A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
– Nem egészen – válaszolta. – Húzz egy tincset a homlokodba. Tudod, kis huncutkát!
– Hogy neked mik nem jutnak eszedbe! Még emlékszel rá?
– Mindig is szerettem. Csak ahogy öregedtél, elhagytad.
– Ilyet ne mondj! A korunkra találj ki valami szebbet!
– Nem mondom többet. Soha többet.
Mindketten elkomolyodtak. A nő megigazította a tincset, a férfi a nyakkendőjével bajmolódott, nem feküdt meg hátul, az inggallér alatt.
– Mindjárt segítek, csak betűzöm a kontycsatot.
Csinosították magukat, egymást.
– Biztos, hogy velem jössz? – kérdezte a férfi.
– Tudod, hogy átgondoltam. Döntöttem. Nincs mit beszélni róla. Jogom van hozzá. Inkább gondold át még egyszer, hogy elintéztünk-e mindent, amit akartunk. Például telefonáltál Gabinak?
– No, mire tippelsz? – Kis hatásszünetet tartott. – Persze hogy telefonáltam.
– Na látod, ez veled a baj: elfelejtesz nekem szólni. Átjön indulásunk előtt?
– Nem akartalak szomorítani. Nem jön.
– Mondtad, hogy fontos? Hogy ez az utolsó alkalom?
– Igen. Nem hitte. Méghogy utolsó! Azt felelte, holnap reggel is jó lesz.
A nő ellépett a tükör elől, leült a fotelbe, szeme teleszaladt könnyel. A férfi átölelte a vállát.
– No, ne, virágom! Elrontod a sminked, pedig sokat bíbelődtél vele! És én az alatt szemrehányás nélkül, egy szál törülközőben, türelemmel vártam a tiszta gatyámra.
– De reggel már késő lesz! – kiáltott az asszony. – Mert ugye nem várjuk reggelig? Megbeszéltük: nincs halogatás!
– Nincs – simogatta meg a férfi a nő kezét. – Engem is lehangol, és majd bántani fogja a lelkiismeret.
– Mindegy. Mi megpróbáltuk.
A férfi leguggolt háttal az asszony elé. A nő a gallér alá igazította a nyakkendőt, elsimította az ing ráncait, majd egy hirtelen mozdulattal átölelte a férfi nyakát.
– No, kis butusom – mondta a férfi gyengéden. – A világ legerősebb asszonya így elérzékenyül?! Helyesbítek, nehogy fennhord azt a pisze orrod: csak a város… dehogy a város, csak az utca legerősebb…
– Hagyd a kategóriáid! Egész életünkben tiltakoztam a skatulyáid ellen.
A nő felállt, a férfi végignézett rajta.
– Csak nem ebben a ruhádban? Szép ez a flitteres, nagyon jól áll, de csak a Pillangóasszony hangulatát hozná vissza. Vegyél fel valami mást… Tudom, hogy nevetséges, de – s megjelent egy kis mosoly a szája szegletében – legszívesebben olyasmit látnék rajtad, ami felidézné diákkorunkat, a makarskai homokstrandot, az éjszakai fürdéseket, a nappali hullámharcokat, a pöttyös bikinidet, amit mindig úgy kellett lefejtenem rólad, és a piros törülközőt, ami alatt összebújtunk… – Sóhajtott.
– Botorság. A bikinim megvan még, és megvan a röhejes, zöld fürdőgatyád is, aminek rejtett zsebében mindig ott lapult egy óvszer. De kiábrándítalak: lehet, hogy a bikini rám sem jönne.
– Nem hiszem! Olyan vagy, kedvesem, mint húszéves korodban.
– Na persze! Mindig imádtam a tréfás kedvedet, meg a csak szépet látó, vastag szemüveged. Van valami elfogadható, kevésbé képtelen kívánságod?
– Vedd fel a kis párizsi ruhád…
A francia–angol diploma megszerzése után a lány Angliában vagy Párizsban szeretett volna ünnepelni. Egész évben takarékoskodtak, de még így is vékony pénztárcával szálltak vonatra. Párizsban minden leleményüket latba vetették, hogy minél többet lássanak, hogy minél több helyre jussanak el, s lehetőleg ingyen vagy legalábbis olcsón. Hosszú gyaloglásaik során a lány egyszer megállt egy Chanel szalon kirakata előtt; nézte, nézte, s valósággal megigézte őt egy selyemruha-költemény. Attól kezdve mindig útba ejtették, s ácsorogtak a kirakat előtt. Aztán egy alkalommal az őrültségekre is fogékony fiú bevonszolta a lányt a szalonba. A szolgálatra kész és talán tréfára is hajlamos mademoiselle hozta a ruhát, biztatta, próbálja fel. Annán úgy állt, olyan jól mutatott, olyan elegáns volt, mintha rátervezték volna; a fiú is, a kisasszony is őszintén gyönyörködött benne. S a lelkes és szerelmes fiú úgyszólván az utolsó pénzüket kiadta érte. A rá következő napokban ugyan már csak kiflire futotta, de megvolt az esküvői ruha!
A nő belebújt a kis párizsiba, kicsit szorította. A férj felhúzta a villámzárat, szemügyre vette asszonyát; végigsimított a selymen, örült.
– Szép vagy – mondta komolyan. – Mint mindig. Köszönöm. – És hosszan megcsókolta.
A nő megköszörülte a torkát, ám a szó benne ragadt. A férfin már rajta volt az öltöny; egymás mellé tolta a két fotelt, karfáik összeértek. Amikor leültek, közelebb húzta az asztalon álló üvegkancsót és a két karcsú poharat.
– Kérlek, ne ezeket! Hozz a nagy öblösök közül. Ne kockáztassunk.
– És mit tölthetek az én hölgyemnek? Whiskyt, barackot, gint, vodkát?…
– Úristen, ez az ember az egész nyugdíjunkat elköltötte! – gondolta az asszony riadtan, de rosszallás helyett azt felelte:
– Amit a legjobban szeretek, tudod: whiskyt. Tisztán. Sokat.
– Jó. Akkor én is.
Whiskyt csorgatott a poharakba, majd a kancsó tartalmából töltötte őket csurig. A nő a faliórára nézett.
– Micsoda véletlen! Negyed nyolc. Most csengetnek elsőt az Operában. Ma a Rómeó és Júliát adják.
A fiú másnap reggel sem jött. Délben jutott eszébe, hogy telefonálnia kellene. Délután nem érte el őket, de ez máskor is előfordult, lemerült a mobil, vagy nem hallották. Így csak a következő nap reggelén jutott el a toronyházban lévő kis lakásba. Az egymáshoz tolt fotelokban ott ültek mereven, elegánsan, az apja feje félrecsúszott, szemüvege az ölébe esett, az anyja haja kibomlott, rúzsos ajkai ijesztően szétnyíltak. Fogták egymás kezét.
– Jézusom! Milyen groteszk, milyen ijesztő! – volt a fiú első gondolata.
Az asztalon üresen állt a kancsó, és üresek voltak az öblös poharak. Az ajtónyitásra nagy, fekete dongók riadtak fel. A kiérkező mentők szerint az asszonyt már nem lehetett visszahozni. A férfin még mutatkozott némi életjel, kórházba szállították.
A fiú a rendőrségnek megerősítette, ami a hátrahagyott levélben is állt. A hatodik emeleten lakó nyolcvanhat éves apja az életmentő lábamputációt és az azt követő nyomorék, másokra utalt életét kilátástalannak látta; egészséges, nyolcvanéves felesége vele ment.