Nincs reménytelenebb fáradozás annál, mint amikor egy fiatalember, aki még csak nem is borotválkozik, kísérletet tesz arra, hogy az életének irányt szabjon. Ha egy lányos apa tetten éri őt, amint a gangból átalakított oldalszobában, ahová lábujjhegyen osont be a Bözsikével, bizonyos női ruhadarabok patentjeivel vív küzdelmes harcot, és az apa emiatt határozott egyszerűséggel kipenderíti, az akkor kapott elbocsátó üzenet vág egybe azzal a kiábrándító valósággal, hogy a lehetetlenség fala tornyosul előtte. Inkább a magadéval játsszál, fiacskám!, dörmögi az apa, és becsapja előtte a nagykaput, ő meg ott marad törött szárnyú madárként vergődve az ablakokból leskelődők pillantásai között, és mert szó nincs arról, hogy Bözsike kijöjjön elköszönni, beletörődik, hogy ebben a témában is kudarcot vallott.
A pályaválasztás ugyanez négyzetre emelve. Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre. Várják, hogy olyasmivel rukkoljon elő, ami hagyományos és egyszerű: gépészmérnök, orvos, azon belül is a kardiovaszkuláris betegségek specialistája, esetleg valamilyen ritka szakma művelője – mondjuk fogtechnikus –, mert azok jól keresnek. Az, hogy mondjuk középcsatár a suliválogatottban, eleve nem jöhet számításba. Még kevésbé a rajzfilmkészítő, nem beszélve a bogárbiológusról Amazóniában, mint kedvenc írója, Molnár Gábor volt, aki csak azután kezdett írni, hogy egy dinamitrobbanástól megvakult.
Hiába áltatja magát, hogy rengeteg ideje van még meghozni ezt a döntést, a világ másként vélekedik. Az apja nagy komolyan kijelenti, hogy asztalosnak szánja, mert a gyár, ahol dolgozik, erre ad ösztöndíjat. Pedig tudnia kéne, hogy a fia egy deszkát sem képes megkülönböztetni a léctől. Beledöglene, ha egy fűrészporos műhelyben kéne leélnie a fél életét, mert a statisztikusok kiszámolták, hogy a melóban több időt töltünk el, mint mindenhol máshol. Kivonva persze azt a nem kevés óraszámot, amikor húzzuk a lóbőrt, mert akkor nem vagyunk sehol. Az anyja is ráérez, hogy ez az állapot felér neki egy büntetéssel, és előjön a jolly jokerrel: legyen kárpitos, mert az szinte már alkotómunka, és nem is olyan veszélyes, mint az asztalosság. Legalábbis nem tud olyanról, hogy egy kárpitos kezét levitte volna a varrógép. Meg sem kérdezik, hogy ő mit gondol erről, és ez nem is baj, mert csak hisztériázna. Ha már kétkezi munkára szánják, gondoljanak olyasmire, mint például a régészet, mert az félig-meddig kubikosmunka, mégis izgalmas, tekintettel a régi sírokból előkerülő kincsekre.
Vágyai átderengenek a valóság száradni kitett lepedőjén, ahogy a szomszédasszony alakja is, amikor a kertben tereget, és a nap a háta mögött világít. A pályaválasztás tökéletes allegóriája: csábítóan közel van, de elérhetetlen. Csókolomot köszön neki, aztán bevonul az apjától örökölt sufniba, amelyet fellengzősen műhelynek nevez, pedig csak egy lomtár. Az apja itt szerelte a biciklijét, amíg nem vett egy Fítyót, mert az nem fér be ide. Így lett az övé a sufni, ami leszámítva a kerékpáralkatrészekkel megpakolt dobozokat, szinte teljesen üres. Mindez arra utal, hogy a káosz előbb-utóbb magától is megszűnik. A kör négyszögesítésével sem érdemes erőlködni, pláne úgy, hogy az ember pamutszálból kötött hurokból kerekded ábrát formál, amit a hüvelyk- és mutatóujjaival megrántva négyzetté alakít. Mennyit ült e fölött az ábra fölött, nem értve, miért nem képes megtenni azt a kis lépést, ami a gyakorlatot az elmélettől elválasztja, de úgy tűnik, erre csak Nikola Tesla volt képes.
Talán úgy is lehet boldogulni, hogy az embernek nincs életpályája, csak megindul egyfelé, amiről kiderül, hogy nem ösvény, hanem maga a pálya. Keserű öröm, hogy a barátait ugyanezek a kínok molesztálják. Nándi, aki a kezét feltartva kijelenti, hogy autómechanikus lesz, vagy jobb esetben szerszámgéplakatos, a saját földhözragadtságáról tesz tanúbizonyságot, mert ki ne tudná, hogy az apja is autókat bütyköl. Jóska meg arról papol, hogy az építészet a csúcsok csúcsa, mert a faterja házakat tervez a Május 1.-ben. Értsük ezt úgy, hogy nekik könnyű? Egy frászt. Ők azok, akik jottányit sem térhetnek le arról a csapásvonalról, amelyen mint a legelőről hazafelé igyekvő libák gyalogolnak. Akinek orvos az apja, vagy ügyvéd, esetleg szabónő vagy mit tudom én mi az anyja, csak annyit mozgolódhat, mint most ő a sufniban. Az orvos szülő gyereke megteheti azt, hogy művész lesz, foglalkozhat mondjuk zenével vagy szobrászattal, de nem állhat oda az esztergagép mellé, mert a szülők neki meg emiatt csapnának rá a kezére. Nem azért gondolja ezt, mert vágyik az esztergagépre, de a zene nála is számításba jöhetne, feltéve, hogy az öregje nem kapna szívinfarktust, amikor megtudná, hogy otthagyta a szakmunkásképzőt, és elment dobolni a Mákvirágok együttesbe.
És ekkor jön Sanci, a legjobb barát, hogy talált egy felhívást, a mostari repülőgimnáziumba radarkezelői, meteorológus és pilóta szakra várnak jelentkezőket. Képzeld csak el: beülsz a MiG–21-be, és mire háromig számolsz, már fent suhogsz az égen, mondja lelkendezve. Ez az élet, barátom!
Milyen igaza van! Elutaznak majd Mostarba, hogy a katonai reptér mellett megbámulják a gyakorlatozó gépeket. A kifutópálya végén, a drótkerítés mellett leülnek a fűbe, és a magukkal hozott kólát iszogatva békésen nézelődnek. A fejük fölött hatalmas robajjal húznak el a felszálló vadászgépek, ha akarnának, akkor sem tudnának beszélgetni. Aztán csönd lesz, talán mert a pilóták ebédszünetet tartanak, de bárhogy is van, egyszer csak megjelenik mögöttük egy dzsip, és kiszáll belőle egy ezredes.
Üdv, fiúk, tetszik a látvány?, kérdi mosolyogva.
Nagyon!, mondták kellő tisztelettel.
Ugye, tudjátok, hogy ezért a nézelődésért főbe lövetés jár?, mosolyog kitartóan az ezredes.
Félrenyelik a kólát.
Csak vicceltem, mondja az ezredes nevetve. De ha már itt vagytok, muszáj megkérdeznem: nem akartok esetleg pilóták lenni?
De akarunk!, kiáltják egyszerre. Nem akarják magukra haragítani a tisztet.
Látszik is rajtatok, mondja az ezredes. Éppen ma hirdettük meg a legújabb pilótakurzusunkat. Kövessetek!
Beszállnak a dzsipbe, és rövidesen egy hangárban találják magukat, egy ormótlan vadászgép előtt.
Ez a mi gyakorlógépünk. Nos, ki szeretne repülni vele?, kérdi az ezredes.
Oktatóval egy kör csúcsszuper lenne!, lelkendezik Sanci.
Nem oktatóval gondoltam, hanem egyedül, komolyodik meg az ezredes.
Úgy tudom, az rengeteg idő, komolyodik meg Sanci is. Több év tanulás, meg minden.
Francokat!, legyint az ezredes. Öt perc az egész! Megmutatom, hol a gáz, a kormány, a többi megy szinte magától. Egy idióta is fel tudná emelni ezt a gépet, nemhogy ti, akikről sugárzik az értelem. Nos, mi legyen?
Nem is tudom…, vakarózik Sanci.
Inkább jöjjön a főbe lövés?, szigorodik meg az ezredes.
Dehogyis! Felszállunk!, kiáltják mind a ketten. Mutassa meg, hol a gáz, a fék, meg minden!
Nagyon remek!, bólint az ezredes. Öt perc alatt képbe hozlak benneteket, aztán jöhet a próbarepülés. De előtte kötelező az orvosi vizsga.
Bemennek egy kabinba, ahol egy fehér köpenyes férfi megméri a vérnyomásukat, és belenéz a torkukba.
Ő nem alkalmas, mutat Sancira. Be van gyulladva a mandulája. De ez a másik mehet.
Így aztán rövid idő múlva a MiG–21-es pilótakabinjában találja magát.
Csak azt tudja, hol a gáz, és miként működik a kormány, de a torony már kiadja az ukázt a felszállásra.
Nem kell betojni!, recsegi az ezredes a fülhallgatóban. Ez a gép szinte magától is felszáll.
Így is történik. Addig nyomja a gázt, amíg a gép fel nem emelkedik, aztán behúzza a futóművet, majd a kormányrudat oldalra döntve lágy körívbe fordul a repülőtér fölé. Már érzi a kör négyszögesítésének beteljesülését, ami egyenlő a repülés örömével.
Atyaisten! Ez én vagyok! Egyedül repülök egy MiG–21-esben! Ha ezt Bözsikének elmesélem!, fut végig benne a gondolat.
Ám ekkor eszébe jut, hogy a leszállás titkaiba elfelejtették beavatni. Megkérdi az ezredest a rádión.
Nos, a leszállás az más tészta, mondta az ezredes. De nincs ok riadalomra, ezzel a géppel még senki nem maradt a levegőben.
Ócska vicc, nyugtázza, aztán a gép orrával megcélozza a kifutópálya szürke szalagját. Ösztönösen csökkenti a sebességet, majd kiengedi a futóművet, és találomra változtat a felhajtóerőt szabályozó lapátok dőlésszögén. A talaj egyre közelebb jön, aztán egy halk csikorgással a kerekek betont érnek.
Ekkor teljesen leveszi a gázt, és erősen megnyomja a féket. A gép megszelídül, és mint a betört csikó megnyugodva leáll.
Sanci irigykedve a tenyerébe csap, ő meg arra gondol, hogy az apja nem írja majd alá a felvételi kérvényét, mert a katonai gimnáziumhoz szülői beleegyezés szükséges, és nagy összegbe merne fogadni, hogy Sanci ugyanígy fog járni. De itt, a sufniban bármikor szundikálhatnak vagy repkedhetnek, ha úgy hozza a kedvük.
Az meg nem lehet kérdés, hogy igaza volt az ezredesnek: az egész sokkal könnyebb, mint gondolta.