Tlan Gábor nem volt fiatal és nem volt öreg. Olyan volt, mint akinek nincs kora. Bágyatagon és szótlan ült a padon. Mindig ugyanazon a padon, és bámulta a sirályokat. Valaki kidobott néhány karéj kenyeret a kikötőpallóra, ott gyülekeztek a madarak, álltukban verdestek szárnyukkal, sohasem egyszerre csaptak le, hanem külön-külön, mintha megbeszélték volna. Mintha tudták volna, hogy mindenkinek jut és mindenkinek marad. De hát nem tudhatták. Mégis így viselkedtek, a jóllakottak elrepültek, ki, messze a tó fölé, helyükbe újabbak érkeztek. Számtalan sirály keringett a tó fölött. Megannyi ég felé törekvés. Hatástalan. Nem marad más, mint az ázó kenyérkaréjok a piszkos szürkében játszó téli vízparton. De a sirályok elégedettek voltak, erőszakos csőrükben a málló kenyérbéllel elégedetten röppentek tova, más társaiknak helyet csinálva. Tlan Gábor, ahogyan az már tudható ennyiből, púpos volt, két kicsi púp szúrta viseltes téli kabátját. Mellé telepedtem. Kérdés nélkül. Végül is a tó melletti padokra senkinek nincs opciója, vételi joga. Hiszen az csak egy pad. És mint ilyen mindenkié. Ezzel Tlan Gábor is tisztában lehetett, mert szótlan maradt, és továbbra is csak előrebámult, ártatlan tekintettel a sirályokat szemlélte. Oldalról a tekintete kiolvashatatlan volt. Ez felbosszantott kissé. A közeli kocsma központi helyét a legfőbb katonai vezető óriási méretű festménye uralta, a kocsma előtti térség üres volt, nem járt arra egy lélek sem, lélektelennek és embertelennek hatott a füves térség, csak a zászlórudak ciripeltek a szélben, ahogyan a zászlótartó zsinegek hozzáütődtek a fémrudakhoz. Mivel a zászlótartók külső kötélvezetésűek. Ha heves a szél, a ciripelés zenébe csap át, valami hangos nyitányba, és zenével tölti meg az üres teret. A sirályoknak, ha van fülük, akkor bekapcsolódnak, és ők képezik a kórust. Van fülük, bizony hogy van, szólalt meg Tlan Gábor, akiről így tudtam meg, hogy gondolatolvasó. Szerettem volna, ha magam gondolatlan maradok, mert akkor nyugodtabban üldögélhetnék mellette. Így azért nem volt mindegy. Nem akarnék lábatlan lenni, nem lábatlankodnék itt, feleltem erre, de csak legyintett. Nem álmatlan? – kérdezte, mintha ennek köze volna a lábamhoz. Néha, válaszoltam, azért e séták. Bólintott. Látatlanban is kitaláltam volna, mondta, de mivel gyakorta látom, így adta magát a megállapítás. Két vállam közé jól behúztam a fejem, mintha a szél miatt tenném, de úgy látszik, nem mindig olvassa a gondolatokat, csak amikor akarja. Vagy akaratlan teszi, ami szinte ugyanaz. Vigasztalan a gondolat, hogy az akarat irányíthatatlan, mondta erre Tlan Gábor. Nem szóltam, horkantam fel, mire ő csak mosolygott. Fölpattantam. Otthagytam. Gábor vagyok, szólt utánam, Tlan. Másnap is ugyanarra sétáltam, a pad üres volt. Olyan, mintha szállástalan volna. Meg vagyontalan. A rá következő napon is ugyanarra sétáltam. És még sok napon keresztül, de Tlan Gábort többet nem láttam. A pad továbbra is árválkodott nélküle, mint egy elhagyott otthon, amely senkinek sem szállása, senkinek sem vagyona, senkinek sem otthona. Otthontalan volt a pad a férfi nélkül. Csak a sirályok vijjogtak, a zászlórudak játszották nyitányukat, amelyet az északi szél vezényelt. Lépteim nem voltak hangtalanok, nem mondhatom, hogy hangtalan sétáltam, pedig szerettem volna. Valami kemény műanyag talpat ragasztottak a lábbelimre, amely a hidegben hangosan kopogott. Minden lépésem kopp-kopp-kopp. Nagyon untam. Nem tudtam elszökni magam elől emiatt. Reméltem, majd elkopik a talp. De elkoptathatatlan. Figyelem a padot, szokatlan az üressége. Nem az akarat irányíthatatlan, hanem az ember, akiben átveszi az irányítást az akarat. Ez maradt kimondatlan, ezt cipelem magamban, ezért nem vagyok súlytalan. Diadaltalan így a gondolat, hogy nincs, aki kiolvassa belőlem. Vagy gyanútlan lettem? Hívogatón fehérül a hideg naplementében a pad. Nem vagyok állhatatos és nem vagyok állhatatlan. Így leültem. Szél nem fújt, a levegő nem rezdült, a zászlótartók mégis zenéltek. Ez váratlan volt, de reménykeltő, hogy nem világtalan zavarban vagyok, hanem egy végeláthatatlan és kiszámíthatatlan történetben.