Düll Ella lecsöpögtette a hálóingét. Általában egész heti étrendje ott virított a kifakult, apró rózsákkal díszített hálóruháin. Hacsak tehette, egész nap hálóingben volt, azt nevezte munkaruhájának. Amikor főznie kellett, kertet kapirgálni, virágot locsolni, vasalni, akkor kényelmes trénerkába öltözött. Elviselhetetlennek tartotta a melegítő, mackó, szabadidőruha elnevezéseket, mert azok semennyire sem fejezték ki a viselet lényegét. A trénerka olyan szó, mint az otthonka. Arra utal, azt fejezi ki, amit jelent. Nem kell rajta gondolkodni. Közvetlen kapcsolatban van a valósággal a szó, trénerka. Arról nem beszélve, hogy otthonos. Otthonos kifejezés, érzelmi töltete van. És helyi identitása. Ezen egy kicsit eltöprengett, mert meglepődött azon, hogy ilyesmi jut eszébe, mármint olyasmi, hogy az elnyűtt ruhadarabnak identitása van. Aztán megvonta a vállát, haladni kell a korral, motyogta, haladni kell a korral, ha legközelebb a rádióba hívnak, legalább ne hozzak szégyent a szerkesztő fejére. Benne vannak a szerbek. A trénerkában. Ha nem volna ennyire elnyűtt, hanem vadonatúj lenne, akkor csakis a szerbek volnának benne, sok-sok szerb, férfiak és nők, gyerekek, fiatal lányok és fiúk – mind-mind trénerkaviselők. Ebben vannak otthon, így járnak iskolába és gyakran Szegedre is, ahol néhány év alatt elfoglalták az Árkádot, belakták, otthonosan mozognak benne, olyannyira, hogy az Árkád hangos, vidám hely lett, ahol már dohányozni is lehet, és minden pincér tud szerbül. Vannak olyan kávézói az üzletközpontnak, ahol csakis szerbül beszélnek, aminek a helyiek is nagyon örülnek, mert ez színesebbé, izgalmasabbá teszi a mindennapjaikat, és egyszerűbbé a rendelést. A szerb pincér előzékeny, ugyanakkor határozott. A helyieknek ez jólesik. Érzik, hogy hiába is kötözködnének, nem mennek sokra, úgysem érti. Viszont ez a pincért a legkevésbé sem zavarja, mert gond nélkül tud kommunikálni, azzal pedig, hogy melyik köret helyett mit szeretne a vendég, nem foglalkoznak, mert azt főzze meg otthon, vagy menjen el a Tiszavirágba, ahol széles választék van, minden igényhez igazodó. Az árat is a mindenféle igényhez igazítják, tehát itt, ahol az árak alacsonyabbak, a vendégnek kell igazodnia. Ilyen egyszerű, csak meg kell értetni a fogyasztókkal. A szerb pincérek megértetik velük, így mindenki boldog és elégedett. Persze ez nem rögtön alakult ki, hanem mostanra. El kellett azért telnie huszonöt-harminc évnek.
Düll Ella a keze ügyében lévő szalvétával elmaszatolta a fakó rózsa közepére csöppent kávét, felrakta a szemüvegét, és a telefonjába beírta a szerb–magyar fordítót, majd a megjelenő négyzetbe (írjon be szöveget) beírta: trenerka. Izgatottan várta a magyar megfelelőjét. Tréningruha. Bólintott. Igaza volt, hiába, ebben a korban már mindig igaza van az embernek, akkor is, ha nincs, mert a felgyülemlett tapasztalat azt mutatja, hogy előbb-utóbb az lesz, amit mondott. Az igazságot legjobb kiterjeszteni az időben, ha pillanatnyilag nem is úgy van, nemsokára úgy lesz. Talán egy kicsit rá kell segíteni, nem feltűnően, de mindenképpen megtehető az, hogy az ember rásegít saját igazának a bizonyítására. Az idő a legjobb barátja az embernek, tanítómestere és tanítványa, kettő az egyben, sőt egy az egyben. Egyszerre. Az idő múlik, holnap már ki fog emlékezni arra, hogy miben volt igaza (akárkinek)? Az egész csak hozzáállás kérdése, ezt az elmúlt húsz évben jól megértettem, merengett Düll Ella, hirtelen rátörő szomorúsággal, hogy korábban nem értette. Úgy élt évtizedeken keresztül, hogy az maradandó nyomokat hagyott a lelkében, a testéről ne is beszéljünk. Bezzeg, ha negyven évvel később születek, mennyivel szebb, könnyebb, egyszerűbb életem lehetett volna, sóhajtotta. Mennyivel jobban ki tudtam volna teljesíteni a bennem meglévő tehetségeket. Tehetségességeimet. Mennyivel gyorsabban és határozottabban tudtam volna érvényesíteni az igazságot. Az igazságom.
Mert mi is az igazság?
A beszüremkedő reggeli napsugarak rátapadtak a kisasszony ráncaira, fénnyel töltötték fel azokat. Düll Ella kuncogni kezdett, kinevette magát. Saját magán nevetett, avítt lényén, ahogyan nevezni szokta azt, aki ő volt. Nem volt már ebben a nevetésben semmi keserűség, az évek kilúgozták belőle. Elfogadás sem, mert hogyan is lehetett volna?! Ha azt fogadja el, ami van – alkalmazkodik a korhoz, felveszi annak ritmusát és mentalitását, ezáltal fiatalodva hozzá a múló időhöz (ez talán valami oximoron?) –, akkor feladja önmagát, élete történetét, múltját. Elfogadás kizárva, bólintott, keserűség köddé válva, marad a szuszogó élvezet.
Mi az igazság?
Megállt a keze a levegőben, félúton az ablak kilincséhez. Miről is van szó? – kérdezte magát félhangosan. Már megint eltévedtem. Gondolat gondolat hátán. Az egésznek semmi értelme sincs, de mi egyéb szórakozásom volna? A trénerka kapcsán mi az igazság, vagy az igazság kapcsán mi az igazság? Hol tartottam? És egyáltalán: hogy kerül a trénerkához az igazság? Ezek a bakkecskeszerű ugrások már húsz éve is gondot jelentettek, mára teljesen lehetetlenné tennék a társalgást, ha társalognék valakivel. Visszaült a fotelbe. Sorra veszem, döntötte el. Úgyis van időm, sose lesz reggel fél kilenc. Vagy este fél kilenc.
A trénerka nem tréningruha, a legkevésbé sem az. A fordítás téves. Lehet, elképzelhető, hogy a szó jelentése megfelel a szerb szó jelentésének, de nem fejezi ki annak tartalmát és a valósághoz való viszonyát. Mert ez a szerb jövevényszó csak kisebb részben tréningruha, nagyobb részben általános viselet, magyarok esetében kizárólag otthon. Kopott, kinyúlt, kínai. A magyar trénerka. A szerb trénerka otthoni viseletként sem kopott, kinyúlt, kínai, hanem márkás cucc, háromhavonta lecserélve. Ugyanakkor ez nem fejez ki szociális különbséget, hiszen a magyarok is, mint például én, megvehetnének háromhavonta egy vadiúj trénerkát, hogy abban kapirgáljak a kertben, locsoljam a virágot, főzzek. Ki is próbáltam. De sajnáltam, hogy belemenjen a szag, kitérdelődjön, kiseggölődjön. Ezért a régibe bújtam, amikor csináltam valamit, és az újat akkor húztam fel, amikor leültem olvasni. Viszont olvasni fekve szeretek, ahhoz tehát hálóinget kell húznom, mert nem az ágyon, hanem az ágyban, a paplan érintésével szeretek olvasni. Az új trénerkának így semmi értelme nem volt, városba, emberek közé ugyanis nem járunk trénerkában. A magyar trénerka tehát nem olyan, mint a szerb trénerka, és semmi köze sincs a szó magyar megfelelőjéhez, a tréningruhához. A trénerka életünk közös metszete. Együttélésünk évszázadok alatt finomodó lényege. Nem szó, hanem kapocs. Ismertetőjel. Titkos jelszó. Átvitt értelemben trénerka minden, amire ráismerünk mint azonosságunkat bizonyító tényre. Mint hajdanán az ötórai tea volt az angoloknak. A wurst a németeknek, hózentrógerrel. Vagy a német krimik – bár az talán túlságosan kegyetlen az emberiséggel szemben. A trénerka olyan, ami jó. Azonosságunkat fejezi ki, de nem merénylet az emberiség ellen, mint például a Rex felügyelő. Minden közösségnek volt trénerkája.
Mi is az a tréningruha?
Düll kisasszony felállt a fotelból, odament az ablakhoz, hogy becsukja. A kerítés résein át kilátott az utcára. Három korabeli hölgyet látott, ők nem voltak kisasszonyok, amint feszes tréningruhában lassan kocogtak az úttest közepén. Jól tartják magukat, számolt fejben Düll Ella, igazán jól, a korunkhoz képest. Pláne, hogy én két évvel fiatalabb is vagyok, ami hetven felett is számít. Ez tehát a tréningruha, bólintott. Aztán felszisszent, elszégyellve magát. Hiszen a tréningruha nem futóruha, márpedig a három matróna abban lihegett. Futóruhában.
Hagyjuk a részleteket, azokban úgyis az ördög lakozik, akinek az igazsághoz nincs semmi köze, márpedig itt az igazságról van szó. Az ördög azért foglalkozik a részletekkel, mert az egésszel nem tud mit kezdeni. Ez már kezdetben is éppen így volt, amikor szembefordulva az Istennel, elvesztette az igazságot. Maradtak a részletek. Azokból rakják ki a világot az ember segítségével, aki nagy magabízással maga dönt jóról és rosszról. Ezért van az, hogy mindenki tudja az igazságot. Hiszen, töprengett immár a konyhában, kávéfőzés közben a kisasszony, a jó és a rossz dönt az igazságról. Mert ugyan ki akarna rosszat? Mindenki jót akar. Ezért iparkodik olyan dolgokat cselekedni, amelyek jók, és amelyekről azt állíthatja, hogy azért cselekszi, mert az az igazság, hogy ez a jó. Ilyen egyszerű. Ha meghallják sokan, akkor hangos lesz az igazsága. Ha nem hallják sokan, olyan, mintha nem is mondana semmit. Ez már egy emberöltő óta így van. Vagy már kettő?
Puff, a kisasszony elejtette a kedvenc bögréjét. Úgy látszik, nemcsak az élvezet maradt, hanem az indulat is, motyogta.
Vegyük például a… Nem, ne vegyünk például semmit. Hiszen még csak tíz óra van. Ha a délelőttnek ebben a kezdődő órájában példákat veszünk, este hatkor képtelenség lesz jó gondolatokat előkaparni, amelyek átvisznek a holnapba. Áteveznek velem.
Trénerka és igazság.
Miért kell nekem, itatta fel a konyhakőről a kávé barna folyadékát, egy olyan magától értetődő, kézzelfogható dologról, mint a trénerka, bármit is gondolnom? „(…) nincs más mércénk az igazságra és az észszerűségre, mint saját országunk vélekedéseinek és szokásainak példája és eszméje.”
Manapság senki sem olvas az emberevőkről. Mivel az az igazság, hogy nincsenek emberevők. És az a jó, hogy nincsenek emberevők, mert ha lennének, akkor az rengeteg problémát felvetne a szavak vonatkozásában. Aztán meg a viselkedés tekintetében is, mert mégiscsak kellemetlen, ha megtörténik, elfogy egy-két ember. Tehát nincs emberevés. Ami jó.
Düll kisasszonyt felhívta telefonon a nyugdíj előtt álló rádiós szerkesztő, aki még emlékezett rá. A kisasszony igen megörült a telefonnak, el is vállalta, hogy a félórás kultúrműsor keretében beszélgetőpartnere lesz a szerkesztőnek. A beszélgetést azonban meg kellett szakítani, mert dühös megjegyzések árasztották el a rádió oldalát. Düll Ella ugyanis azt találta mondani, hogy Az emberevőkről című esszéjében Montaigne csodálatos összefoglalását adja annak, hogy az emberi természet sajátja az idegenkedés és a ragaszkodás – valami ilyesmit mondott, és éppen belefogott volna egy hosszabb mondatba, amelynek középpontjában a mi és ők öröktől adott feloldhatatlan problémája feszül, ami ugyanakkor inspirálja az őszinteségen alapuló – ma már ez a kifejezés szinte ismeretlen – művészi ábrázolást és társadalomtudományos gondolkodást. Ami pedig összeköti az embereket. Közösségbe kovácsolja őket. Megannyi dolog elválaszthat, de ha néhány közös, akkor abból lesz egy közös tudat. Mint a trénerka – mondta volna egy hosszabb mondatban.
Ezt a vén szatyrot, aki azt gondolja magáról, hogy jogában áll megmondani, mi az őszinteség, és ráadásul emberevőkkel fenyegetőzik, azonnal küldjék ki a szerkesztőségből.
Ki az a Montény?
Ki az a Dülela?
Takarodjon a francba, sokkal fontosabb témák feszítik a mindennapokat, mint például (a felsorolást Düll kisasszony nem jegyezte meg).
Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések árja hömpölygött a képernyőn a szerkesztő előtt, aki együttérzéssel veregette az öregasszony kezét, ugyanakkor verítékcsöppek jelentek meg a halántéka tájékán. Düll kisasszony egy papírlapra ráírta: azt hiszem, túlrántottam. Keresse elő a Young at Heart című számot, de Frank Sinatrától, az fontos, én meg kiosonok. Köszönöm, hogy rám gondolt. De úgy látszik, eltévedtem a szavak és fogalmak között. Ne haragudjon.
Trénerka, trénerka, mosolygott magában Düll Ella, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, a frissen főzött és egy új bögrébe töltött kávét maga mellé helyezve a picinyke asztalkára. Ez a Montaigne is egy trénerka, csak nem kell rá vigyázni, nem bír kiseggölődni. Ezen kicsit kuncogott, és felütötte a könyvet.