A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit. Biztosan még most is a küszöbnél várakozik a hóban. Érezte, ahogy hideg szél fúj a bejárat felől. Mire visszaért hozzá, a férfi már előrelépett, a félig csukott ajtóval a háta mögött. Jaj, gyere be, hát persze, gyere, mondta. Ugye nem arra vártál, hogy behívjalak? A férfi mosolygott, megvonta a vállát, néhány hópehely hullott le róla, ahogy behajlította a lábát, hogy lehámozza magáról a cipőt. A nő csak nézte. Le szerette volna róla söpörni a havat, és elvenni tőle a kabátját, megérinteni a hideg orcáját. Várt. Felkapcsolta a tűzhelyet és feltette a teáskannát. Eltűnődött rajta, vajon mit keresett ott a férfi. Beszélgetésbe vagy legalábbis valami ahhoz hasonlóba kezdtek a konyhában állva.
– Ugye nem gyalogoltál egészen idáig ebben az időben?
– Busszal jöttem. A falu végéről sétáltam. A végállomástól.
– Meglep, hogy egyáltalán közlekedik.
– Nem voltam benne biztos, hogy fog.
– És nem jutott eszedbe idetelefonálni, megnézni, itthon vagyok-e?
– Tenni akartam egy próbát. Szabad volt a délutánom.
– Hát örülök, hogy látlak. Szép kis meglepetés. Teát?
– Kérek. Tejjel, ha van.
A nő beleöntötte a forrásban lévő vizet egy edénybe, a tejet pedig a kancsóba. Tálcára helyezte őket a csészékkel, tányérokkal és a cukortartóval együtt. Kivitte a tálcát az elülső szobába, ők ketten pedig leültek egymással szemben, amíg odakint havazott megvilágított ablak előtt, a tea pedig ázott és örvénylett az edényben.
– Nagyon szép csészék.
– Ugye? Régóta megvannak. Nászajándékba kaptuk őket.
– Igazán? Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna őket.
– Hát igen, Jamesnek soha nem tetszettek igazán.
– Ó.
– Így hát félretettük őket.
– Értem.
– De most, hogy is mondjam, azt gondoltam. Tudod.
– Francia?
– Flamand, azt hiszem.
– Nagyon szép.
– Igen.
– Szépen mutatnak az ember kezében, nem? Éppen megfelelő a súlyuk.
– Igen, azt hiszem, igen.
– Sajnálom. Jamest.
– Igen.
– Megkaptad a levelem?
– Ó, nem hiszem. Nem.
– Ó, sajnálom. A posta már nem a régi, nem igaz?
– Nem, tényleg nem. Bocsáss meg.
Elfelejtette vázába tenni a tulipánokat. Még odáig sem jutott el, hogy levágja a szárukat. Eltűnődött rajta, miért éppen ezen a napon jött, miért volt a mai nap más. Kihúzta a fiókot. Az olló a szélén volt, az edényszárító mellett. Kettévágta a zsinórt, a tulipánok pedig szétszóródtak a konyhapulton. Szétnézett egy kis tasak növénytápot keresve, de persze nem talált semmit. Rá vallott, hogy értesítés nélkül érkezzen. James soha nem tett volna ilyesmit. Bár James arra sem gondolt volna, hogy virágot hozzon. Levágta a tulipánok szárának a végét, aztán összeszedte, majd a komposztálóba ejtette őket. Emlékezett rá, hol vannak a vázák, és arra is, hogy ő maga nem ér fel odáig. Nem akart sámlira mászni, hogy levegyen egyet, ezért megkérdezte a férfit, nem bánná-e, ő pedig azt felelte, hogy egyáltalán nem. Ő persze elérte a konyhaszekrényt anélkül is, hogy lábujjhegyre állt volna. Jamesnek legalább nyújtózkodnia kellett volna. Szép vázát emelt le. Kiváló választás: elég magas ahhoz, hogy megtartsa az ágaskodó szárakat, elég keskeny, hogy összefogja őket, és elég egyszerű, hogy ne vonja el a figyelmet a virágok színéről.
– Egyáltalán hol találtál virágot ilyenkor?
– Ó, hát tudod. Még mindig lehet ilyesmit találni, csak keresni kell.
– Régóta nem láttam már vágott virágot.
– Ismerni kell a megfelelő embereket, ennyi az egész.
– Te pedig ismered.
– Elboldogulok. Még mindig tudsz tejet szerezni?
– Egyenesen a tanyáról.
– A városban már jó ideje nem lehet kapni.
– Akkor nem ismered a megfelelő embereket, ha tejről van szó?
– Nem. De most már itt vagy te nekem, nem igaz?
A nő ebben nem volt olyan biztos. Egyáltalán nem volt benne biztos. Valahogy olyan merésznek tűnt ez a kijelentés. Tudnia kellett volna, hogy a készletek korlátozottak. Nem mondott semmit, a férfi pedig rájöhetett, hogy átlépte a határt, mert az ablakhoz lépett, és elkezdett a kertről beszélni, arról, milyen nehéz bármit is elkezdeni, amikor az első hó egyre később esik le. Amíg ő beszélt, a nő a hátát nézte. Milyen egyenes még mindig. Mindig is az a fajta volt, aki kihúzta magát. Helyesen. Valóban jólesett őt látnia. De a nő nem tudta, mit keresett nála. A tulipánokkal teli vázát az elülső szobába vitte, és letette az asztalra, oda, ahol a fény leginkább megvilágította őket. A férfi követte, kissé váratlanul, és egy kicsit túlságosan is közel állva megkérdezte, felmerült-e már benne, hogy fizetővendégeket fogadjon. A nő azt válaszolt, hogy még nem gondolkodott rajta.
– Pedig elég helyed lenne.
– Hát igen, talán.
– Az jutott eszembe, hogy talán elkelne neked egy pár segítő kéz a ház körül. Tudod. Tisztában vagyok vele, hogy pillanatnyilag nem a pénz a fő, de léteznek másfajta kompenzációs lehetőségek is. Segítség, például. Ismeretségek.
– Tényleg nem vagyok benne biztos.
– Az én hátam még mindig erős. Sok mindent meg tudok csinálni.
– Vannak mások, akik jönnek és segítenek, köszönöm. Megvagyok.
– Csak hát tudod, hogy van. Rosszul alakulnak a dolgok. A városban. Azt gondoltam, talán mi kisegíthetnénk egymást. Ebben a nehéz időszakban. A régi idők kedvéért. Tudod, ez egy kölcsönösen kedvező megállapodás lenne.
– Nem hiszem, hogy túl praktikus ötlet, igazából.
– Pedig tökéletesen praktikus.
– Bocsáss meg.
– Ó, nahát.
– Azt hiszem, a buszod hamarosan indul.
– Nézd, sajnálom.
– Nem szeretném, hogy lekésd.
– Azért elgondolkodnál rajta? Majd megkeresel?
– Ideje, hogy elindulj, ha el akarod érni a buszt.
– Mary, megfontolnád?
– Nagyon köszönöm a virágokat. Igazán gyönyörűek. Értékelem, hogy ilyen fáradságos munkával szerezted meg őket.
– Mary, kérlek.
A nő a bejárathoz ment, felemelte a férfi kabátját, és megvárta, amíg az felveszi a cipőjét. Aztán odanyújtotta neki a kabátját, mintha meg akarná előzni a férfi mozdulatát. Nem tudta volna elviselni a jelenetet. A férfi kinyitotta az ajtót, elvette a kabátját, és behúzta a nyakát, ahogy kilépett a hóesésbe. Nem nézett a nőre, ahogy távozott. A nő becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön a meleg. A kukucskálón át nézte őt. Az üvegen keresztül torznak, alacsonyabbnak tetszett.
Fordította Serfőző Réka