezte, mert Apa mentőhelikopteres volt.
Kópé megvakarta a fejét, mert arra nem gondolt a Gyermekváros megalakításakor, hogy ha minden fordítva van, és a felnőttek járnak iskolába a gyerekek helyett, akkor a gyerekeknek kell dolgozniuk a felnőttek helyett. Huncutka tudta, hogy Kópénak valamit válaszolnia kell, mivel ikrek voltak, ismerték egymás gondolatait.
Szabit vettünk ki mára, mondta. Úgyhogy maradj csak a sarokban.
No, hova repüljünk? – kérdezte Kópé Huncutkát.
A cirkuszba. Szabadítsuk ki Leót, az oroszlánt, és vigyük vissza az állatkertbe a feleségéhez, Leához és a kicsi Leóhoz.
Úgy is lett. Megmondták Apának, hogy fel ne merjen kelni a babzsákról, mert ők nagyon szigorú gyerekek lettek. Amúgy is, örüljön, hogy nem kell iskolába mennie, és ebédre nem kell vegetalevest és finomfőzeléket ebédelnie a menzán. Odatettek mellé két csomag csipszet és egy doboz almalevet, azzal beszálltak az ágyhelikopterbe, és kirepültek az ablakon.
Kint furcsa látvány fogadta őket. A levegőben ágyhelikopterek balettoztak, bennük gyerekekkel, a földön meg felnőttek mentek iskolába és óvodába, hátukon a húszkilós iskolatáskával, kezükben tornazsákot lóbálva. Kovács Béla anyukája láthatólag majd megszakadt a hátizsák alatt, reggelente csak egy kis ritiküllel szokott járni dolgozni, most Béluska haladt előtte, nyomkodva a mobilját, késésben voltak, Béluska megszaporázta a lépteit, a mamája szinte sírva futott utána. Hollauer Pisti mamája egyedül ballagott, hóttfáradtan. Pisti szüleinek a házassága nagyon jó volt, soha nem veszekedtek. A papája buszsofőr volt, reggel hatra járt dolgozni, a mamája meg állandó éjszakás nővér, reggel hatig dolgozott, így Pisti egyedül járt iskolába. Most a mamája ment egyedül. És Kópé a levegőből látta Szepesi Susa mamáját is, amint egy óriás-babakocsival tolja a nagymamáját, Joli nénit, biztosan a bölcsibe vitte. Kópé szerelmes volt Susiba, Susi meg Kópéba, de még várniuk kellett a házasságra. Most, hogy minden fordítva van, ha visszaviszik Leót, délután megkéri a kezét.
Vígan balettoztak az ágyhelikopterek a levegőben.
A cirkuszban a ketrecmester fia felébresztette az alvó Leót, és kinyitotta az oroszlánketrecet. A ketrecmester fia átölelte az oroszlánt, elbúcsúzott tőle. Huncutka, Kópé és Leó beszálltak az ágyhelikopterbe, és elrepültek az állatkertbe.
Hanem az állatkertben nagy volt a felfordulás. Minden fordítva volt, a feliratokat mind összecserélték. A zebra ketrecére az volt kiírva, hogy kolibri, a varánuszéra, hogy csimpánz, a denevérházra, hogy vadnyulak, a zsiráféra, hogy mosómedve, az elefántéra, hogy egér, az oroszlánéra meg, hogy krokodil. De itt valóban kicserélték az állatokat is. Nézte a két gyermek meg Leó az oroszlánketrecet, benne a krokodillal. Hát most mit csináljanak. A krokodilnak potyogtak a könnyei. Ő a vízhez szokott, meg a mocsárhoz, de az oroszlánok kifutójában nem volt mocsár. Krokodilkönnyeket hullatott az oroszlán is.
Most mit tegyünk? – kérdezte Huncutka Kópét. Hogy találjuk meg Leát és a kis Leót?
Most mit tegyünk? – kérdezte Leó a krokodilt.
Leó abbahagyta a sírást, és elüvöltötte magát.
Akkora üvöltés volt az, hogy még talán Afrikában is hallották.
Síri csönd lett.
Leó még egyszer elüvöltötte magát.
Még nagyobb csend lett.
Ekkor valahonnan a távolból előbb egy halk oroszlánköhögés hallatszott, majd egy szerelmes oroszlánüvöltés.
Megvannak, mondta Leó, és elkezdett szökellni a hang irányába, nyomában a krokodillal. A gyerekek az ágyhelikopterrel követték őket. Leó, Lea és a kis Leó boldogan sétált vissza az oroszlánketrec felé.
A gyerekek újra elkezdtek nevetni, sivalkodni, visítani. Kópé és Huncutka szomorúan nézett körül. Az egész iskola ott volt. Felnőtteset kellett volna játszaniuk, de úgy viselkedtek, mint a rossz, buta gyerekek.
Mit csináltok? – kérdezte Kópé.
Etetjük az állatokat – felelték a gyerekek, mert ki van írva, hogy: „Az állatokat etetni Tilos!”
Szégyelljétek magatokat! – mondta Huncutka feddően.
Ekkor megjelent az állatkert igazgatója.
Be kell zárnom egy hónapra az állatkertet. Az összes állat meg fog betegedni. Összevissza etettétek őket. Azt hiszitek, hogy ha az elefántnak egy darabka sajtot adtok, akkor az éhségtől nem lyukad ki a gyomra?
A gyerekek lehajtott fejjel cserélték vissza a feliratokat.
Ekkor oroszlánüvöltés hallatszott.
Hív Leó, mondta Huncutka, és az oroszlánketrechez repültek.
Vigyetek vissza a cirkuszba, kérte őket Leó. Nekem ott van a helyem, valakinek dolgoznia is kell, de köszönöm ezt a szép napot.
Apa! – kiáltott fel Huncutka, miután visszavitték Leót a cirkuszba.
Mi van Apával?
Mi van, ha még mindig ott térdel a sarokban a babzsákon? Tudod, hogy rossz a térde.
De Apa nem térdelt ott a sarokban. A két babzsák szépen egymás mellé volt rakva. A konyhából finom illatok szivárogtak ki. Almás-vaníliás és meggyes-mákos palacsinta illata.
Apa ott állt a konyhában.
Késtetek, mondta.
Az asztal közepén egy kerek túrótorta volt.
Gondolom, éhesek vagytok. Egyetek egy szelet tortát, én meg elkezdem kisütni a palacsintákat.
Mi meg utána megírjuk a holnapi leckét, mondták a gyerekek.
Soha többet nem szállt le a nappaliban az ágyhelikopter.