Düll kisasszony fonnyadt mellére ejtette a könyvet – Egy regény regénye – Moszkvai naplójegyzetek 1935–1937 –, és révetegen kibámult az ablakon. Javában tombolt a nyár, de az is lehet, hogy egy váratlanul forró ősz vette kezdetét. Düll kisasszony nagyon régen leszokott arról, hogy számon tartsa a napokat, hónapokat. Az évekkel is bajban lett volna, ha egy kedves ismeretlen nem dobta volna be a postaládájába a következő évi katolikus falinaptárt, amelyet aztán ő két hűtőmágnessel ráerősített a fridzsiderre. Még nagyon-nagyon régről volt egy falinaptára, amelyiken II. János Pál fényképe volt, azt kedvelte. Amikor megérkezett az új, a következő évre rendelt falinaptár, orrára biggyesztette a szemüvegét, akkurátusan megszemlélte a középre szerkesztett képet, aztán hagyott magának egy-két nap gondolkodási időt. De tudta, hogy ez teljesen felesleges, mert úgyis ki fogja vágni a képet, kimetszi, hogy aztán ráillesztve a hűtőre, II. János Pál arcképe kerüljön a lyukba. Nem kedvelte a változásokat, nem szerette az újabb feladatokat, lelki megpróbáltatásokat, hegymászást. Az egy-két nap csak alibizés volt, hogy úgy tegyen, mint aki eltűnődik, megfontolja az üzenetet. Még azt sem tudta, egységes-e az egész világon a falinaptár, ilyen van-e a nigériai konyhákban vagy a moldvai csángók házában, a kanadai magyarok ebédlőjében lévő tálalószekrény ajtajának belsejéhez rögzítve. Vagy az ausztrál farmokon. Szerette volna tudni, de nem tudta, és nem volt kitől megkérdeznie. Egyszer próbálkozott ugyan a sekrestyéssel, de az csak morgott valamit. Düll kisasszony nem szívelte, ha morognak vele. Mindig arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem vele, hanem rá morognak, erre a vén szatyorra, aki még mindig itt lebzsel, miközben annyi értékes ember költözött már a túlvilágra.
Az évet tehát tudta Düll kisasszony, de a hónapok és napok összefolytak előtte. Ahogy, mellén a könyvvel, kinézett az ablakon, úgy tűnt neki, meleg lehet, de érezni nem érzett semmit. Nem volt melege legalább húsz éve, ahogyan nem is fázott. Megállt benne a testhőmérséklet-szabályozó. Talán elromlott, töprengett néha, aztán elfeledkezett erről. Meleg van, talán június vagy szeptember. Eszébe ötlött, hogy ha a som lila virágoktól roskadozik, akkor június lehet. Kicsoszogott, átevickélt a házon, hogy a másik oldalon lévő somot szemügyre vegye. Lila virágai, azok közepében a fehér bibe, vidáman bólogattak. Ugyanakkor a rózsalonc is újra virágba borult, pedig az áprilisban szokott. Legyintett Düll kisasszony, mintha nem lenne mindegy, gondolta, virágzik itt minden, olyan a világ, mintha a paradicsomban volnánk, egy földre szállt mennyországban, ahol minden szépség egyszerre van jelen. Ilyennek képzelte a mennyországot, noha erre senki nem hatalmazta fel. Éppen ellenkezőleg történt, megtiltotta neki az egyetlen nagy szerelme, hogy elképzelje a mennyországot. Megtiltotta neki, hogy higgyen benne. Nagyon öntudatos volt Düll kisasszony egyetlen nagy szerelme, öntudatos és határozott. Talán nem is a szerelmi érzés az, ami megfelelő kifejezés, töprengett a kisasszony, inkább a rajongás. Rajongó szerelmi érzés, a lélek szakadatlan és vidám tánca.
Düll kisasszonynak, mint minden rendes kisbabának, volt dajkája. Valójában cseléd volt, de amikor Ellácska megszületett, akkor előléptették dajkává. Ez nem jelentette azt, hogy felvettek volna cselédet. Ilyesmi nem került szóba, hogyan is kerülhetett volna, amikor olyan szigorú időket éltek. Nem nézték volna jó szemmel, ha a meghatározhatatlan nemzetiségű és vallású, de meghatározhatóan jómódú családnak több cselédje van. Cselédje is, dajkája is. Meg béresek, akik a földeken dolgoznak. Az azonban, mint a cseperedő Ellácska megtanulta, nem kiszolgáltatottság, nem megalázás, hanem rendesen megfizetett meló. Így mondta a dajkája: meló. Érdekes szó volt, Ellácska megpróbálta, kipróbálta, de édesanyja ráripakodott, hogy mit képzel, ilyen szavakat akar használni? Hogy meló?! A kislány megszeppent, de elhallgatott, nem feleselt, többet nem is használta hangosan kimondva a meló kifejezést, de az ő fejében megmaradt az egyik legszebb szónak, nemcsak azért, mert a dajkájától tanulta, hanem azért is, mert meg volt győződve afelől, hogy a melódia rövidítése. Ami azt jelenti, hogy a munka csodálatos, dallamos, jókedvre derítő dolog, a béresek pedig vidám emberek, akik hétvégenként a dalárdában töltik az idejüket. Ebben volt némi igazság, de Ellácska számára sohasem derült ki, hogy mennyi. Azt azonban megjegyezte, hogy az édesanyja, Düll született Spitzer Angelika és az ő dajkája, Szép született és maradt Szép Amália nem szívnak egy dohányt. Vagy nem árulnak közös gyékényről. Amália dohányzott, az édesanyja nem, az édesanyjának a szobájában volt egy elegáns gyékényszőnyeg, Amáliának a konyhából nyíló kis lyukban csak döngölt földje volt, szőnyege nem, így aztán érthető és világos, hogy a két nő között semmi közös nem volt, hacsak Ellácska nem. De ő magát Amáliához tartozónak érezte. Aki az ő egyetlen és igazi nagy szerelme volt. Senki másnak a figyelmét, odaadását, babusgatását, hangjának halk duruzsolását nem kívánta egész életében, csak Amáliáét. És senkinek a látványa nem töltötte el olyan örömmel, mint a szőke varkocsú cselédlányé, Amáliáé. Ropogós fehér kötényben járt-kelt, maga mosta, keményítette, vállfodrait finom slingelés díszítette. Ruhája, a mindig szürke cselédruha elnyűtt lehetett, lábán a cipő ormótlan, de a kötényben olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Az érdes tapintású anyag hűvös érintése mindenkor megvigasztalta Ellát. Órákig képes volt csöndben üldögélni a szobájában, a várakozás édes izgalma járta át apró testét, amíg Amáliára várt – a dajkaság mellett a cselédség is megmaradt, ugyanannyi fizetésért több munka, nyűglődés, vesződés. Te is csak a vesződésemre vagy, kiáltott fel sokszor Amália, miközben Ellácska, akár egy apró kis macska, hozzádörgölőzött, belebújt az ölébe. De nem lökte el magától, érdes kezével finoman megpaskolta az arcát, simogatta a hátát, rászólt: ne dülleszd hátra a térded! Ne dülleszd ki a hasad, hanem a mellyed! Húzd ki magad, legyen tartásod! Roggyants! És Ellácska roggyantott, bár igen nehezére esett egyenesen állni úgy, hogy nem feszíti hátra a térdét. Nem látod, milyen görbék ilyenkor a lábaid?! Amália korholta. Néha mesélt neki. Ellácska ámultan hallgatta a meséket, amiket Amália, aki a Munkásotthon könyvtárának a tagja volt tizennégy éves korától, mesélt neki. Amikor betagosodott a könyvtárba, 1914-ben, akkor ismerte meg egyetlen szerelmét, a könyvtárost. Őmiatta csatlakozott az MSZDP szabadkai szervezetéhez. A szerelme, az akkor tizenhat éves könyvtáros versekről mesélt neki, filozófusokról és arról, hogy neki, Amáliának is vannak jogai. A tizennégy éves cselédlány akkoriban még nem járt fehér, ropogós kötényben, sovány batyujában egy csíkos blúz és egy lafancos szürke szoknya volt, de a könyvtárba mindig a virágos blúzában és a jólelkű gazdasszonya által levetett, átalakított zöld selyemszoknyában ment. Úgy érezte, hogy a nagy tudású, sűrű hajú, lángoló tekintetű fiú számára ő sem közömbös. Látja benne azt, akinek ő hitte magát. Egyszer meg is dicsérte. Azt mondta neki, ritka az a cseléd, aki tud olvasni. Cserébe Amália két nap alatt elolvasta a könyveket, amiket a könyvtáros a kezébe nyomott. Nem sokat értett belőlük, de azt megtanulta, hogy öntudatosnak kell lenni, és nem szabad hagyni, hogy kizsákmányolják, mert egy szebb világ fog érkezni, ha előtte háború is lesz, ami csak szükséges rossz, olyan, mint a genny, aminek ki kell folynia, hogy gyógyulhasson a seb. És abban a szebb világban az ilyen lányok, mint Amália, sokra fogják vinni, művelt asszonyai lesznek a holnapnak. Amália ezt szinte lánykérésként értelmezte, még többet olvasott. Az MSZDP szabadkai szervezetének tagjaként gyűlésekre járt, ahol a könyvtárosfiú is felszólalt. Amália úgy érezte, neki szólnak a gyönyörű és cizellált mondatok, különösen az a szó, hogy proletariátus, meg az, hogy a jövője. A proletariátus jövője Amália fejében a könyvtárossal való házasságot jelentette, egy kertes házat, ahol ő emberségesen fog bánni a cselédekkel, akik az elvtársai lesznek, és nem a szolgálói, együtt pucolja velük a krumplit és rázza a nehéz párnacihákat.
Ellácska ritkán mert közbekérdezni, mert olyankor Amália elkomorult, elhallgatott, aztán magára is hagyta. Pedig milliónál is több kérdés motoszkált benne. Mikor házasodtak össze? Hány gyerekük lett? Mi az a szórólap? Hol laktak, mielőtt Amália hozzájuk költözött? És mi lett vele, a könyvtárosfiúval? Ez lett volna a legfontosabb kérdés, talán a legelső. De ezt semmiképpen sem merte volna feltenni, mert gyermeki lelke tévedhetetlen detektorával megérezte, hogy ez tilos. Ezért, ha már végképp nem bírta magába fojtani a kérdéseket, általában kettőt fogalmazott meg: mi az az emeszdépé, és hogy néz ki a Munkásotthon? Úgy ítélte meg, hogy ezekkel az ártatlan kérdésekkel, akár egy ugródeszkáról, könnyebb lesz feljebb és beljebb jutnia Amália titkos életébe. Azonban tévedett. Csitt, psszt, csiba, te!, így hordta le őt Amália. Nincs már ilyen. Ellácska nem értette, miképpen lehetséges, hogy valami, ami akkor volt, amikor már Amália is volt, mára nincs, holott Amália még olyan rettenetesen fiatal!
Te vagy az én szerelmem, jelentette ki Ellácska egy napon, és vékonyka karjait Amália nyaka köré fonta. Igaz volt, amit mondott, ahogyan a gyermeki lélekben létezik az igazság. Nem valami lehetőség, hanem a valóság maga. Összemosódott fejecskéjében a sok mondat, amit Amália azokról az évekről mondott, amikor Ellácska még csak tervben sem volt – így mondta. Isten nem tudta, hogy leszek? Riadtan kérdezte ezt, mert úgy tudta, az isteni terv tökéletes, abban mindenkinek és mindennek helye van a világ kezdetétől a végezetéig. Ijesztő volt a gondolat, miszerint ő ebben kivétel. Róla megfeledkezett az Isten.
Düll kisasszony, miközben a som lila virágait bámulta, arra gondolt, lehet, hogy ez éppen így van, róla megfeledkezett. Itt felejtette. Nem visel róla gondot. Hirtelen összerezzent, mint aki bűnt követ el, hiszen Isten nem létezik. Egyike volt ez végtelenül hosszúra nyúlt vívódásainak, hűségpróbájának. Mert hűségesnek lenni nem lehet több dologhoz. Még csak kettőhöz sem. Hűségesnek lenni csak egyvalamihez lehet, és Ellácskának el kellett döntenie, hogy Istent választja, vagy Amáliát, aki szerint nincs isten. Az istenit neki, kiáltott fel, amikor mellélöttyent a felmosóvíz. Ellácska, aki a konyhában ült, és harangozott a lábával – hagyjad ezt abba, mert öregasszony korodra remegni fognak a lábaid! –, miközben ceruzája végét rágva megpróbálta lerajzolni a vágyát, amit a Jézuska teljesíteni fog, fél testével megpördült, ránézett a cselédre, és megkérdezte: Ha nincs, akkor miért nevezed meg? Miért szidod? Miért őt okolod? Amália dühösen legyintett, nem volt beszédes kedvében. De Ellácska nem hagyta annyiban a dolgot. Miért, miért, miért?! Amália, miközben felitatta rongyával a szennyes lét, végül válaszra méltatta: ez csak ilyen szokás. Ellácska nem mert tovább faggatózni, attól félt, hogy az egyetlen lény, akinek közelségére és meleg ölelésére vágyik, akinek issza minden szavát, megharagszik rá, és napokig nem fog szólni hozzá. De aztán mégsem bírta. Akkor mondhatnád azt is, hogy az ördögbe! Nem mondhatnád? Az is ilyen szokás. És ha nincs isten, akkor ördög sincsen, de ha rossz történik, akkor azt mégis inkább az ördög csinálja, nem? Miért tenne rosszat az isten, ha volna, tudom, hogy nincs, de ha volna, miért? Amália kilöttyintette a vödör szennyes vizet, a vödröt a ronggyal beállította a sarokba, és leült vele szemben. Rágyújtott. Erről Angelika asszony nem tudta leszoktatni, megtiltani sem tudta, mert Amália összepakolt és elindult, egészen komolyan gondolta, Düll Aladárnak kellett őt a kapuból visszakönyörögnie, azóta, akár egy török, úgy füstölt a konyhaasztalnál. Végül is, nézett tűnődve a kislányra, nem vagy te buta. A rengeteg ostoba kérdéseddel leginkább Árminra emlékeztetsz. Ellácska nem először hallotta ezt a nevet, azt is tudta, hogy ez egy kisfiú neve, aki már gimnazista. A nevét pedig egy ételről kapta, valami szalámiról, amit itthon nem lehetett kapni. Azt is tudta, hogy Amáliának köze van ehhez a kisfiúhoz, mert olyan furcsán ejtette a nevét, de azt, hogy mi köze lehet hozzá, nem tudta kideríteni. Sóhajtott, amikor kimondta a nevét, de nem szomorúan, hanem hessegetően. És amikor hozzá hasonlította, az nem korholás volt, hanem dicséret. Az ostoba kérdések tehát lehetnek jók is, morfondírozott magában Ellácska, miközben boldogan nyelte a kesernyés füstöt, és egy mesekockajátékot próbált volna lerajzolni, csak nem tudta eldönteni, honnan fogja tudni a Jézuska, hogy melyik mesék legyenek kirakhatóak. Arra gondolt, megkéri Amáliát, hogy írja le: Hófehérke, Piroska és a farkas, Hüvelyk Matyi, Hamupipőke… hány mese fér el egy kockán? Amália eloltotta a cigarettáját, ahány oldala van, vetette oda foghegyről, és kivonult az udvarra. Ellácska bólintott. Amikor nem tudnak mit válaszolni, akkor azt mondják, ostoba a kérdés. Aztán kezébe fogta a gyufásskatulyát, és megszámolta az oldalait. Csipkerózsika és A farkas és a hét kecskegida. Vagy A három kismalac.
Düll kisasszony hátat fordított a som lágyan bólogató lila virágainak, és azon töprengett, hogy változtatott volna-e bármit is az életén, ha többet tud Amáliáról akkor, amikor még egy fedél alatt laktak. Változtatott volna-e azon, hogy milyen nővé válik. De még ennél is jobban foglalkoztatta mostanában az, hogy Amálián változtatott-e volna valamit az, ha szereti őt. Ha megszereti Ellácskát, az érte rajongó kislányt, akit születésétől pelenkázott, ringatott, sétáltatott, akinek a haját mosta, akinek a hátát sikálta ugyanolyan hévvel, mint ahogyan a tornác köveit. Képtelen volt elhinni, képtelen volt elfogadni, hogy Amáliában nem volt helye az érzelmeknek. Vagy ha volt is helyük, akkor azok mindenkié voltak, csak az övé nem. Mindenkié, de Árminé nem. A későbbi történések még inkább erről kellett volna, hogy meggyőzzék, de ő süket volt, és vak, mert semmije nem volt, csak az a tiszta és ártatlan, érintetlen és romlatlan szerelmi érzés, amit Amália iránt érzett. A fehér köténye iránt vagy annak slingelt vállfodrai iránt. Sietős, határozott, a kitaposott cipők miatt mégis csoszogósnak ható léptei iránt.