Mehmed a boltja előtt üldögélt, és iszogatta reggeli teáját. Nem volt ebben semmi különös, hiszen hatvan éve mindennap kilenckor így tett, miután felmosta a macskaköveket, kitakarította a műhelyt, és kirakta a portékát, közben pedig az eget kémlelte, hogy vajon az égiek aznap kegyesek lesznek-e, és jó piaci nap ígérkezik, vagy sem.
Tízéves korában került az öregapja mellé, aki aztán megtanította neki a fémek megmunkálásának összes csínját-bínját, s évek múlva már az ő keze közül is majdnem olyan míves portékák kerültek ki, mintha azokat felmenői tizenöt nemzedékének bármely tagja készítette volna. Első kalapácsát is nagyapjától kapta. Eleinte hangosabbnak bizonyult a kopácsolás diszharmóniája, mint az egész bazár lüktetése, ám évek múlva a szerszám hangja már nem tűnt zavarónak, ritmikus dallammá alakult, és sokan bekukucskáltak hozzá, éppen milyen remekmű készül.
Mehmed büszkén viselte a nevét. Szülei a nagy hódítóról nevezték el így, akinek dicső győzelme által már vagy hatszáz éve a félhold ragyogott le a világ egyik legnagyszerűbb városára. Titkon azonban azt remélte, hogy legkisebb unokája nem a kájszár után lett szintén Mehmed, hanem a lánya őelőtte tisztelgett ily módon. Mehmednek három lánya született, s bár mind a három rendes, becsületes ember felesége lett, az öreg egy kicsit tartott a jövőtől, hiszen nem volt utód a műhelyben. Imái azonban meghallgatásra találtak, hiszen Mehmed nevű unokája az iskola elvégeztével érdeklődni kezdett a kézművesség iránt, s csakhamar nagyapja boltjába került. Mehmedet elégedettséggel töltötte el, hogy visszatért a műhelybe a kalapács hangja, simult a réz, olvadt az ón, s bár a kemencét már csak amolyan dísznek tartotta a műhely mögötti kis helyiségben, unokája kedvéért azt is begyújtotta, s megmutatta neki az ólomöntés tudományát is. A kölyök nagy kedvvel püfölte a megmunkálandó felületet, Mehmednek pedig örömmel telt meg a szíve, mert a családfára még egy mester neve felkerülhetett.
Mehmed nem volt maradi ember, de tisztelte a hagyományokat, a szokásoktól nem akart eltérni. Sohasem felejtette el, hogy a bolt előtti első teáját már férfiemberként fogyaszthatta el először együtt a nagyapjával, aki addigra már nem is nagyon dolgozott, csak tanácsokat adott, tanítgatta unokáját, de legfőképpen teázgatott a szomszédos boltok tulajdonosaival, felidézve azt a romantikus korszakot, amikor a nyugatiak kezdték igazán felfedezni a várost, s mindenki keleti dísztárgyakkal akart otthon dicsekedni. A falakon még ott lógott Minden Török Atyjának a portréja, s az öregek áldották a nevét, mert a kereskedőknek, kézműveseknek az ő idejében jött el a mennyország, s valamennyien megalapozhatták családjuk jómódját. Mehmed már ebbe csöppent bele, jómaga is tekintélyes hozománnyal adta férjhez a lányait, s úgy érezte, nincs már szüksége semmire. Pedig csalogatták a bazár előkelőbb részébe, oda, ahol óriási volt a forgalom, de nem feltétlenül kézzel megmunkált portékát kínáltak. Mehmed azonban megvetette az ilyeneket, hiszen ő maga messze földön megbecsült mesternek számított, akihez azok jártak, akik felismerték az igazi értéket, és ezért a pénzt sem sajnálták. Jól megvolt ő a kis macskaköves sikátorában, amelyben az odalátogatók könnyebben szelték a kilométereket, mert a lenyalt macskakövek észak felé lejtettek, s tolongani sem kellett a boltocskák előtt. Nem adta volna semmi pénzért a szomszédjait sem, akikkel már vagy két emberöltőnyi ideje teázgatott, s a világ összes kincséért sem adta volna fel a műhelyét, amelyben a munkához szükséges, kényelmes karosszéke állt, öblös ülőrészére pedig feltehette bal lábát, hogy megtámassza a megmunkálandó felületet.
Mehmednek volt egy hobbija. Teázgatás közben szeretett idegen embereket az asztalához ültetni, és megkínálni őket mézédes teával. Sokan vonakodtak a picike, inkább sámlira hasonlító ülőalkalmatosságra telepedni, mert azt gyanították, a vén róka így akar túladni a portékán, pedig Mehmednek esze ágában sem volt üzletelni ilyenkor, hanem csak az érdekelte, a messziről érkezett emberek honnan jöttek, hogyan élnek, és milyen nyelven beszélnek. Szeretett azzal dicsekedni, hogy szinte mindenkihez tudott néhány szót szólni az anyanyelvén, s amikor úgy érezte, kibeszélgették magukat, felkelt, és bement a műhelybe. Sokat megtudott így a nagyvilágról, s bár tévét nem nézett, rádiót is alig hallgatott, úgy érezte, jól informált ő a világ dolgairól, mindent tud, amit neki tudnia kell.
Aznap reggel azonban végig feszelgett az első teázás közepette. Már majdnem a második imához kellett készülődni, de a bazár utcácskáin senki nem járt. Mehmedet furcsa idegesség kerítette hatalmába, olyan, amilyet talán még nem is érzett életében. Senki nem nézte meg a hagyományos motívumokkal díszített tálcáit, senki nem akart dzsezvát venni, senkinek nem kellett a közkedvelt kis borstörő, és Allah szeme is üresen meredt rá a boltocska bejáratánál. Senki nem jött, hogy teázzon vele, s az is megtörtént, amit még életében nem látott, hogy szomszédai közül többen ki sem nyitottak.
Ott ült egymagában a gőzölgő tea mellett, de mintha annak sem lett volna olyan az íze, amit már vagy ötven éve szürcsölgetett. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ugyan hallott valami betegségről, de úgy vélte, azok mindig is voltak, de az élet nem állt le, a bazár mindig megtelt vásárlókkal. Mi történt?
Unokája aztán felvilágosította. Mehmed még így sem értette teljesen a dolgot, de azon komolyan felháborodott, amikor a kicsi Mehmed azt mondta, legjobb lenne, ha ő is otthon maradna. Micsoda?! Otthon?! Ő, aki már vagy hatvan éve mindennap reggel fellocsolja a bolt előtti macskaköveket?!
Mehmedet elöntötte a méreg, pedig ez távol állt a természetétől. Nem értette, és nem is akarta elfogadni, főleg azt nem, hogy otthon kellene ülnie. Neki, aki életében nem volt beteg! Így hát dacolt ő a kórral, továbbra is felmosta a macskaköveket minden reggel, de egyre mélabúsabb lett, mert hetek múltán sem jött senki, akivel elbeszélgethetett volna. Addigra már a felesége mellé is leült tévét nézni, s megláthatta, hogy a világ legnagyobb részében szintén üresek a városok, a piacok, s még beszélgetni sem hagyják az embereket.
Mehmed addig soha nem gondolkodott el azon, hogy változik a világ. Azt sem nagyon érezte, hogy ő maga megváltozott volna. Mindig is fittyet hányt az öregedésre, és arra is, hogy a világ már régóta nem olyan, mint amikor nagyapja először behozta a műhelybe.
A világ megváltozott. A mézédes tea keserűvé vált, s bár a hagyomány nem azt diktálta, kínjában kihívta kis unokáját teázni a bolt elé.
A pelyhedző állú fiúcska arca ragyogott a boldogságtól. Nagyapja olyasmivel tisztelte meg, amivel a családban tizenöt nemzedék alatt senkit. Mehmednek is furcsa volt a helyzet, de csakhamar rájött, az unokájával is jókat beszélgethet. A siheder pedig azt érezte, végre eljött az ő ideje.