A férfi egy mulató teraszán pillantotta meg először a lányt. Három barátnőjével ült együtt, s olyan felszabadult nevetés hallatszott az asztaluktól, hogy nem lehetett nem észrevenni őket. Kacaja szívből jött, fiatalosan gyönyörű arca ártatlan örömöt és határtalan életvidámságot árasztott, amely szinte tökéletesen illett törékeny, de tökéletes testéhez, csitri benyomását keltő egész lényéhez. A férfit első pillantásra megigézte. Nem is vett tudomást a már ott mulatozó ismerőseiről, hanem a lányokhoz legközelebbi szabad asztalhoz ült. Megbabonázva bámulta az ifjú teremtményt. Még azt sem hallotta, hogy a pincér szólítgatta, s csak a harmadik kérdésre rendelt egy feketét, pedig egyébként nem is kávézott. Egyszerűen nem bírta levenni róla a tekintetét, mintha az hipnotizálta volna őt, pedig egész este rá sem pillantott. Csak akkor eszmélt fel, amikor a barátnők légies mozdulattal felkeltek az asztaltól, s kacagva elhagyták a szórakozóhelyet. A kávé már rég nem gőzölgött. Legalább annyira dermedt volt, mint maga a megrendelője, aki még a kávé mellé felszolgált vízbe sem kortyolt bele.
A férfinak egy régi bérházban volt első emeleti lakása. Valaha gazdag tulajdonosa volt az épületnek, de halála után szétdarabolták a gyönyörű és tágas szobákat, s buta beosztású, kisebb lakásokra osztották fel őket. Az egyik ilyet vette meg, de csak azért, mert a város szívében helyezkedett el, ablakkal a folyó felé, s kedvenc karosszékéből a város fényeit nézhette. Egész éjjel ebben üldögélt, mert nem tudta kiverni fejéből a csodálatos tüneményt, s másnap visszament a mulatóba, hátha ott találja a vidám társaságot.
Nem voltak ott. Sem másnap, sem pedig a következő estéken, de a férfit immár ellenállhatatlan vágy fűtötte, hogy újra láthassa őt. Vagy tíz napot bolyongott az éjszakában, amikor már teljesen reményvesztetten betért egy szórakozóhelyre, s annak kis pódiumán újra megpillantotta. A négy lány valami vidám zenés számot adott elő, a közönség ünnepelte őket, de a férfi ebből nem sokat észlelt, mert megigézve csak őt nézte. Amikor ismét leültek, azonnal odasietett a legközelebbi asztalhoz, s nem bírta levenni szemét a csitriről, aki immár kacér tekintettel jelezte, hogy észrevette őt. A férfi a mennyekben érezte magát.
Két hétig minden este végignézte a könnyed kis műsort, s a lány immár minden este vidáman rámosolygott. Ő tudta, amit a férfi nem: a lányok abban az épületben vettek ki egy lakást, ahol ő lakott, s az ablakból látták, amikor munkába siet. A lépcsőházban nem láthatták egymást, mert csak sötétedés után hagyták el a szállásukat, kicsit korábban, mint ahogy a férfi indult volna esténként.
Éjjeli pillangók voltak. Két hét után ő is megtudta, hogy városról városra, férfiról férfira szállnak, de valahogy nem érdekelte a dolog, mert ilyen csodálatos tüneményt még nem látott. Minden este ott ült a mulatóban, a lány továbbra is rámosolygott. Ez elég is volt neki. Harmadik héten ki kellett mennie a toalettre. Az illemhely egy sötét pincehelyiségben volt. A gyéren megvilágított folyosó közepén egyszer csak a lány állt előtte. Sokáig nézték egymást, aztán a lány szinte észrevétlenül a közelében termett. Gyengéden megcsókolta, majd ugyanolyan észrevétlenül elsuhant mellette. Percekig állt ott a félhomályban. Amikor felért, a lánynak már hűlt helye volt. Nem találta sem aznap este, de napokig azután sem, pedig szinte minden helyet végigjárt a városban.
Az áradás napokon belül megérkezett. Szilajul sodort végig a városon, a víz még az első emeleti lakásokba is behatolt. Úsztak a bútorok, de a férfit nem nagyon érdekelte. Egy kis bőröndbe becsomagolta a legfontosabb dolgait, s a házmesterre hagyta a kulcsait. Úgy érezte, nem köti már semmi a lakáshoz, de a városhoz sem…
Csak évekkel később tért vissza. Az épület még magán viselte az árvíz nyomait, de szerette volna megnézni, mi maradt meg a tárgyaiból, habár különösebben már semmire sem tartott igényt. A kapuba érve megdermedtek a lábai. A lány jött vele szemben, két férfi és egy másik nő társaságában. Bőrönd volt náluk, az évek alatt vidámságuk nem hagyott alább, s amikor pillantásuk találkozott, a lány szeretetteljesen rámosolygott. Szinte semmit sem változott. Kamaszosan tökéletes alakja volt, s csak néhány apró szarkaláb mutatta szeme sarkában, hogy azért egy kissé megviselte az éjjeli élet. Elsuhant mellette, a férfi pedig döbbenten állt a folyosón. Egy pillanatra mégis úgy érezte, nincs egyedül: ott állt mögötte, gyengéden átkarolta, de csókja ezúttal sokkal hosszabb volt, mint évekkel azelőtt. Nem szólt semmit, s a macskakövek felett súlytalanul elsuhant.
Zokogni kezdett. Fájdalmasan felüvöltött, s az üvöltésbe beleremegett a mély folyosó. Tudta, hogy utoljára látta őt. A valamelyest rendbe rakott lakásában beleült az egykor kedvenc karosszékébe, s a város fényeit bámulta. Még azt sem hallotta meg, amikor betoppant hozzá egykori jó cimborája, a néhai háztulajdonos fia, aki a tiszteletére még zakót is öltött, amely az áradás emlékét idézte, mert egy kicsit összement és gyűrött volt…