Könnyű kora nyári délután volt. A Szent János utcán, ahol a magyar szabók kínálták gazdag választékukat, egy harminc körüli nő iparkodott. Tekintete riadt volt, ugyanakkor villogó. Nehezen lehetett volna eldönteni, hogy a harag vagy az ijedtség tükröződik-e az arcára vetülő napfényben. Talán egyszerre mindkettő. Zöld szembogarából sárga villámok kerestek kiutat. Furcsa egy nőszemély volt. Magas, vékony, büszke tartású, ugyanakkor hanyag. Ahogyan a kalapot a fejébe csapta, az mindenképpen hanyagságra utalt. Nem mintha csálén állt volna. De idegenül ült a fején. Pisze orra rezgett, keskeny száját összeszorította. Karcsú bokái a hosszú kabát alól minden lépésnél úgy villantak elő, akár a váltakozó kétségbeesés. Az utca sarkán, miután jobbra befordult, fázósan összehúzta a nyakán a kabátját. Az opossum gallér védelmezőn fogta körül vékony, ívelt, hosszú nyakát. Elhaladt Nepomuki Szent János szobra előtt. Sosem értette, a két erősen oroszbarát testvér egymás mellett álló bérpalotái miért szorítják falhoz a gyónási titok mártírját. Felemelte a tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal felnyúlt, és megsimogatta a szobor lábát. Miközben továbbhaladt, eszébe jutott, hogy azokban a hónapokban halt meg az egyik fivér. Talán a Dušan.
Még mindig szorosan fogta nyaka körül a prémet, mint aki kapaszkodik belé. Nem is tudom, motyogta, hogy nyakavesztő János vagy a legkedvesebb János nevét viseli-e az utca.
Aztán elnevette magát, idegesen, viháncolón, reszelősen. A vállát is megrántotta mellé, ahogyan egy nevelhetetlen fiatal kanca rántja el a fejét. Ki hinné el neki, ha most mondaná, hogy ezek mind a nyertes oldal halottjai. Valószínűleg senki sem hinne a szavának. A Rókus-kápolna magasságában szemben találta magát a kipödört bajuszú, nagy hasú, jó kedélyű polgármesterrel, aki kalapját megemelve ment el mellette. A mozdulattól vékony karikagyűrűjén megcsillant a napfény, aztán továbbsiklott kerek formájú szemüvegére. A nő nem tudta eldönteni, hogy valóban ismeri-e őt a polgármester, neki szólt-e a kalap megemelése, vagy csupán a kisvárosi illem diktálta a mozdulatot. Szerette volna, ha személyes lett volna a gesztus. Ha cinkosra nem is, de cinkosságra nagy szüksége lett volna.
Alig néhány hónap telt el a hatos népfelkelők rarancei gyümölcskerti csatája óta, de már mindenki elfeledkezett róla. A hideg januárban, a messzi Bukovinában, Czernowitztól északkeletre helyezkedett el Rarance, ahol a szabadkai hatosok is védték három héten keresztül az orosszal szemben a 258-as magaslatot, amely nem volt más, mint egy gyümölcsöskert. A három hét elteltével pedig nem maradt ott más, mint egy temető. Orosz gránátoktól szétzúzott fák között széttépett magyar és orosz katonák.
Elfeledkeztek volna a csatáról, az orosz zúdulásról, a szabadkai hatosok kétségbeesett és hősies küzdelméről? Vagy nem merik megkérdezni, hogy mi is volt ennek az egésznek az értelme? A vetés-aratás-pihenés-vetés-aratás-pihenés-vetés helyett az ellenséges golyószórók körforgása. Szinte látta a szabadkai honvédek ég felé forduló, csodálkozó tekintetét, mialatt kiszáll belőlük a lélek, meleg pára, akár egy istálló télen, olyan az a kis gyümölcsös, az ég felé szálló emberi párával, az üveges tekintetekkel.
Bukovina nem egy földrajzi terület, hanem egy sors. Ez volt cikkének első mondata, amelyet a főszerkesztő egyetlen erőteljes mozdulattal kihúzott. Figyelemfelkeltőnek szánt írásában, amelyben a mondatok szinte ki sem látszódtak a felkiáltójelektől, erről írt. Hogy senki ezzel nem törődik. Nem lehetett érteni, hogy a sorsra gondol-e, vagy a szabadkai hatosokra, arra, ami januárban volt, és győzelemmel zárult, vagy arra, ami lesz. Szinte sírva rohant el a szerkesztőségből. Dühében, nem szomorúságában.
Tizennyolc évvel később juttatta eszébe azt a napot Csuka Zoltán. Az ő írását olvasta éppen a Kalangyában: „Dušan és Joca Radić emeletes házai egymás mellett állnak a suboticai főtéren, és hirdetik évszázadokon keresztül a suboticai szerbek két vezetőjének emlékét.”
Túlzónak érezte Csuka mondatait. Méghogy évszázadokon keresztül – ő négy évvel azután született, hogy felépült a két emeletes ház. És még ma sem vénasszony. Méghogy évszázadokon keresztül.
Beleborzongott az emlékbe. Szinte újra érezte, hogy a kora nyári könnyű délutánban borzong a teste, át- meg átjárja a hideg, időnként összerázkódik, mint akit láz gyötör.
1916. június 4-e volt, vasárnap. Semmit nem tudott arról, hogy kezdetét vette a sorsukat megpecsételő offenzíva. Még a januári veszteségeket sem siratta el. Az aznap kezdődő offenzívában a szabadkai hatosokat is derékba kapta Bruszilov, egészen a Kárpátokig kellett hátrálniuk. Végük volt a szabadkai hatosoknak. És nem fog idő jutni arra, hogy elsirassák őket. Arra pedig túlságosan hosszú idő fog rendelkezésükre állni, hogy – ha jót akarnak maguknak – mélyre temessék emlékezetüket.
A Szent János utcában estélyi ruhát – úm. reprezentatív öltözék – rendelt a szabónál, Eötvös János bácsinál.
A bácskai várost is megviselte a harmadik éve tomboló háború. A beszerzések egyre nehézkesebbé váltak, de arra még mindig nagyon odafigyeltek, hogy a viselkedés és viselet comme il faut legyen, bár egyre kevésbé tudták eldönteni, mit is illik. A fűzők helyébe a test finoman rezgő vonalai kerültek, a mell alatt elvágott, egyenes szabású ruhában már senkinek sem volt S alakú a sziluettje, egyre gyakoribb volt a nadrágviselet, és már annak kellett zavarba jönnie, aki nem volt izmos, nem pedig fordítva. Tudni illik, mi illik, a nő nagymamájának szájából unalomig előtörő mondat érvényét vesztette, hiszen éppen az ellenkezője volt igaz.
Ráadásul mindenki Wohl Janka akart volna lenni. To love, to like – ahogyan azt Arany János írta neki. Íme, még egy János. Az aranyszájú. Ki gondolta volna, hogy Jánosnak aranyszájára boruló bajusza alatt ilyen remek humora van? Mindenki Wohl Jankának képzeli magát, igazította ki előző gondolatát. Még én is, húzta félre a száját. Hiszen a magyarkát is abból vettem. Az eredeti opossum gallérral együtt Budapestről szerezte be neki Eötvös János bácsi, a Rákóczi útról.
Ahogyan felidézte a tizennyolc évvel azelőtti vasárnap délutánt, arra jött rá, hogy az élet hétköznapi volt, és mivel nem lövöldöztek, az emberek el is feledkeztek arról, hogy háborúban élnek. A beszerzés nehézkessége zavaró volt. A hiánycikkek sora is gyarapodott, emellett a kelmék minőségében is változást lehetett észlelni, de immár második éve, hogy a napilap, amely őt alkalmazta, kétszer is megjelent naponta. Jól fizették. És nem, nem volt szó olyasmiről, hogy hatodik érzéke megsúgta volna, mi történt aznap. Fogalma sem volt róla. Leginkább dühös volt, hogy a főszerkesztő visszadobta az írását. Nem dolgunk ez. Jobban élvezte, ha rálép valakinek a tyúkszemére, mint azt, hogy esetleg segítsen a közügyeken. Nem dolgunk ez, mondta.
Készülődött egy másik világ, és akik érezték a szelét, nem akartak szólni azoknak, akiket számos okból megvetettek, maradinak tartottak. Nem dolgunk ez. Leginkább azért volt dühös, mert noha nem értett egyet a főszerkesztővel, büszke volt magára, hogy ő is látja a történéseket. A végzet kényszerű hibáit. A győzőkhöz tartozni könnyű és fölényes érzéseket kelt. Bódító érzéseket.
Ebből a bódulatból akart visszalépni. Úgy emlékezett, sírva rohant el a szerkesztőségből, vérig sértetten, lázadó könnyekkel a szemében. A ruharendelést nem pontosan tudta beleilleszteni a dolgok menetébe. Ilyen feldúltan ment volna ruhát rendelni Eötvös János bácsihoz? Márpedig így történt, hiszen az alkalmi rongy még mindig megvan, ahogyan a magyarka is, valódi opossum gallérja megkopva, de ragaszkodón öleli át ráncosodó, de még mindig vékony, finom vonalú nyakát.
A magyar szabók már nincsenek a Szent János utcában. Nincs is már ilyen kifejezés, hogy magyar szabók. Vannak olyanok, akiknek az anyanyelve magyar. Ők lettek a magyar szabók. Nincs már Szent János utca sem. Dimitirje Tucovićnak nevezik most, aki egyébként egy nála alig néhány évvel idősebb, szerbiai faluban született munkásmozgalmi vezető, Marx és Engels műveinek első szerb nyelvű kiadója. Fordítója is tán. De ebben nem volt bizonyos. A szerb hadsereg tisztjeként 1914-ben halt meg a szabadkai hatosok elleni harcban. Ez természetesen így túlzás, nem tudná semmivel sem bizonyítani, hogy Lazarevac közelében, ahol ez a politikus-újságíró az osztrák–magyar csapatok elleni csatában életét vesztette, ott voltak a hatosok. De így szokott gondolni erre, amikor végigmegy a Szent János utcán. A valamikori Szent János utcán, amelyről nem is tudja, melyikről lett elnevezve. A nyakavesztőről vagy a legkedvesebbről.
Belebújt a kabátjába, a hosszú, kopottas magyarkába, nyakán összekapcsolta a valódi opossumból készült gallért, és elindult. Az már soha nem lesz kérdés, hogy melyik szentről nevezték el az utcát, ami nem is olyan nagy baj. Akármelyikről, nem tévedtek. Viszont az sem lesz már sohasem kérdés, hogy az új vallás képviselőről elnevezett utcákat miért kell szentként tisztelni.
Egyre sebesebben szedte a lábát, viseltes cipői úgy bukkantak elő a hosszú kabát alól, mint a váltakozó kétségbeesés. Kalapja hanyag csodálkozással ült a fején. Nem csálén állt, de mindenképpen hanyagul. Fejében sokasodtak a mondatok. Nem vette hasznukat, hiszen nem jelentek meg nyomtatásban. Ahogyan annak az estélyi ruhának sem vette hasznát. Hiszen nem volt kinek felvennie. Nem volt ki előtt forogva-pörögve bemutatni. Fázósan húzta össze nyakán a valódi opossumból készült gallért. Élő kövület vagyok, gondolta, akárcsak az oposszumok, amelyek a legjobban hasonlítanak az ősi erszényesekre. Élő kövület.