Gunnarnak nem volt sok más elfoglaltsága. Ha ledolgozta a magáét, csak azt leste, vajon milyen időjárást jósolnak, de igazából az sem nagyon érdekelte, mert nem a hideg vagy a meleg, a hó vagy az eső, egyáltalán semmi sem volt döntő, hogy kedvenc időtöltésének, a horgászatnak éljen. A meteorológia csak megerősítette abbéli elhatározásában, hogy bizony ő aznap is a vízpartra megy.
Nem tudni pontosan, vajon Gunnar vérében volt-e a pecázás, de ő úgy tartotta, hogy az a legjobb időtöltés. Immár vagy negyvenöt éve, amikor nagyapja megmutatta neki azokat a „titkos” helyeket, ahol mindig nagy halat lehet fogni.
Valóban pazar horgászparadicsom volt az övé. A tenger azon részében honosak voltak az édesvízi halak, mert az alacsony sótartalom miatt oda is kimerészkedtek. A csukák dagadtra híztak, hiszen kedvükre rabolhattak, s a hármashorogra ritkán akadt ötkilósnál kisebb.
Gunnar azonban tudott még ennél is titkosabb, még csodálatosabb helyet, amiről az öregfater ódákat zengett. S valóban: az év megfelelő néhány órájában a mennyországban érezte magát. A tengerből ugyanis egy keskeny kanális egy kicsiny tóba vezetett, s évente egy-két nap oda jártak ívni a halak, méghozzá a megtermett, ivarérett példányok. Ez az időszak csak arról szólt, vajon óránként hány többkilós példányt fog ki az ember, s Gunnar tapasztalatból tudta, visszaengedni a gyönyörű példányokat több időbe telik, mint kifogni őket.
Gunnar nagyon büszke volt magára, hogy ilyen titok birtokosa, bár azért tudta, hogy a tőle két utcával lejjebb lakó Olaf bácsi is ismeri a féltve őrzött titkot, mert félúton arrafelé nem egyszer rákacsintott. De Olaf bácsi már vagy húsz éve nem horgászott, hanem csak beletörődve tűrte, hogy a szomszédasszony hetente párszor átmegy hozzá, s ilyenkor talán még főtt ételt is ehet. Olaf bácsit ugyanis nem látogatta a két fia. „Messze” laktak tőle, a főváros mellé költöztek, s bár autóval csak néhány óra volt a távolság, havonta csupán egy-egy hívásra futotta, vagy még arra sem.
Olaf bácsi tehát nem jelentett már veszélyt a titkos horgászhelyre, s ezért Gunnar teljes nyugalommal indult el kedvenc időtöltésére, kedvenc helyére. Úgy sejtette, most lesz az a pár óra, amikor csak be kell dobni. Talán még csali sem kell, hanem a nemes jószágok már arra is kapnak, ha a horog villog a téli napsugarak fényében. Gunnar maga is fürdőzött ebben a napsütésben, s nem egyszer derűsen gondolt vissza arra az esetre, amikor csukákra dobált egy moszatos szikláról, s egy óvatlan pillanatban nyakig belecsúszott a jégtől hártyásodó tengerbe. Mivel harmincéves csotrogányában a fűtés már csak fújdogált, nem tudott mit csinálni, hanem tüzet gyújtott, csuromvizes ruháit felakasztotta az ágra, s gatyában pecázott tovább.
Gunnar akkor nem fázott meg, s attól kezdve nem félt a hidegtől. Az öregapjától örökölt, többször már összefércelt, egyszerű felszerelését szorgalmasan cipelő bőrtáskáját lóbálta akkor is, amikor arra lett figyelmes, hogy a titkos helyén két illető veri egy hal fejét, divatos tréningruhában. Gunnar nem értette az egészet. Egyrészt, ilyen öltözékben még nem is látott életében horgászt, másrészt, nem értette, miért verik annak a méretes angolnának a kobakját.
Kellő távolságról szemlélte az egészet, s amikor észrevette, ők is észrevették, odaszólt. „Nem kell annak a jószágnak a fejét verni, mert attól a szegény még nem döglik meg. A farkában van az idegközpontja, így csak rá kell arra lépni, s megmerevedik a hal”. A divatos „szabadidősök” egy pillanatra leálltak a hal ütlegelésével. Kis időre abbahagyták a csapkodást, s furcsa akcentussal valamit mondtak is.
Gunnar nem értette, mit mond a két „kolléga”. Azt azonban sejtette, hogy azok sem értik őt, mert kisvártatva ismét az angolna fejét verték, s már vagy könyékig véresek voltak. Gunnar legszívesebben megmutatta volna nekik a rutint, de ekkor eszébe jutott, hogy nem is olyan régen milyen pofont kapott a városban.
Arrébb állt. Egy néhány kilométerre odébb benyúló öbölkét választott, de aznap nem fogott semmit sem.
Gunnar szomorú lett. Féltve őrzött titka, nagyapja titkos helye immár nem volt titkos. A következő évben is tudta a pontos időt, amikor ki kell menni a haltól nyüzsgő csatornára, de valahogy otthon maradt.
Akkor is, meg a következő évben is.