Gunnar faluját szinte mindenfelől tavak vették körül. Némelyiknek a mélysége akár a nyolcvan métert is elérte. A másik partján homokos strandot alakítottak ki azoknak, akik bemerészkedtek nyáron is a jéghideg vízbe, de a város felé vezető út mentén volt egy mesterséges tavacska is, amelyet pisztrángokkal telepítettek be, s a környék egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé vált, hiszen körös-körül fapadokat és asztalokat helyeztek ki, mindegyikhez járt grillezőhely, ahol a frissen fogott pettyes jószágokat mindjárt meg lehetett hempergetni a jófajta briketten, aki meg a fenyőfa gyantás ízvilágát szerette jobban, hát az odakészített fából is nagyszerű parazsat varázsolhatott.
Gunnar nem tudta pontosan, hogyan alakult ki ez a kristálytiszta vizű tavacska, de arra nagy szeretettel emlékezett, hogy gyerekkorában még az öregapja vitte ki a vízhez, s megmutatta neki a tavi pisztráng kifogásához szükséges összes ravaszságot. Gunnar végül a pergetésnél maradt, nagy tapasztalattal húzta végig a tó fenekéhez közel a csaliját, halat pedig mindig fogott, így arra is szívesen gondolt vissza, mikor még a gyerekek kicsik voltak, s nagy élvezettel majszolták a felesége által gondosan megpucolt és kifilézett pisztrángokat.
A kirándulóhelyet és a tavat a falu önkormányzata rendezgette nagy gondossággal. A telepített példányok az ország délebbi részéről érkeztek, a tó környékét pedig évente kétszer is rendbe tették, bár szemetet ott nem hagytak az emberek. A napijegy nem volt drága, de az is szép pénzt hozott a településnek, hogy a nagyobb példányokat lehalászták, és a környék halasboltjaiban értékesítették őket. A tilalmi idő után meg is telt a környék, mindenki tiszteletben tartotta azokat az írott és íratlan szabályokat, melyeket a helyiek és a környékbeliek már fejből tudtak. Senki sem hangoskodott, mert sem a halakat, sem a szomszédos kirándulókat nem akarta elriasztani, mindenki beérte egy-egy pisztránggal, mert fejenként annyit volt szabad kifogni és elkészíteni, még akkor is, ha a lehalászás miatt ritka volt még az egykilós példány is, így hát ez nem arról szólt, hogy az odalátogatók degeszre tömjék magukat, hanem arról, hogy a családok a természetben tölthessék az időt, a horgászok pedig néhány órát elbíbelődjenek kedvenc időtöltésükkel.
Gunnar és neje évente többször is kilátogatott a tóra, mert az ott fogott pisztráng húsa gyönyörű narancssárga színű volt, s olyan olajos, hogy már-már a lazaccal vetekedett. A felesége segédkezett is neki, mert a pisztráng megvadul a szák láttán, az asszony már rutinosan merített alája, így a zsákmány nem menekülhetett.
Aznap hét ágra sütött a nap, a szél sem fújt, Gunnar tudta, ideális napjuk ígérkezik lenn a tavon. Bepakolták a vén csotrogányba a felszerelést, a felesége gondosan bekészített minden szükséges fűszert és salátát, a garázsban megtalálták az összecsukható asztalkát és a székeket, s negyedóra múlva már oda is értek a kedvenc padjukhoz – Gunnar öregapja szerint ott egy kisebb árok húzódik a tó fenekén, unokája már sok-sok évtizede nem is változtatott a megszokott pecahelyen.
A kirándulás viszont ezúttal nem telt békésen és csendesen. Egy nagyobb csoport ismeretlen vert tanyát tőlük mintegy ötven méterre, és úgy rikácsoltak, hogy mindenki csak őket nézte. Gunnar életében először horgászott ricsajban, fogalma sem volt, fog-e aznap halat. A csapat előbb érkezhetett, mert már füstölt a grill, de Gunnar azt vette észre, nem tartják tiszteletben azt a szabályt, miszerint legfeljebb két bottal horgászhatnak. Nem voltak ügyetlenek, mert szép ütemben fogták a pisztrángokat, de Gunnar azt is látta, nem elégszenek ők meg egy-egy hallal, hanem folyamatosan sütik a jószágokat. Halőr nem volt (minek, ha mindenki betartja az előírásokat…), így Gunnar próbált nem odafigyelni, hanem bedobta a kishalat, mert aznap azzal próbálkozott. Fogott is, de kapása nem sok volt. A hal mellé asszonya friss céklasalátát és majonézes főtt krumplit készített, így ez valamelyest kárpótolta azt az érzését, hogy a vidám társaság elriasztotta a pisztrángokat.
Gunnar mégsem haragudott az idegenekre, mert nem ismerték a tó szabályait. Úgy morfondírozott, a fiatalok manapság nyilván így szórakoznak, neki pedig nincs joga ebbe beleszólni.
Azért viszont nagyon haragudott, hogy késő délután a társaság összepakolt, s vagy kétzsáknyi pisztrángot az autójuk csomagtartójába vágtak és elvittek. Nem szólt nekik senki a legfontosabb szabályról?! Erről gondolkodott még napokig, de aztán rájött, bizony ismerhették az előírásokat, mert a horgászengedély kiváltásánál minden nem falubeli listát kap a betartandó regulákról.
Abban az évben még kimentek pisztrángozni, de Gunnar előbb kiszaladt a tóra, hogy megnézze, kik kirándulnak aznap…