Gunnar nem volt egy ájtatos manó, de a decemberi ünnepeket szigorúan betartotta. Na nem azért, mintha a Megváltónk születését várta volna évről évre oly nagy buzgósággal, hanem azokat a finomságokat leste, melyeket csak ebben a hónapban fogyasztottak. Felesége először Luca napján kedveskedett neki, amikor a már vagy 800 éve divatos sáfrányos, mazsolás, többnyire S alakban feltekert, a bronzkori ékszerművesség formavilágát idéző brióst sütött neki. Gunnar tudta, hogy innentől kezdve majd két hétig finomabbnál finomabb falatok kerülnek az asztalra, a kiteljesedés pedig karácsony estéjén következik, mert az a vacsora nem csupán az ő szerény kulináris csúcspontját jelenti, de még a sokkal igényesebb, világot látott emberek sem kívánhatnának annál többet.
Gunnar évtizedek óta egy szomszédos falu éttermét látogatta meg szentestén. A kis fogadó olyankor mindig karácsonyi fényben tündökölt, a kandallóban gyantaillatot árasztó fenyőfa pattogott, alig hallható karácsonyi dalok lágyították az ember szívét, az ünnepi asztal pedig olyan gazdag volt, hogy Gunnar úgy érezte, az maga a mennyország. A fogadós a karácsonyi sonkát mézesen készítette el, a kedvenc húsgolyók mellett ott sorakoztak a füstölt kolbászkák is, amelyeket aranybarnára sütöttek, néha sós-ecetes disznólábat is felszolgáltak, s elmaradhatatlan volt a kellően beáztatott tőkehal és a sóval, kaporral érlelt nyers lazac, a burgonya, a vörös káposzta és a rizspuding, Gunnar nagy kedvence mégis az ecetes hering volt, melyet a fogadós valahonnan északról hozatott, mert a környékükön nem volt ilyen finom az a halkülönlegesség.
Gunnarnak már nem is kellett szólnia, hogy érkezik, csak annyit jelzett, hogy a tulaj két személyre foglalja le az ő kedvenc, tengerre néző asztalát. Ha szép fehér volt a karácsony, az öbölbe nyúló tenger is fehérlett, mert a vékony jégréteg már megtartotta a havat.
A gyerekek már elköltöztek, csak nagyon ritkán jöttek haza karácsonyra. Az ablakon kibámulva Gunnar azokra a régi szép időkre emlékezett, amikor a gyerekek még kint hógolyóztak a fogadó előtt, s árgus szemmel kellett rájuk vigyázni, nehogy a tenger hártyásodó jegére fussanak, amely rögvest beszakadt volna alattuk.
Kedvenc asztala azonban ezúttal foglalt volt. Kérdő tekintettel nézett a fogadósra, aki csendben csak a vállát vonogatta, s egy hasonló asztallal kínálta régi vendégét. Onnan is szép kilátás nyílt, de Gunnar nem látta az öblöt, így a régi emlékek is másként jöttek elő.
Semmi sem tűnt ugyanannak. A kedvenc asztalánál egy ismeretlen társaság ült, s Gunnarnak nem az volt a baja, hogy idegenül hatott a beszédük is, hanem az, hogy égre-földre rikácsoltak, hangoskodtak, így a karácsonyi dalokat meg a narancssárgán izzó fenyő pattogását sem hallotta. Az ünnepi asztalon a disznóságok érintetlenül várták, hogy a vendégsereg jóízűt egyen belőlük, de a halas tálak már igencsak foghíjasak voltak. Gunnar nem tudta mire vélni a dolgot, mert addig minden évben minden egyformán fogyott, most meg úgy kellett megmenteni néhány heringet. Aztán észrevette, hogy a társaság csak a tenger finomságait eszi, és furcsállotta, hogy a csöpögő, ragadó dolgokat is kézzel. Pedig rendelkezésre állt evőeszköz is, már-már szólni akart nekik, de aztán észrevette, hogy az idegenek tányérja mellett is ott a kés-villa, csak épp nem használják.
Gunnar abban az évben a szokásosnál rövidebb ideig maradt a karácsonyi fogadójában. A szokásosnál kevesebb heringet evett, de ízlett neki a sonka és a kolbászka is, így éhen nem maradt, mégis hiányérzete támadt.
Előbb azt hitte, a hering miatt, de gyorsan rájött, hogy már nagyon szeretné látni a gyerekeit, szeretne velük együtt karácsonyozni, visszahozni azokat a régi szép időket, amikor a kedvenc helyén ismét a kedvenc karácsonyi dalokat hallgathatja vacsora közben, s a parázsló fenyő is szép csendben duruzsol.