Ha Margaret asszony nem hagyja bent a szemüvegét, akkor Lindgren már elpatkolt volna. De szerencsére nem így történt. Még pont időben érkezett, és az a horrorisztikus látvány fogadta, amint az öcsém egy vértócsában fekszik, bal kezén egy jókora vágással. Azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, akik sürgősségi jelzéssel végigszáguldottak a városon, és már a kocsiban ellátták Lindgrent. A kórházban egy éjszakára az intenzív osztályra fektették be, de szerencsére gyorsan stabilizálódott a helyzete. Azóta Kim, Hans, Merit és én felváltva vártuk, hogy felébredjen. Egy anonim véradó mentette meg az életét, mert egyikünknek sem volt B+ a típusa. Láthattam volna a jeleket, de túlságosan el voltam foglalva mással. Valaki mással. És nem, nem bántam meg, de mindezekért továbbra is okolom magam. Mert Meritnek kurvára igaza volt. Az első pillanattól kezdve azt hajtogatta, hogy Lindgrennel baj van, és kezelésre van szüksége, de én le se szartam. Sőt, teljesen kiborultam, amikor egészen addig „süllyedt le”, hogy a lányán keresztül próbált hatni rám. Mindezek után már a szemébe sem tudok nézni, de azt hiszem, a legjobb az lesz, ha legközelebb hallgatok egy pszichológus véleményére. Lindgren jelenleg a 42-es szobában van, külön kértük neki ezt a lakosztályt, hogy egyedül lehessen. Ez is fontos, hiszen az utóbbi időben került mindenkit, még engem is. Az ebédlőben aligha találkozott bárkivel is, mert ott is kihasználta a felkínált kiskaput. Még Hans is azt mondta, hogy ezek mind a depresszióra utaló jelek. Végig itt voltak a szemem előtt, láthattam, hogyan húzódik vissza, de egyszerűen túl hülye voltam ahhoz, hogy beismerjem.
Sokat tanakodtunk a felébredése óta. Mi legyen most vele? Kihez menjen? Hol lakjon? Mihez kezdjünk vele úgy általában? Én rendkívül ramaty állapotba kerültem, ezért gyorsan meggyőztek, hogy a legjobb az lenne, ha egy ismerős, megbízható személy vigyázna rá, akinek viszonylag sok a szabadideje. Meritre esett a választás, hiszen ő úgy alakítja a beosztását, ahogyan akarja. Emellett Hans is ott lesz mellette, hétvégenként pedig szépen lassan visszaszoktatják a közösségi élethez.
– Nem kell idegeskedned, minden rendben lesz vele. A kezelését ingyen elvállalom, gondját viseljük majd Hansszal – magyarázta Kim édesanyja.
Én csak hallgattam. Fogalmam nem volt, hogyan köszönjem meg.
– Egy hónapot mindenképpen nálunk tölt majd. Beosztom az idejét, beszélgetek vele, analizálom a mindennapi viselkedését, figyelem, hogyan habitualizálódik az idegen környezetben, s egy kicsit vájkálunk a múltjában is. Ezt mindenképpen meg kell tennem, mert valószínűleg ott érte hatalmas sérelem, egy tátongó lyukat hagytak mögötte a szülei, Agaton halálával pedig csak tetőzött az egész. Még jó, hogy te itt voltál neki. Rád mindig számíthatott – folytatta tovább Merit.
– Úgy tűnik, mégsem mindig… – jegyeztem meg fanyarúan.
– Ne hibáztasd magad mindenért. Ő távolodott el tőled, és már úgy láttuk, hogy egyedül is megállja a helyét. A munkahelyén is ügyesen dolgozott – nyugtatott Kim.
– De akkor is… A vasárnap a közös időtöltésünk ideje, főleg, amikor mindhárman elérhetőek vagyunk délután. Sejthettem volna, hogy valami nem oké.
Mégsem tettem, mert örültem, hogy kettesben lehettem Kimmel. Lindgren soha nem volt az utunkban, de mégis más, amikor ott sürög-forog körülöttünk.
– Senki nem gondolta volna. Talpraesett gyerek, most csak egy kicsit kisiklott a vágányról. Szerencsére nem halálos a sérülés, még időben visszaterelhetjük a helyes útra. – Hans ezzel a hasonlattal csitított el végleg.
– Na, gyerünk, elmondod te neki az újságot, Hilmar?
Kim ragyogó mosolyának nem lehetett ellenállni, és valóban én szerettem volna vele közölni a fejleményeket.
Határozott léptekkel elindultunk a negyvenkettes szoba felé. Próbáltam ledobni magamról a feszességet, és lazán lépkedni, de kicsit erőltetett menet lett a vége. Lindgren ült az ágyon. Kórházi ruhájában evett valamit. Nem igazán ízlett neki az itteni koszt, többször is elmondta már. Amikor beléptünk, vigyorgó arcra váltott.
– Még mindig nem bejövős a kaja, öcsi? – kérdeztem, miközben a többiek helyet foglaltak.
– Förtelmes. Komolyan nem értem, hogy tudja ezt valaki megenni – válaszolta.
– Pedig jót tenne neked plusz pár kiló. Na de majd visszaszeded.
– Igen, alig várom már, hogy újra veletek ebédeljek.
Síri csönd lett. Összeszedtem magam, fújtam egy nagyot, majd a lehető leglezserebb stílusomban belekezdtem.
– Igen… szóval erről szeretnénk, khmm, szeretnék veled beszélni, öcskös.
– Hogy érted ezt, Hilmar?
– Tudod, rohadtul aggódtam miattad az elmúlt időben. Mindannyian rohadtul aggódtunk. Azt már vágod, hogy felváltva őriztünk itt téged, mint valami kisbabát, de itt még nem ér véget a sztori. Szóval… Na. Az a helyzet, hogy… Hogy sokáig dumáltunk arról, mi lenne neked most a legjobb. Az orvosaid is azt tanácsolták, hogy gyógyszereket kell szedned a depresszió ellen, és stabil háttérre van szükséged.
– Igen, nekem pedig ti vagytok az a háttér – vágott közbe Lindgren.
– Öcsi, öhm… Hansot és Meritet is nagyon kedveled, igaz?
– Igen. Ez is igaz.
– Látod-látod. Királyul érezted magad náluk. Úgy gondoltuk, az lenne a legfaszább, ha most náluk töltenél egy kis időt. Merit legfinomabb kajáival hizlalna, Hans megtanítana szabályosan szerelni, és eközben még vigyáznának is rád.
Lindgren előbb megemésztette a hallottakat, majd elemezte őket, s végül megkönnyebbült arccal válaszolt is.
– Rendben.
– Rendben? – meglepődötten kérdeztem vissza.
– Rendben.
– Hát jó, de azért néha majd dobj egy-két smst.
– Ó, arra nem lesz szükség. Kim magával viszi a laptopját, mi meg majd az asztali gépet használjuk otthon – magyarázta Hans.
– Neked van laptopod? – tanakodtam Kim felé fordulva.
– Azt hiszem, ezt elfelejtettem megemlíteni.
– Hű, ez szuper lesz! – kiáltott fel Lindgren.
Pár óráig még a nyakán csüngtünk a kis betegnek, majd elköszöntünk tőle. Legalábbis Kim és én. Holnap kiengedik, és egy egész hónapig biztosan nem látjuk majd egymást. Személyesen. Komputeren keresztül talán heti egyszer-kétszer traccsolhatunk. Valamifajta ürességet érzek magamban, mert ugyan továbbra is törődöm vele, most nem közvetlenül felelek érte. Kim szorosan magához ölelt, s így sétáltunk végig a kórház folyosóján. A bejárathoz érve még biccentettem egyet a portásnak üdvözlésül és köszönetként, majd kinyílt előttünk a fotocellás ajtó. Hátrafordultam, és egy utolsó pillantást vetettem a behemót épületre. Remélhetőleg soha többé nem látjuk egymást.
– Jössz már? – faggatózott Kim.
Legalább ő itt van nekem. Jóban-rosszban számíthatok rá, s ő is rám. Minden rendben lesz. Mert mindig minden rendbe jön a végére.