Apa egyszer csak ledobta az újságot. Már megint valaki, mondta, ezúttal zsírszódával. Anya a kredenc előtt babrált az edényekkel. Hátat fordított apának, mégis tudta, miről van szó. Az felénk jégszóda, szólt oda csak úgy, lazán, két edényzörgetés között. Apa nem válaszolt rögtön, hagyta, hogy tüzes eszenciává álljon össze benne az ellenkezés. Ha az újság azt írja, hogy zsírszódát, akkor zsírszódát, jelentette ki végül. Most meg anya tétovázott. De amikor apa már majdnem elhitte, hogy győzött, határozottan kijelentette, hogy amióta világ a világ, jégszódát isznak. Ritka kivételekben talán rézgálicot.
Apa ezt már nem hagyhatta annyiban. Akkurátusan összehajtogatta az újságot, majd a széken hátrafordulva megjegyezte, hogy a rézgálic lánykori neve kékkő, és hogy sem ő, sem az apja, sem a nagyapja, de még annak a nagyapja sem emlékszik olyanra, hogy valaki ebből akár egy kortyot is lenyelt volna. Gyufát azt igen, mondta bólogatva, gyufát rengetegen ittak azokban az időkben, amikor még nem találták föl a zsírszódát.
Öcsi az asztal másik felén írta a leckéjét, de ez a beszélgetés elterelte róla a figyelmét. Apa hangján megérezte a feszültséget. Az is árulkodott, hogy szinte élére vasalva tette le az asztalra az újságot, pedig azt ebben a helyzetben semmi nem indokolta. Most minden azon múlt, mit fog szólni anya az elkövetkező öt másodpercben. Ha ezt a kioktatást szó nélkül hagyja, öcsi egy idő után már megkérdezheti apától, miként függ össze a világ logikájával az, hogy valaki gyufát iszik? Ledarálja és belefőzi a kávéjába? Képtelenség. Mindez anyát is bosszanthatta, mert lecsapta a konyharuhát, megfordult, és a kezét csípőre téve egy viking harcos elszántságával nézett farkasszemet apával.
– Mi köze a gyufának a jégszódához? – kérdezte provokatívan, hozzátéve, hogy apa összekeveri a szezont a fazonnal, mert a gyufaivás a régi, cselédes világban volt divatban. Ezekben a mostaniakban már annyira kevés a spiritusz, hogy üdítőnek is elmehetnének. Nem így a jégszóda, mert az megfagyasztja és törékennyé teszi az ereket.
– Zsírszóda az, a kurva életbe! – csapott az asztalra apa, egyre idegesebben. – Jégszóda a pusztán volt, ahol ti laktatok, de nálunk városon zsírszóda volt, van és lesz!
Öcsi elérkezettnek látta az időt a békítésre.
– Lehet, hogy van zsírszóda is, meg jégszóda is – mondta.
Apa ekkor már nem bírt ülni sem: zörögve kitolta a feneke alól a széket, odament a hűtőhöz, kivett egy sört. A kupakját a kredenc oldalán lógó nyitóval pattintotta le.
– Most mindjárt azt fogjátok mondani, hogy ez, amit a kezemben tartok, nem sör, hanem ser, és hogy a kettő nem ugyanaz.
Aztán vadul belekortyolt az üvegbe. Öcsi ismerte ezt a szokását: ugyanilyen mohósággal ivott, ha meccset nézett a tévében, és a csapata a legordítóbb helyzeteket is kihagyta. Így jelezte, hogy számára tétje van annak az eseménynek, amelynek részese lett.
Ha ezt fokozni lehet, akkor anya még többet tudott apa indulatairól. Azt például tizenvalahány év alatt sem sikerült elérnie, hogy evés után leszedje a csetreszt az asztalról és beletegye a mosogatóba. Sosem várta el tőle, hogy el is mosogasson, csak azt, hogy ne hagyja az asztalon az edényeket. Hiába volt minden perlekedés, apa folyton azzal védekezett, hogy ez női munka, mint ahogy a kiégett villanykörte cseréje meg férfias virtus. Anya ezért a sorsába beletörődve mindig leszedte az asztalt, mert ismerte a mondást, hogy amit neked kell megcsinálnod, azt nem fogja helyetted senki.
De a zsírszóda túlment ezen a határon. Nem hagyhatta, hogy apa egy kósza újsághírrel romba döntse azokat a hagyományokat, amelyeket még az anyjától örökölt. Az újságok egyébként is mindenfélét összeírnak, ott is szenzációt keresve, ahol azoknak nyomuk sincsen. Mindezt anya bölcs megfontolással magában tartotta, de azt megjegyezte, hogy egyáltalán nem lenne meglepve, ha egy másik újság meg jégszódát írt volna, már ha lehozná ezt a tudósítást, mert az mindig benne van a levegőben, hogy az ilyen durva ügyek meg sem történtek.
– Már miért ne történtek volna? – kötötte az ebet a karóhoz apa. – Miért nem hihető el az, hogy valaki végső elkeseredésében ezt a megoldást választja?
Miközben ezt fejtegette, úgy nézett a kezében tartott sörösüvegre, mint egy kivégzésre ítélt mártír a sorsát eldöntő bizonyítékra. Anya eközben visszatért a mosogatáshoz, öcsi pedig elérkezettnek látta az időt, hogy a tudomány mezejére terelje a vitát.
– Föl kéne hívni a bátyót, ő kapásból megmondaná, mi a helyes kifejezés.
– Képzelem, hogy örülne, ha most rácsörögnénk, miközben valahol előadást hallgat – dörmögött apa, hozzátéve, hogy tudomása szerint a bátyó nem is ezt tanulja az egyetemen.
– Hát nem kémia szakos? – kerekedett el öcsi szeme.
– Biokémia – szólt oda anya csak úgy, minden hangsúly nélkül, de apa figyelmét ez nem kerülte el.
– Azt hittem, vegytanos, és ezt most halál komolyan mondom – kortyolt bele a sörébe apa, mire anya ismét abbahagyta a mosogatást.
– Olyan nincs, hogy vegytan szak, vegytant általánosban tanulnak a gyerekek, az egyetemen az már kémia.
– Na, látod! – mondta apa. – Igenis van különbség, lehet, hogy általánosban a zsírszódát jégnek mondják, de amikor megisszák, mindig fölveszi az eredeti halmazállapotát.
Anya erre már nem válaszolt, mert látta, hogy a dolog reménytelen. Volt még egy titkos adu ásza, a szomszédasszony, akinek az unokatestvére is ivott valamilyen kotyvalékot. Hatalmas szerencséje volt, hogy a kamrában nem talált sem jégszódát, sem rézgálicot, így be kellett érnie szalicillal, az meg nem volt annyira erős, hogy kiolthatta volna az életét. Az eset következményeként a szomszédasszony valóságos szakértője lett a témának. Át kéne hívni, és rávenni, hogy mondja meg: zsírszóda-e a zsírszóda, vagy inkább jég? De most, hogy ezt a lehetőséget végigfuttatta magában, anya elbizonytalanodott. Talán mégis két vegyszerről van szó. Az egyik erősebb, a másik gyengébb, ám hogy melyik az egyik és melyik a másik, azt tényleg csak a bátyó tudná megmondani.
Öcsi megpróbált visszatérni a leckéhez, de a betűk hangyákként futkároztak a szeme előtt. Amikor fölnézett, mintha egy árnyék libbent volna be az ajtón, egy sovány, kísértetszerű lány árnyéka, akinek két rövidre fűrészelt műanyag cső alján bujdokolt a szeme. Öcsi ránézett az árnyékra, az pedig vissza őrá. Mély, kiábrándult fájdalom szivárgott elő azokból a fekete csövekből, de aztán odament a hűtőhöz, és kinyitotta az ajtaját. Egy fél lábasnyi kacsazsír volt bent, a fagyasztó oldalán meg kásás jégzúzalék. Lehet, hogy egy-két sör is kallódott valahol, de az árnyék figyelme odáig nem terjedt. Ha beszélni tudott volna, biztosan azt mondja: na, látjátok, itt van a zsír és itt van a jég. Minek a kettőt különválasztani ekkora felhajtással?
Öcsi ettől a felvetéstől kuncogni kezdett, ami nem kerülhette el apa figyelmét.
– Tán csak nem rajtam röhögsz, ebadta kölyke? – morgott, ám ez olyan volt, mint a piacon vett angyalka: minden darabkájában mesterséges.
Anya válla meg úgy rázkódott, hogy nem lehetett eldönteni, sír vagy csak nevet. Akármit is tett, ügyesen leplezte. Apa ez után kijelentette, hogy ez volt az utolsó, amikor idéz valamit az újságból, majd vette a sapkáját, és átvonult a szomszédba a szombaton esedékes preferánsz partira. Estig nyomát sem látták, és amikor visszajött, már nem látszott rajta sértődés. Sőt – mert a cimboráival minden bizonnyal legurítottak néhány sört –, egyértelmű udvarlási szándékkal rácsapott egyet anya hátsójára.
Az eset megtorlatlan maradt, mint ahogy a zsírszódáról sem esett szó sem akkor, sem soha többé.