Gunnar nem könnyen ismerkedett, de a falujában élt egy szemrevaló közép-európai nő, egy fiúgyerekkel, és a fiatalos, szinte kamasznak tűnő némber életkedve, lendülete a már kicsit begyöpesedett Gunnart is megihlette. A helyi összvallási „templomban” azonban még nem merte kimutatni, hogy vonzódik hozzá, mert ez a határtalan életkedv ugyanakkor egy cseppet meg is riasztotta, a hozott szokásai és a jelleme feszélyezte a kicsit merev, talán önmagát már leírt Gunnart.
Rövidesen alkalom adódott rá, hogy megismerkedjenek, és csakhamar kiderült, hogy nyelvi nehézségeik sincsenek, mert amit az egyébként szorgosan nyelvet tanuló fiatalasszony nem tudott, azt németül, angolul magyarázta, és Gunnar épp annyit konyított ezekhez a nyelvekhez, hogy a lényeget megértette.
Gunnar csak egyvalami miatt szorongott. A magyar nőnek észak-afrikai barátja volt, s Gunnar nem tudta, mit szabad mondani, tenni, enni előtte, és új barátnője iránti tiszteletből még véletlenül sem akarta megsérteni.
Mounir azonban más volt. Azazhogy épp ugyanolyan, mert már teljesen alkalmazkodott a választott országához, olyannyira, hogy nyaranként ő is felégett. Már ha ezt alkalmazkodásnak lehet nevezni, mert azért arab létére göndör fekete haja és bajusza volt, kibújni tehát nem bírt a bőréből. Tanár volt, talpig úriember, Gunnar nem győzött csodálkozni, milyen gyorsan összebarátkozott vele.
Még azon sem lepődött meg, hogy Mounir elmondása szerint csakhamar kocsmáros lett választott hazájában, és a közeli városban az egyik legmenőbb éttermet tartotta. Gunnar ködösen emlékezett is arra a helyre, úgy maradt meg emlékezetében, hogy a vendéglátóegység előtt mindig sok és jó kocsi áll, ezért ő egy kicsit szégyellte a vagy ötvenéves járgányát, ez meggátolta abban, hogy betérjen, és megkóstolja azokat a csábító étkeket, amelyeket régóta ki akart próbálni.
Mounir elmesélte, hogy a jól menő hely egyszer csak bezárattatott, mert bár aranyozott American Expresse volt, édesanyja otthon megbetegedett, és különrepülővel sebészt vitt el hozzá, hogy rendesen megműtse. Ez pénzbe került, és mivel volt egy kis adócsalás is az ügyben, amiért az állam nem bocsátott meg neki, elvette mindenét. Börtönre ugyan nem ítélte, de arra kárhoztatta, hogy semmilyen biznisszel nem foglalkozhatott.
Mounir tudta, hogy bűnhődnie kell. A külföldi számláján azonban maradt pénz, nem is kevés. Gunnarnak leesett az álla, amikor a kétévnyi „böjt” letelte után egy héttel új barátja egy nyolchengeres Mercedesszel jelent meg, amelynek a műszerfala mahagónifából készült, és a jármű úgy gyorsult, hogy az ő csotrogánya eltörpült mellette. Mounir abban a pár hétben több pénzt költött el, mint Gunnar egész életében. Csak bámult, miként lehet ez, hiszen ő egész életében becsületesen dolgozott.
Gunnarnak kételyei támadtak. Nem is tudta már, vajon ő választott-e tévesen szakmát, de aztán rájött, hogy falujában nem is volt nagy választék, hiszen a legtöbben fával dolgoztak. Mivel volt benne ambíció, Mounir mellé csapódott, hátha megtanul valami olyat, aminek még hasznát veheti.
Így ismerkedett meg egy palesztin társasággal. Érdekesmód ők is pontosan olyan világosak voltak, mint Gunnar (talán a nap hiánya tette ezt velük?), de aztán megtudta, hogy Libanonból jöttek, abból az országból, amelyet anno a Földközi-térség gyöngyszemének tartottak, csak éppen szétverte a polgárháború, amelyről egyébként az égvilágon semmit sem tudott.
A libanoni palesztinok fél év után már elfogadhatóan beszélték a nyelvet. Gunnar így megértette, olyan helyről érkeztek, ahol festmény helyett gépfegyver a falidísz, ahol a családi viszályokat tűzpárbajjal döntik el, s a legszimpatikusabb fickó bátyját úgy szétlőtték, hogy csak Gunnar fővárosában „rakhatták” össze. Képet is mutattak róla, hogy tényleg megmaradt, ezért az egész család, sőt talán az egész odaengedett közösség is roppant hálás volt, s megfogadta, hasznos polgára lesz az új hazának.
Gunnar tisztelte ezt. Még azt is elfogadta, hogy velük másként kellett ünnepelni, mert vonakodtak inni a házi vodkából, csak akkor húztak belőle, amikor a többi földi nem látta. A hideg azonban nagy úr – tartotta Gunnar –, és tudta, a főzet minden szívet megmelenget. Lelket melegít, így hát bátran kínálgatta nekik, s ők a végén hasonlóan vidámak lettek, mint Gunnar, aki igazából örült annak, hogy végre lehet valakivel a faluban koccintani.
Gunnar jó barátokra talált. Olyanokra, amilyenek nem voltak az ő falujában, pedig ott élte le az egész életét. Ott még a közvetlen szomszédja is csak évente párszor állt vele szóba, az utcabeliek csak biccentettek, amikor rájuk köszönt, a világért sem merte elárulni senki helyinek, hogy kínjában már kuktában párolja a szeszt.
Hogy is van ez? – kérdezte magától Gunnar. Csakhamar rájött: hát úgy, hogy vannak bunkók a jövevények között, de vannak olyanok is, akikkel lehet társalogni, sőt barátkozni. Mert Gunnart szerették a messziről jött emberek, s azzal nem untatták, nem fárasztották, mit hoztak magukkal. Az volt a fontos, hogy Gunnarhoz hasonlóan mindahányan dolgozni akartak, és hajlandóak voltak adót is fizetni.
…
Gunnart sokáig megnyugtatta ez a tudat. Azt hitte, hogy a világ így tökéletes, hogy az ő világa így teljes.
Aztán másfajta népek érkeztek… Azok már nem álltak szóba senkivel, nem is barátkoztak a helyiekkel, még beszélni sem lehetett velük, nemhogy koccintani. Régi arab barátai lassan elköltöztek a faluból, vegyeskereskedéseket, kávézókat nyitottak a városokban, így tett egykori barátnője is, akivel utána már nem találkozott. Nagy ritkán még felhívták egymást, de a hívások az évek során lassan elmaradtak, s Gunnar csak annyit hallott, hogy jól megy az ipar, de kedves barátnője már többet utazott, mint dolgozott, mert fia vette át az éttermet.
Gunnar sokszor gondolt arra, hogy meglátogatja őket, de vén csotrogányával már nem mert ekkora útnak nekivágni, különben meg nem is nagyon hívták, tolakodni pedig nem akart. Sokszor gondolt rá meg az arab cimborákra, és lassan arra is rájött, hogy nem az emberekkel van baj ezen a világon.