(Oral history nyomán)
Amióta enyhébb szelek kezdtek fújdogálni kelet felől, könnyebbé vált a járás a régi utakon a szomszédos városokba. Nem kellett többé hosszú órákig várakozni az országhatáron a 30 fokos melegben, s hallgatni a bömbölő balkáni műzenét arról, hogy ki mindenkit fog kiirtani a Kapitány serege. Eltűntek a csevapsütő patkánytanyák a nemzeti színű sorompók közeléből, csupán lepusztult maradványaik éktelenkedtek az út peremén. A szemetet vitte a szél minden irányban. És a kopott országnévtáblán még a régi megnevezés, habár már rég szétfoszlott, akár egy elnyűtt és megunt, kopott krombikabát, megszűnt létezni, és önálló állammá vált néhány darabja, meg a többiek terveiről is ugyanazt lehetett hallani.
A szomszédban mindig is közel volt az első város. Ismerős miliő, ismerős arcok, néhány barát, hajdan testvérvárosi kapcsolat, még korábban a régió két, bizonyos rangért viaskodó, fejlődő városkája. Polgárvárosok? Azok is. Néhány utca, néhány épület, a kötelező két templom – mindkét felekezetnek a magáé – megadta volna nekik ezt a jelzőt, de a központnak nevezett terektől kissé távolabb csak makadámköves utcák, földszintes, kétablakos családi házak, akár egy nagyobb alföldi faluban. A különbség pusztán annyi, hogy a Duna-parti városból hiányoztak a másikban annyira megszokott, kellemes zöld felületek. Ez utóbbinak a főteréről pedig a keresztény eszme legszentebb dogmájának emlékműve tűnt el, s maradt a helyén egy kopasz tér. Ilyen névvel illették is lakói: Kopasz tér, Ćelavi trg.
Vásárvárosok, iskolavárosok, többfelekezetű és többnemzetiségű városok, sok rokoni kapcsolatot ápoló lakosság mindkét városban. Ismerősök, barátok, rokonok. Menekülők is nem is egyszer, oda s vissza, oda s vissza… Változó lehetőségek reménye. Ilyen ismeretek, emlékek tudatában vélte megtalálni a maga boldogulását az otthon maradt, mégis anyaországán kívül rekedt fiatal magyar házaspár, Marili és Benjámin, a Dunához közeli hatalmas és forgalmas tér egyik udvarában és egy, a térre néző tágas teremben. Művész volt a hölgy, alkotó, vágyakozó, reménykedő. Sikert és hírnevet, jó forgalmat is remélt a főtéri kirakatba állított művektől. Otthon egy iskolában tanítgatott, de az iskola folyosóin túlra még nem jutottak a művei. Pedig még a térség kisebb falujából ide került férje is tőle várta a jobb megélhetést. Eléggé idősen házasodtak össze, bár egyazon gimnáziumba jártak, ismerhették egymást. Nemigen vonzódtak egymáshoz, később sem. De a polgári létforma házasságot is követelt a neveléssel foglalkozóktól. Így is lett. A város jól menő kocsmárosának művészlánya férjhez ment az albérletben lakó falusi agglegényhez. Saját házat kapott a menyasszony, szült egy gyereket, és folyton-folyvást kereste önmagát. Férje a szavaival támogatta, nem is mert szinte semmit szólni. De Marili művésznő saját alkotásai nemhogy gyéren, egyáltalán nem keltek el. A városka parvenü közönsége ugyan eljött a Kisködmönnek nevezett galériában rendezett első kiállításának megnyitására, amelyen saját műveit állította ki: koccintottak a hajósi pincefaluból hozatott borral, megkóstolták az otthonról vitt vékony csonoplyai kulenszeletekkel díszített falatkákat, majd szép lassan eloldalogtak. A hétvégi újság egy apró cikkben számolt be az eseményről, valahol a lap alján. Bukás.
A kiállításra meghívottak beszélgetéséből azonban kihallatszott egy igencsak izgalmas, a magyar képzőművészeti életet is befolyásolható hír. Arról beszélgetett három ismert városi műgyűjtő, hogy a Napút magányos alkotójának még mindig nem találták meg az itt, a Duna mentén, ismeretlen helyen megbúvó, de biztosan létező alkotását. A tárgyalt művész ritkán előforduló képei a megújuló országos műkincs-kereskedelem legdrágább darabjainak számítottak. Az aukciók idején másról sem beszéltek, csak az egykor lévai patikus véletlenül felbukkant, ismeretlen vagy rég nem látott napfényes képéről. A festő életműve nem sok képet számlált, a saját egyéni stílusát megteremtő alkotó azonban annál keresettebb lett a műgyűjtők és műértők, na meg a kereskedők körében is. Talán ezért is készült több másolat, hamisítvány a Napút-festő alkotásairól. Aláírni, szignálni pedig nem kellett őket, ugyanis a művész sem tette. A művek magukért beszéltek, felismerhetők voltak az egy kicsit is jártas műértő szemének. Pusztán az eredetiségük megállapítása volt mindig is szakértelmet kívánó.
A saját kiállításának sikertelensége talán elrettentő lett volna, ha Marilit nem nevelik erősnek, bátornak, s a bátorsága kissé vakmerővé is tette. Újra nekivágott a próbálkozásnak. Utazgatni kezdett a környéken, kérdezősködött, régiségeket keresett, bár azokat a helyi romák már jóval előtte bezsákolták. Egyetlen, sokszor megfestett témájú Rudnay-képet talált, valószínűleg a művész egykori itteni szabadiskolájából helyben megvett példányt, de az is sokáig állt a galéria fő helyén. Maradt számára az otthoni terep. A régió egykoron azonos vagy hasonló ízlésű lakossággal bírt, csak éppen már jó ideje annak, hogy délebbre más nemzetiségűek, más kultúrájúak is jócskán érkeztek. Nos, épp ez utóbbi hozott némi eredményt a kutakodónak. Az elhurcolt, elüldözött tulajdonosoktól ingyen kapott házakban az új lakosok számára fölösleges tárgyak, könyvek, bútorok, műalkotások valahol a kamrákban, padlásokon kerültek elő, ismeretlen szövegű nevekkel, címekkel. Ezekre a jövevények nem sokat hederítettek, a törzsökös lakosok pedig az akkori közelmúlt eseményeitől jócskán megfélemlítve, csendre intve hallgattak akár a maguk, akár a szomszédok, ismerősök hajdani műkincseiről. Így lett néhány értékesebb, jobb nevű könyve és műalkotása a Kisködmön tulajdonosának. Az országhatáron a nagyobb Volgában több dolgot is át lehetett vinni, néhány papírpénz is került az útlevélbe, ha jött a vámtisztviselő, és a Fő tér galériája kissé vegyesebb áruval hívta, várta a szerencsét. Jöttek, nézelődtek, érdeklődtek a városiak, ám az áru javát ismét csak a cigányok vásárolták meg hosszas és csúnya alkudozás után. A régi könyvek már egyáltalán nem kellettek senkinek, míg a kevéske kép közül is pusztán a megyeszékhelytől távoli, egykor jobbára evangélikus sváb városban talált két pasztell tájképet sikerült eladniuk, egy, az ebben a városban hajdan élt művész alkotásait, akinek neve nem számított ismeretlennek arrafelé, és szinte a kért áron el is vitte egy orvos házaspár. De a saját képek továbbra is ott lógtak magukban, mint a szőlőtőkén maradt egres a böngésző madaraknak. A lakás és a kiállítótér bérleményére a jugóknak nem volt elég a bevételük. Másfél év után fel is mondták, és visszatértek a maguk városába, a szerény polgári munkára.
Saját gyűjtemény kialakítása nem vonzotta a művésznőt. Volt neki elég képe a falon. Ha azonban híre ment egy-egy érdemesnek tartott műalkotás felbukkanásának, azt mégis szerette volna megnézni, jól utánanézni. Férjének szülőfalujához közeli városban tevékenykedett egy félig orosz, félig német kíváncsi ember, aki a szikes nyugat-bácskai föld gyomrában kereste, akár a népmesékben, az elrejtett kincset. Ásott imitt-amott, nem is vették komolyan az elöljáróság emberei, pedig közöttük dolgozott, orosz nyelvtudása sokszor jól jött a háború vége felé, na meg utána is. A kutató nőtlennek mondta magát, amikor megérkezett az első világháború vége előtt, és a jóvágású fiatalember egy sikeres, sok segéddel dolgozó kendergerebenező iparoscsaládba nősült, ahol a lánynak mozgásproblémái voltak, nehezen járt, így a városi fiúk nem is gondoltak vele. Az emigráns fiatalnak ennél több esze volt, és beházasodott a gazdag sváb famíliába. Anyagi gondjai nem lettek, jó észjárásával pedig minden szellemi és testi gondját, vágyát szerte a városban, több összegyűrt damaszthuzatú paplan alatt meg tudta oldani lelkifurdalás nélkül. Szinte az egész település megismerte a házassága révén, így a tanácsi művelődési házba is bejutott kultúrfelelősnek. Hozzá kerültek a korábban már összegyűlt könyvek, és nála kaptak elhelyezést az újonnan bekerülő értékek, amelyeket az elhagyott házakból zabráltak össze a házalók. Így alakította ki lassan az Orosz a városi múzeumi gyűjteményt. A beérkezett tárgyakról listát készített, s ha tudta, ha lehetett, azt is beírta, hogy ki volt a tulajdonos, illetve ki az író, ki lehetett az alkotó. Ő maga is bejáratos volt több idős családhoz, akik még a régi világból maradtak otthonukban, és információkkal szolgáltak a hajdani iparosokról, gyárosokról, bankárokról, vagyis a gazdagabb réteg tulajdonságairól: ravasz pénzügyletekről, a kenderpiacot jól ismerőkről, bálszervezőkről stb. Minden érdekelte az Oroszt, és vitt is mindent, amihez csak hozzáfért. Valamit a művelődési házba, valamit haza, egy elkobzott polgárházba a Szent Mihály-templom mögötti utcában. Ide költözött feleségével és kislányával apósáék nagy házából, amikor a kiürített házakat osztották. A hátsó traktus helyiségei szolgáltak raktárul mindannak, amit magának szeretett volna megtartani: edények, ipartörténeti eszközök, az archeológiai ásatásaihoz szükséges dolgok. A festményeket a ház utcai szobáiban helyezte el az ott maradt bútorok mellé. Jobbára a térség német festőitől származó képeket, kevéske esztétikai értékkel, valamint a palánkai német festő, Eisenhut halvány akvarelljét. Mindezekről azonban nem készült feljegyzés. Ezekbe a szobákba nem engedett be senkit. Egyedül tisztította, amire ráfért a takarítás, nedves vagy száraz törölgetés, és az ásatásaihoz szükséges eszközöket mindig tisztán tartotta. Az egyik szobába csak a másikon keresztül lehetett bejutni. Annak ajtaját mindig zárva tartotta. A falán csak egy nagy vászonkép függött, az is a falnak fordítva. Az ablakon a spaletta zárva.
Nem volt véletlen Marili kincskereső látogatása a városi kultúrmindenesnél. Marilinek jó hírforrása volt errefelé, apja egykori kollégájának, a híres Spriccer csárdának az egykori tulajdonosa, aki ugyan az új világban is megmaradt a vendéglőben, de csak mint a városi vendéglátó-szövetkezet üzletvezetője. Ami a környéken történt, azt Herr Spriccer nagyon hamar meghallotta, de tovább nem adta. Így maradhatott a régi helyén. A művésznő őt is megkereste, amikor a városban járt-kelt. Apjával való barátságára hivatkozva igyekezett a jóindulatába férkőzni. Spriccer úr azonban csupán felszínes válaszokat adott a kérdéseire, és csak a leggazdagabb városbelieket emlegette, akiknél bármiféle művészeti érték egykoron esetleg található volt. Ha neveket nem is mondott Herr Spriccer, de foglalkozásokat mégis. Marili ezekből következtetett, és jó szimattal indult a leggazdagabbak felé. Azokból a házakból azonban már korábban elhurcoltak mindent, ami értéknek mondható. A majdnem hiábavaló kérdezősködés közben az egyik volt gyártulajdonos szomszédja mérgesen kiabálta, hogy kérdezze az Oroszt, aki az elsők között járta a házakat, és sehonnan sem ment el üres kézzel. Ez is információ, vélte Marili, és Spriccer úrtól meg is tudta, hogy kiről van szó, hol dolgozik és hol lakik az Orosz. A hölgy így még többet tudott meg a városka történetből.
A látogatás akár tisztelgőnek is mondható lehetett volna, ugyanis Marili fogadást kért a városházán dolgozó tanácsostól. Egy palack finom borral érkezett, sötétkék, csíkos nadrágkosztümben. Katalógusokat is vitt magával korábbi önálló és csoportos kiállításairól. A bemutatkozás jól sikerült. A nyakkendős, öltönyös Orosznak tetszett Marili művészettörténeti tudása, valamint a műkincspiacon való jártassága, de a katalógusban látott képeiről mit sem szólt, valószínűleg nem nyerték el a tetszését. Mégis jót beszélgettek az itthoni hatalmas űrről, már ami a művészetek iránti érdeklődést illeti. Marili megemlítette, hogy másutt sem különb a helyzet, talán igen valamely nagyvárosi aukción vagy valamely múzeumban. A vendéglátójával való beszélgetés közben két egyforma, blondel keretes, szokványos virág- és gyümölcscsendéletet szemrevételezett a falon, valószínűleg ugyanattól a festőtől, csakhogy a ház többi részében elhelyezett képekből semmit sem láthatott. A vendég mégis elégedetten távozott a lakásból, hiszen mindketten azonos irányban indultak, csak egy kissé visszafogottan. További találkozásokat is megbeszéltek.
Marili sejtette, hogy az Orosznak vannak még rejtett kincsei, csak ki kell várnia a kellő pillanatot, amikor majd jobban a közelébe férkőzhet.
A múlt század végén megszaporodott a lakosság a Duna menti falvakban. Sok ember keresett munkát, s vállalt is a megélhetésért. Ilyen menekült férfiakat tudott alkalmazni a város amatőr archeológusa, akik napokig ástak neki a szikesen. Történt pedig, hogy tíznapi ásás után a város és a szomszédos falu közötti nádmezei pusztán szenzációs régészeti leletre bukkant az Orosz. Egy majdnem félméteres ókori áldozati szobrocska maradványaira, amelyek jól összeilleszthetők voltak, és a restaurálás, konzerválás és többféle vizsgálat után megállapították, hogy a majdnem hétezer éves kincs az újkőkori Körös-kultúra korából származhat. Nemcsak az országban, de az archeológia világában is remek darabnak minősült a szobrocska, amelyet a város kultúrházában állítottak ki állandó rendőri felügyelet mellett, míg el nem vitték a fővárosi nemzeti múzeumba. Sokan mentek megnézni, megcsodálni a termékenységvarázslónak nevezett, női alakot ábrázoló leletet s a vele együtt előkerült egyéb ókori darabokat. Marili is közéjük tartozott azzal a nem rejtett szándékkal, hogy találkozzon a kincset lelő sikeres személlyel. Az Orosz örömmel fogadta, és maga vezette el a városházára, ahol a szobor aznap látható volt. Így sikerült hosszabb beszélgetésbe elegyedniük, a sikerről és az elfekvő, rejtett kincsekről szót ejteniük. Mindketten sajnálkozva állapították meg, hogy az állami hivatásos intézmények milyen keveset törődnek mindazzal, ami még a vidéken rejtve vagy lappangva megbújik. Az Orosz elmondta bánatát is, hogy ez az ő „istennője, Vénusza” is csak a kitartó és szakadatlan tevékenységének eredményeként került felszínre, s most el fogják vinni a városból, a vidékről, hogy a fővárosba látogató turisták nézegethessék, nem pedig az itt élő, itt lakó diákok, értelmiségiek, érdeklődő emberek, akiknek ezáltal identitásuk, hovatartozás-tudatuk is növekedhetne. Épp ezért gondolkodik azon, mondta kesernyésen, hogy a saját házában levő alkotások közül is inkább megválna a maga hasznára, mintsem hogy elvigyék tőle. Marili kapva kapott az ötleten, és kérte az Oroszt, mutassa meg neki a műveket, hátha ketten többet s jobbat tudnak kiókumlálni.
A ház felé vezető úton a művésznő kíváncsisága nőttön-nőtt. Felrémlett benne az egyszer már hallott szóbeszéd, a Napút-festő lappangó festményének gondolata is. Amikor pedig az Orosz megfordította az egyszerű keretbe foglalt méteres műalkotást, elállt a lélegzete. Pontosan tudta, hogy ez az a kép, amelyet majd száz éve nem látott a műértők közül senki. A festő egyéni színhasználata, színgazdagsága, motívumai, az épületek, az apró figurák, az ecsetkezelése, a vászon szövete mind-mind arra utaltak, hogy itt most egy másik felfedezés született. Mivel a kép nem volt szignálva, a gazda nem tudta pontosan, hogy kiről is van szó. Marili elmondta neki a vélt igazat, s a műalkotás eredetéről érdeklődött. Az Orosz csak annyit tudott, hogy a képet ő maga találta meg a város egyik kereskedőjének a házában, amelybe szovjet katonák voltak bekvártélyozva egy ideig a háború végén, s az egykori tulajdonos a háború után eltűnt örökre, azaz már jó ötven éve. A felfedezés akkora izgalommal töltötte el az egyedül utazgató bátor asszonyt, hogy széket kért, hogy leülhessen a kép elé, és egy pohár vizet. Az Orosz is látta a nő leplezhetetlen ámulatát. Kérésének eleget tett, majd miután felnyitotta a spalettát, maga is a nő mellé ült. Marili lassan kezdett magához térni. Annyit tudott, hogy egymaga ezt a művet meg nem szerezheti, annál rafináltabb a mostani tulajdonos. Mesélni kezdett neki a budapesti aukciókról, az ettől a festőtől ott ritkán előforduló művekről, a szakértői vizsgálatokról, az eredetiség megállapításának folyamatáról, a származás felderítéséről s a festő vélt kilétéről. – Na, ez az! – vágta rá az Orosz. − Én innen ki nem engedem a képet! – Marilit nem lepte meg a válasz. Csak annyit kért, hogy lefényképezhesse a művet, s a fotó alapján igyekszik majd a szakmai körökben érdeklődni. Erre engedélyt is kapott. Több felvételt is készített. Ezek birtokában váltottak telefonszámot, és jó barátokként váltak el egy közeli találkozás reményében.
Marilival verebet lehetett volna fogatni hazáig, ahol a férje szinte levegőt sem kapott a nagy újságtól. A fényképet azonnal előhívatták egy városi üzletben, ahol a fiatal menekült segéd meg sem nézte a többivel együtt elkészült fotókat. A képről készült filmkockákat kivágták, jó helyen elrejtették. A gondjuk csak az lett, hogy merre induljanak érdeklődni. Előbb átolvastak mindent, amit a Napút festőjéről meg lehetett találni. Tudatában lettek annak, hogy a festő életműve nem több százötven képnél, s hogy kisebb és nagyobb alkotásokat egyaránt festett. Léváról indulva eljutott az Adriára, Itáliába, és nem volt még idős, amikor meghalt, miközben művészetét a meg nem értés, az elutasító akadémiai merevség vetette félre. Érdemleges elismerése jóval később következett be. Önálló múzeumot kapott a mediterránnak nevezett magyar városban. Mariliék először az ismert vajdasági műítésznek mutatták meg a felvételt, de ő ennek alapján nem tudott véleményt mondani, később le is tagadta, hogy valaha is tudott volna a Napút festőjének itt látott alkotásáról. Végül is úgy döntöttek, hogy oda viszik a fotót analízisre, ahol csak ezzel a művésszel foglalkoznak a szakértők. A múzeumban hagyott filmkocka került elemzésre. Mariliék és az Orosz szorongva várták az eredményt. Az értesítésben annyi állt, hogy ilyen módon nem lehet érdemleges véleményt mondani az alkotásról, élőben, a helyszínen, azaz a múzeumban kell megvizsgálni. A festő képeiről ugyanannyi hamisítvány készült, mint amennyit maga is festett, ezért nagyon óvatosnak kell lenniük. Kérik, vigyék el a művet a képtárba. Erre azonban már nem volt mód. Országhatáron átvinni egy ilyen méretes képet lehetetlen. Mariliék szakértő ideutazását ajánlották, ám azt a galéria nem fogadta el. És itt megállt a tudomány.
Egy kései kutató az időközben elhunyt Orosz több ismerősét is megkereste, kérdezősködött, de senki sem tudott erről a képről. A városból eltűnt. Napjainkig még nem bukkant fel sem itthon, sem odaát. Lappang.