Jules hajlékában még mindig úgy áll minden, mint egykor. Mielőtt ugyanis örök nyugalomra lelt volna, rám hagyta örökül ingóságait. Végakaratában ezenfelül úgy rendelkezett, hogy a lakását a városra hagyományozza, azzal a kikötéssel, hogy halála után kötelesek nekem öt frankért megvételre kínálni. Meglepő, hogy tiszteletben tartották utolsó óhaját. Azóta is fájó érzés átlépni a küszöbét. Az ajtón máig csendesen osonok be, pedig már nem maradt, akit felébreszthetnék. Mégis óvatosan tárom ki a bejáratot, mert úgy érzem, mintha most is ott szenderegne imádott fotelében.
Fiatal korában előfordult, hogy belopódzott a Plaza Athénée szálló konyhájára, hogy megízlelhesse az akkor még szárnyait bontogató Jacques Pépin legendává vált édes bundás kenyerét. A séf a szeleteket olvasztott vaníliafagylaltba mártva sütötte ropogósra, banánkarikákkal és juharszirupöntettel bolondítva meg a kompozíciót. A vendéglátós kosztolás közben az édenkertben érezte magát. Évekkel később a Le Petit Parisien étlapjára is felkerült ez a páratlan nyalánkság. A kiszolgáló korosan a közeli vegyesboltba is rendre vitt belőle, ez volt ugyanis Basile szeretett desszertje is. Amikor a fűszeres már alig tudott lábra állni, akkor is csak ezt kívánta. Igaz, más nem is nagyon csúszott le a torkán. Ebből is csupán néhány falat. Mielőtt elváltozásokat találtak a tüdején, vagy tíz Montecristo szivarkát is elpöfékelt naponta. Amikor megkérdezte tőle egy-egy kuncsaftja, hogy mit szól ehhez az orvosa, annyit felelt viccelődve:
– Az orvosom már rég feldobta a talpát.
Az éltes szatócs állapota később egyre csak romlott. Ha eltávolították volna a jobb tüdőlebenyének egy részét, az talán valamelyest enyhített volna az állapotán. Valamiért mégsem műtötték meg. Egyik vizsgálatról a másikra küldték. Közben szűnni nem akaró sajgás is elfogta, amire intenzív fájdalomcsillapítókat kapott. Annyi erőt azért hagyott benne a Jóisten, hogy legalább az illemhelyre ki tudjon menni segítség nélkül.
– Nem vagyok én John Wayne, hogy azonnal megoperáljanak. Úgy vannak vele a doktorok is, hogy csakhamar úgyis kinyiffan, és akkor már nem kell bajlódni vele – mondogatta Jules-nek. Az idős vendéglátós pedig rendre benézett hozzá. Ilyenkor elintézett számára pár szívességet, és kérésére feltett valami zenét.
– Modugno mestert most is, légy szíves. Tudod, a lemezjátszó mellett van az a korong, amelyiken a kedvenc dalom is megtalálod. Questa È La Mia Vita, avagy Ez az életem. Költészet és könnyek négy percben. Hát igen… 1974-ben második lett vele Sanremóban, pedig a lelkét is kiénekelte. A nagy Domenico Modugno mindössze ennyit ért a zsűrinek. Szobra máig az ámulatba ejtő Polignano a Mare felett figyel, háttal az Adria habjának. Kezét égbe emelve tartja, mintha átölelni készülne a szülővárosát. A póz emlékeztető is egyben, hogy ő a sanremói dalfesztivál királya. Volare című szerzeménye a dalok dalának számít. Népszerűségével csupán az ország himnusza vetekedhet arrafelé. Egyébként is, az olaszok a születése előtti és utáni időkre osztják a könnyűzene történetét – mesélte halkan.
A vénülő vendéglátós igény szerint a bevásárlást is elvégezte cimborájának. Egyik alkalommal arra kérte, hogy írja rá egy cetlire, hogy mire van még szüksége. Jules zsebre vágta az asztalon pihenő, félbe hajtott cédulát. Csupán a közeli bolt előtt vette elő a papírfecnit, amelyre Basil a következőt jegyezte le:
– Vegyél, kérlek, egy fekete vagy sötétkék öltönyt, egy pár új lakkcipővel. Legalább egyszer nézzek már ki úgy, mint Modugno.