Bejött, és ezt a kabátot kereste. Azt mondta, az apjáé, aki a buszon felejtette még a múlt héten. Hosszú ideig írta körül. A halszálkamintás jelzőt használta. Azt mondta, egyfajta fakó mohazöld színű. Vagy mégis inkább fakó zsályazöld, de olyan, mint a fakó sötét zsályazöld, barna árnyalattal. Megkérdezte, ismerem-e a színt, amire gondol. Azt feleltem, hogy azt hiszem, kapiskálom. A kezét a pulton pihentette, és megpróbált mögém pillantani, ahogy azt az emberek teszik, mintha azt hinnék, rejtegetek valamit. Azt mondta, a gombok márványosak, és egy darab hiányzik belőlük, a bélés nagyon sötét tengerészkék színű, az egyik karjánál pedig el van szakadva a szegélye mentén. Megkérdezte, megfelelőnek tartom-e a szegély kifejezést férfiruházat körülírására. Azt feleltem, hogy ehhez nem tudok hozzászólni. A buszon felejtette az apja az előző héten, közölte újra, egy szerdai napon. Tartozott hozzá egy öv is, de az talán már nincs is meg, mondta. Átnyújtottam neki a megfelelő formanyomtatványt a pulton, és megkértem, töltse ki a nevével, címével és telefonszámával. Közöltem, hogy a többit elintézem én. Azt is mondtam, nem hiszem, hogy van most valami az irodában, de utána tudok érdeklődni. Úgy nézett a nyomtatványra, mintha nem tudná elolvasni. Azt mondta, biztosan szerdai napon történt, és úgy gondolja, a kabát a Burton’sből volt. Megkérdeztem tőle, tudja-e, melyik buszon hagyták el a kérdéses ruhadarabot. Azt válaszolta, hogy nem tudja. Valamikor a reggeli órákban történhetett. Amikor beszéltek, az apja azt mondta neki, a barátaival találkozik ebédre, telefonon beszéltek, múlt szerdán. Abból, ahogy beszélt, úgy éreztem, le kellene ültetnem. Megkérdeztem tőle, volt-e az édesapjának bérlete, ő bólintott, mire én elmondtam neki, hogy abban az esetben nem valószínű, hogy fél tíz előtt a buszon lett volna. Elcsodálkozott. Erre azt mondtam: akkor már sikerült is leszűkítenünk, nem, kedvesem? Megpróbáltam mosolyogni. Ő nem mosolygott. Megkérdeztem, voltak-e valamilyen értéktárgyak a zsebekben. Azt felelte, nem tudja biztosan. Felvette a tollat. Azt mondta, a felső zsebben tollak vannak, a mellzsebben. Elkezdte leírni a nevét és a címét. Valamilyen Kathryn. Ipszilonnal. Szép név volt. Illett hozzá. Nagyon sötét, fekete haja volt. Közöltem vele, hogy ha leírja az elérhetőségét a nyomtatványra, utána tudok nézni az ügynek, és valaki majd kapcsolatba lép vele. Biztosítottam, hogy nagyon jó leírást adott, és biztos vagyok benne, hogy ha a kabátot leadták, elő fogjuk keríteni az édesapjának. Addigra már egy másik ügyfél is várakozott. Az üzletben soha nincs másik ügyfél. Közöltem vele, hogy valaki kapcsolatba fog lépni vele, amilyen hamar csak lehet, ha leadták a kabátot. Elmondtam, hogy sajnálatos módon ezekben az időkben, amiket élünk, satöbbi. Megkérdezte, említette-e, hogy hosszú kabátról van szó. Ezt is feltételeztem. Egészen eddig ért neki, mondta, miközben a térdére mutatott, de sokkal magasabb, mint én, rajtam még hosszabb lenne. Belekezdtem valamibe, de végül nem fejeztem be. Addigra már kész sor állt a helyiségben. Nálunk soha nem szokott sor lenni. Azt mondtam, remélem, sikerül megtalálnunk a kabátot, és hogy valaki majd jelentkezni fog. Ő azt felelte, hogy a gallér barna volt. Próbálta felidézni az anyag nevét. Az a hogyishívják, mint a kifordított bőr, ki kell kefélni, puha a tapintása, és olyan a szaga, mint a bőrnek, de puha, ha végigsimítod a kezeddel, és nyomot hagy, ha rossz irányba simítod. Megkérdeztem, hogy az antilopbőrre gondol-e, mire azt felelte, igen, ez az, antilopbőr. Beleírtam a nyomtatványba, hogy a gallér barna antilopbőrből készült. Aztán megkérdeztem tőle, tudok-e még valamiben segíteni.
Fordította Serfőző Réka